Aktuális

Ellenállás diktatúrában - nyári egyetem

 

2018 Magyarország. Még nem diktatúra, de egyre kevesebb levegőhöz jutunk. Félünk a politikától, félünk egymástól, félünk a kívülállóktól. Meg féltjük magunkat is. De mit lehet tenni? Hogyan éljünk túl? És hogyan álljunk ellen? Hogyan erősödjünk meg? Hogyan kommunikáljunk egymással? És hogyan építsünk fel egy másik Magyarországot?

A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája idén is megrendezi – immár hetedik – közösségi nyári egyetemét. Az idei témánk: Ellenállás a diktatúrában – tapasztalatok a múltból és a világ minden tájáról, lehetőségek ma Magyarországon.

Időpont: 2018. augusztus 11-12. (szombat-vasárnap) 10-18h
Helyszín: Gólya Szövetkezeti Presszó (Budapest, 8. kerület, Bókay János utca 34.)

A rendezvény mindkét napján meleg ebédet biztosítunk a résztvevőknek.

A részvétel ingyenes és nem kell regisztrálni sem.

PROGRAM

* AUGUSZTUS 11. SZOMBAT *

10-10.15h Köszöntés és bevezetés

10.15-11.45h Ellenállási formák a sci-fi univerzumokban (Krasz Péter és Nagy Zsolt, Appendix Intézet)

Krasz Péter és Nagy Zsolt programjának célja, hogy populáris és kevésbé ismert sci-fi univerzumokon keresztül mutassák be, hogy milyen formái lehetnek az elnyomásnak, a diktatúráknak és az ellenük való fellépésnek. A szituációs workshopok előtt szükség van ismertetni az ellenállási és diktatórikus formák természetét. A szervezők szeretnének az elnyomó rendszerek között érezhető különbséget tenni a totalitárius rendszerek, a külső hatalmi elnyomás, a társadalmi réteget célzó elnyomó rendszerek, illetve a privatizált elnyomások vonatkozásában. Ehhez használják példának többek között a Star Trek, a Star Wars, a Dűne, a Mátrix és az Éhezők viadala univerzumait. Fontos, hogy nem szükséges az univerzumok teljeskörű vagy részletes ismerése, sőt, kifejezetten kíváncsiak, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak-e a nézők, mint a sorozatokban tették.

11.45-12h szünet

12-13.30h Kölcsönös támogatás bevezető műhely (Kánya Kinga és Lakatosné Danó Zsuzsanna, Kölcsönös támogatás csoport)

Kánya Kinga és Lakatosné Danó Zsuzsanna a kölcsönös támogatás módszerét mutatják be, amely hasznos módszer a bennünket sújtó elnyomások feldolgozására és leküzdésére (cigányellenesség, rasszizmus, szexizmus…). Ezáltal nem csak önmagunkat, hanem a bennünket körülvevő világot is meg tudjuk változtatni, a különböző elnyomásokkal, és a tágabb társadalmi igazságtalansággal is hatásosabban tudunk megküzdeni. Ez a program bárkinek hasznos lehet, életkortól, társadalmi hovatartozásától és bármi más identitástól függetlenül. Életünk részeként fontos segítséget nyújthat különböző problémák megoldására.

12-13.30h Küzdelem az ápolási díjért (Csordás Anett, Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület)

Részletek később

13.30-14.30h ebéd

14.30-16h Tényleg narancssárga a vidék? (Aradi Fanni , A Város Mindenkié Pécs)

Közösségszervező aktivizmus és sejtesedés Budapesten kívül? Budapesti mozgalmár vs. vidéki partizán? Egy pécsi és egy pesti szervező szemüvegén keresztül: mi a különbség közösségszervezés és aktivizmus között? Milyen problémákkal kell megküzdenie egy vidéki szerveződésnek? Országos hálózat, országos ügyek? Reaktív, vagy proaktív lehet egy vidéki sejt? A Város Mindenkié Pécs tagjai 2010-től napjainkig vizsgálják meg a pécsi szerveződéseket az Occupy Mozgalom szárnypróbálgatásaitól az AVM első vidéki sejtjének megalakulásáig, tapasztalatokkal, válaszokkal és még több kérdéssel.

16.30-18h Leva - egy házfoglalás története (filmvetítés és beszélgetés)

São Paulo városa ad otthont Latin-Amerika legnagyobb lakhatási mozgalmának. Noha emberek tömegei élnek hajléktalanként vagy nagyon rossz körülmények között a városban, a belváros mégis tele van üres épületekkel. Az egyik ilyen épületet, a rég óta elhagyatott Mauá holelt foglalták el hajléktalan családok 2007-ben, hogy otthont teremtsenek maguk és szeretteik számára, ha már a brazil kormányok erre nem voltak hajlandóak. A LEVA a házfoglaló családok életét követi nyomon és bemutatja, hogy a foglalás hogyan keltette új életre a lepusztult környéket és hogyan kovácsolt közösséget a lakókból. A Mauá-foglalásból idővel szervezett csoportok nőttek ki, amelyek egységfrontba tömörülve küzdöttek azért, hogy az üres épületekből otthonok legyenek São Pauloban. A film bepillantást enged abba a személyes fejlődési folyamatba is, amelyen a foglalók a közös célért folytatott kollektív küzdelem során keresztülmennek.

* AUGUSZTUS 12. VASÁRNAP *

10-10.15h Köszöntés és bevezetés

10.15-11.45h "Kinek az anyját, meg te meg a fajtád..." (Sztrehalet Oxána és Pozsonyi Fanni)

Sztrehalet Oxána és Pozsonyi Fanni workshopján a résztvevők egy rövid ismertető után az általuk a helyszínen megírt vitákat, konfliktusokat játsszák el. Minden vitát rövid levezető beszélgetéssel zárnak. A workshop célja a vitakészség fejlesztése és az előítéletek kialakulásának és természetének vizsgálata.

10.15-11.45h Tiltott absztraktok (Bánki Ákos, rendező) - filmvetítés és beszélgetés

A szocialista kultúrpolitika – az 1957-es Tavaszi Tárlat megengedő kivétele ellenére – az absztrakt művészetet a '60-as évek elején is ideológiai ellenségnek, múltbéli csökevénynek, nyugatos eltévelyedésnek és kapitalista sznobériának tekintette. A fiatalokat minden eszközzel el akarta tántorítani tőle, legyen az az információk elzárása, a szaksajtó gúnyolódása, adminisztratív gáncsolás vagy egzisztenciális fenyegetés. Az absztrakció az új nemzedék számára tiltott művészet volt a '60-as évek derekáig. Ellehetetlenített egzisztenciák, betiltott kiállítások, disszidáló másképpgondolkodók. Ugyanakkor a neoavantgárd történetét mégiscsak nagy csoportos kiállításokon keresztül ismerjük. Bánki Ákos festőművész kamerával ment a téma után, faggatva az idős mestereket és az archívumokat a régi emlékekről, hogy tisztázza a ma már ártatlannak tűnő, akkor viszont veszélyesnek számító absztrakt képek születésének körülményeit. A PTE MK Doktori iskola programjának keretei között indított kutatás végeredményeként készült el a Tiltott absztraktok című dokumentumfilm, ami az iskolai évektől kezdve a pályakezdésig próbálja rekonstruálni a magyar absztrakció születésének '60-as évek eleji történetét.

A vetítés után Bánki Ákos festőművésszel, a film rendezőjével beszélgetünk.

11.45-12h szünet

12-13.30h Elnyomás és az ellenállás formái (Németh László , Szociális Szövetkezetek Országos Szövetsége)

A Németh László (Szociális Szövetkezetek Országos Szövetsége) által vezetett beszélgetésen megismerjük azokat az elnyomás formákat, amik nem láthatók a mindennapokban, de meghatározzák mindannyiunk életét, valamint láthatóvá teszünk olyan radikális és erőszakmentes civil, társadalmi fellépéseket, összefogásokat – a világ minden pontjáról válogatva – amelyekkel a „hatalom nélküliek” felmutatják a hatalmukat, amelyek saját eszközünk is lehet a mai Magyarországon.

13.30-14.30h ebéd

14.30-16h Sinistra – a vírus elmarad (drámaóra - Hajdú Fanny)

Sinistra egy elképzelt mikroklíma, egy elszigetelt környezet, melynek merev szabályai határozzák meg a benne létezőt. A való világból kihasított görbe tükör, játék, melyben egy (talán nem is oly) fiktív világ zárt egysége mutatkozik meg. Ezt a különleges atmoszférával és érzékeny szimbólumrendszerrel rendelkező zárt világot fogja megeleveníteni Hajdú Fanny egy drámaóra keretein belül, melyben azt is kipróbálhatjuk, hogyan reagálunk, ha a felettünk álló hatalom az életünkről akar dönteni.

14.30-16h Közös jövő - előadás és műhelymunka (Marikovszky Andrea)

Milyen stációi vannak a hatalomgyakorlás kommunikációs stratégiáinak és mi marad, ha ezekről lemondunk? Hogyan lehet a munkát, mint az emberi együttműködés területét újraalkotni ennek fényében? Hogyan juthat szerep ebben a művészetnek, az elnyomás leépítésének eszközeként? A beszélgetést Marikovszky Andrea, képzőművész-tanár vezeti.

16-16.30h szünet

16.30-18h Adát polgármesternek (filmvetítés)

A film Ada Colau hihetetlen egy éves útját követi végig az aktivizmustól a hivatásos politikáig. A bensőséges portré Colau videónaplója segítségével páratlan közelségből mutatja be az épp kialakuló új civil-politikai platformot, aminek élére állva Colau Barcelona polgármestere lett. A film a Dávid és Góliát küzdelméhez hasonló dél-európai politikai változásokra reflektál, miközben egy olyan nő belső küzdelmét is látjuk kibontakozni, aki fél azzá a politikai szereplővé válni, akit oly sokszor ő maga is kérdőre vont.

Facebook-esemény >>>

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com

Használjuk kutatást, hogy a világot jobb hellyé tegyük - beszámoló a részvételi akciókutatás képzésről

 

A részvételi akciókutatás egy olyan módszer, mely a hátrányos helyzetű csoportok kutatása során alakult ki, és ötvözi a tudományos kutatás módszertanát és szemlétét az aktivizmussal, a változtatás iránti igénnyel. Legfőbb jellemzője, hogy demokratizálja a tudományos módszertant, nem kívülről akarja megmondani a kutatott rétegnek, mire van szükségük, hanem velük együtt dolgozik saját problémáik kutatásán és megoldásán. A hátrányos helyzetű emberek ilyenkor saját maguk kutatják saját helyzetüket: kifele tekintve megnézik, miért nyomják el őket, az erre való reflektálás során öntudatra ébrednek, és valamilyen cselekvést is véghez visznek a helyzet megváltoztatására. Alapelve a szemléletnek, hogy a hétköznapi életben mindenki végez informális módon kutatásokat, a kutatás alapvető jog, amely mindenkit megillet. Ha egy mondatban kéne összefoglalni a részvételi akciókutatások velejét, az leginkább az volna, hogy „semmit róluk nélkülük!”

A Közélet Iskolája 2018. június 9-10-én tartott képzést a részvételi akciókutatásról. Ennek során a szemléletmódnak megfelelően nem pusztán elméletben hallhattunk a témáról, hanem gyakorlati példákon keresztül ismerkedtünk meg a módszerrel. Feltárult előttünk a részvételi kutatások sokszínűsége, mind az alkalmazott módszerekre, mind a lehetséges akciókra és az ezek által elérendő célokra vonatkozóan. Megismerkedhettünk a módszer kialakulásához vezető úttal, a részvételiség elméleti alapjaival, és elgondolkodtunk az ilyen kutatások számos etikai dilemmáján is. Megtanultuk, hogy a módszer miért alkalmas a hosszú távú eredmények elérésére, ugyanakkor miért lassabb is, mint más kutatási formák. A képzésben az volt a legjobb, hogy úgy vezetett be minket az akciókutatások sokszínű világába, és ismertetett meg minket a kutatás módszereivel, a felmerülő dilemmákkal, hogy közben végig mellőzte az iskolás hangulatot. Az interaktív előadások önálló műhelymunkákkal, gyakorlati feladatokkal váltakoztak, melyek során a résztvevőkkel egymást is jobban megismertük. Az oktatás végig demokratikus módon folyt, mindenki hozzá tudott adni saját személyes ötleteiből és tapasztalataiból a közös gondolkodásba: a részvételi kutatásról szóló képzés maga is a részvételiség elve alapján működött. Négy részvételi kutatással pedig közelebbről is megismerkedhettünk, melyek tematikailag és módszereikben is érzékeltették, milyen változatos lehetőségek rejlenek a módszerben.

A képzéshez rengeteg értéket tett hozzá a sokszínű résztvevői csapat is. A tudomány, a művészet és az aktivizmus felől érkezők egyaránt voltak köztünk, és érdeklődéseink is igen szerteágazóak voltak. A sok különböző nézet rengeteget tett hozzá a közös diskurzushoz, izgalmassá tette a közös műhelymunkát is. A képzés végén a résztvevők saját kutatásairól is beszámoltak a képzőknek és egymásnak – rengeteg izgalmas projektötlet hangzott el, és nagyon változatos területeken fognak hasznosulni a képzésen szerzett ismeretek és inspirációk. Jómagam azért is jelentkeztem a képzésre, mivel a vidéket kutató társadalomtudós hallgatóként az évek során ahogy egyre többet jártam terepmunkára, és így egyre érzékenyebb lettem a társadalmi problémák iránt, úgy váltam elégedetlenné a tisztán tudományos megközelítéssel, és fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy a tudományos módszertant az érintettek segítésére irányuló akció alapjává is tegyem. Ezzel párhuzamosan pedig azt is láttam, hogy rengeteg jó szándékú fejlesztési projekt nem ér célba, mivel nem veszi eléggé figyelembe az érintettek véleményét. Már a képzés előtt is voltak tehát ismereteim a témáról, de a két napnak köszönhetően egy világ nyílt ki előttem, és azóta is azon járatom az agyamat, hogy a saját projektemet hogyan tudom a tanultak által jobbá és még inkább részvételi alapúvá tenni.

Arjun Appadurai szerint „a demokratikus társadalomban való részvétel megköveteli a tájékozottságot. Másképp pedig nem is lehetünk tájékozottak, csak ha legalább valamennyire képesek vagyunk kutatni, akármennyire szerény is a kérdésünk, vagy akármennyire hétköznapi is az inspirációnk.” Tudományos kutató, aktivista és érintett egyaránt tud használni kutatást, hogy a világot jobb hellyé tegye. Éljünk tehát a lehetőséggel!

Balogh Pál Géza

Fotók a képzésről >>>

Fotó: Várady István

Háborús játékok – a békéért

 

2018 júniusában lehetőséget kaptam rá, hogy részt vegyek egy Erasmus + képzésen az olaszországi Sermugnanóban, ami a játékosítás (gamification) témáját járta körül. A képzés címe meglepően hathat. Háborús játékok? Mi köze ennek a Közélet Iskolájához? A címet egy 1983-as amerikai sci-fi inspirálta, amiben egy kamaszfiú számítógépes/videójátékos tudásának köszönhetően álltja meg az atomháborút. A képzés pedig arról szólt, hogyan használhatjuk a játékfejlesztés elméletét és a játékot arra, hogy a számunkra fontos értékeket közvetítsük akár képzésekben, akár ifjúsági munkában.

Számomra nagyon gazdag és tanulságos volt az a kilenc nap, amit együtt töltöttem 20 különböző európai országból érkező pedagógussal, ifjúsági munkással és trénerrel. Azért jelentkeztem erre a képzésre, mert más régóta szeretnénk a játékosítást szervesebben beépíteni a Közélet Iskolája munkájába, és bár nem érzem úgy, hogy szakértővé váltam, nagyon sokat megértettem és tanultam erről a megközelítésről és a gyakorlatban is kipróbálhattam azt, hogyan is kell játékot készíteni.

A képzés helyszíne különleges volt. A kb. 60 fős középkori faluban, Sermugnanóban egy olyan épület adott helyszínt a képzésnek, amit a helyi önkormányzattal együttműködve tart fent most már sok-sok éve a képző csapat. Az épület korábban iskolaként működött, de most már sajnos nincsenek gyerekek a faluban, így ezzel az átalakítással mégis meg tudták őrizni az épületet és az ifjúsági aktivitást. A képzés szerves része volt a „szolgálat és gondoskodás” (service & care), ami azt jelentette, hogy a képzés résztvevőiként minden reggel egy órát töltöttünk azzal, hogy kis csoportokban karbantartsuk és rendbe tegyük az épületet és a kertjét. Forgó rendszerben takarítottunk, mosogattunk, kertészkedtünk és egyéb, a képzéshez kapcsolódó feladatokat láttunk el (pl. a képzés Facebook-oldalának frissítése vagy a különböző adminisztratív feladatok).

A képzés keretét a Nyugat-Európában nagyon népszerű Dungeons and dragons (magyarul: Mágus) című társasjáték adta: az első napon minden résztvevőnek el kellett készítenie a saját avatarját a Mágus eredeti instrukciói alapján– bevallom, én ekkor hallottam először mind erről a társasjátékról, mind az avatarról mint játékfejlesztés alapvetéséről. És már az első nap megkaptuk feladatként azt is, hogy készítsünk egy egyoldalas játékot – bármit és bármiről, ami eszünkbe jut. Először ez eléggé lehetetlennek tűnt, de aztán mindenkinek sikerült és játszottunk is egymás játékaival, ami nagyon felszabadító volt.

Egy egyész napot szenteltünk a képzésen az ún. LEGO komoly játék (serious play) módszertanának. Ez a megközelítés sok kreatív elemet hordoz magában és éreztem is benne a potenciált arra, hogy önbizalomfejlesztéshez, önismerethez vagy éppen közös stratégiázáshoz is hasznos lehet, de végül nem gondolom, hogy sikerült volna teljes mértékben megértenünk, hogy pontosan mire és leginkább hogyan lehet a leghatásosabban használni. Az egyébként mindenképpen fontos tanulság volt, hogy a LEGO-játék már önmagában is örömet okoz: kiderült, hogy a képzésrésztvevők jelentős részének az egyik kedvenc játéka volt és marad is – és ekkor döbbentem rá, hogy én magam is komoly LEGO-építő voltam gyerekkoromban, amivel akár még most, felnőttkoromban is lehetne kezdeni valamit a szabadidőmben és a munkámban is.

A képzés kifejezetten nem törekedett arra, hogy egy bizonyos értékrendhez vagy politikai filozófiához kapcsolódó játékokat fejlesszünk – a résztvevők sokszínűsége és érdeklődése miatt ez lehetetlen is lett volna. Voltak múzeumi dolgozók, ifjúsági munkások, szakszervezeti aktivisták, de egyetemi tanárok is a résztvevők között, akik mind nagyon különböző terepen szerették volna használni az itt tanultakat. Ennek ellenére egy egész – számomra nagyon fontos – délelőttöt szenteltünk annak, hogy átbeszéljük, milyen értékrendek léteznek az európai társadalmakban, mely értékek fontosak a saját társadalmunkban és nekünk személyesen és szakmailag. Ehhez a Shalom H. Schwartz által kidolgozott alapvető emberi értékek elméletét használtuk, amely alapján aktuális politikai üzeneteket elemeztünk aszerint, hogy milyen kimondott és látens értékeket közvetítenek (pl. Orbán Viktor nyilatkozata a magyar nemzetről, a Brexit-kampány vagy éppen az Apple hirdetései).

A játékosításhoz szükséges konkrét módszerekbe is betekintést kaphattunk a kilenc nap alatt. Kaptunk egy rövid bevezetést a rajzolásba és az illusztrációk készítésébe, ami nagyon jól megmutatta, hogy mindannyian képesek vagyunk esztétikailag kifejezni a gondolatainkat és szándékainkat, ha nem adjuk át magunkat a belénk nevelt gátaknak. Kipróbáltuk egy tanácsnak nevezett beszélgető kör módszert, valamint az improvizációs színház egyes elemeit is. De hasonló – és rám nagy hatással bíró – gyakorlat volt a közös történetmesélés is, ami először nagyon nehezen ment, de aztán mindannyian összeraktuk az érzelmeinket, tudásunkat és inspirációinkat és nagyon jó történeteket alakítottunk közösen.

A képzés különböző pontjain kaptunk információkat a játékok történetéről, a játékfejlesztés sajátosságairól és arról is, hogy mit jelent valamit játékosítani. Számomra a leghasznosabb élmény az volt, amikor a Sermugnano körüli vidéken tettük egy rövid kirándulást, melynek során bejártuk a „hős útját”, ami szinte minden jó játék mögött meghúzódik. A hős útjához kapcsolódó elmélet Joseph Campbell antropológustól származik, aki a világ nagyon sok történetét és meséjét megvizsgálva állított fel egy sémát, amit a legtöbb helyen kultúrától függetlenül használnak a jellemfejlődés ábrázolásához és előmozdításához. Mint kiderült, nagyon sok játék is éppen erre a logikára épül: a kihívás, a külső támogatás, a bukás, a tanulás és a siker különböző mérföldköveire, amiknek a megfelelő egyensúlya és kombinációja képes egyszerre nagyon jó játék és tanulási élményt adni.

A képzésen külön időt szenteltünk a videójátékoknak is: megvitattuk azok előnyeit és hátrányait és átbeszéltük a bennük rejlő lehetőségeket. Én nagyon távol érzem magam a témától, így nem tudtam érdemben részt venni a képzésen ezen részében. Azt a fő üzenetet azonban, amit a képzők megfogalmaztak, én sem hagyhatom figyelmen kívül: ha több százmillió embert tölti az idejét videójátékokkal, amik nagyon sokszor negatív és erőszakos értékeket közvetítenek, akkor ez biztosan egy olyan terület, amit érdemes visszahódítani és a saját pedagógiai céljainkra is használni.

A képzés során egy egész estét töltöttünk azzal, hogy különböző társas- és táblajátékokat próbáltunk ki – én életemben először játszottam Monopolyt és vesztettem el nagyon csúnyán minden ingóságom és önbecsülésem a többi karvajtőkés játékos sikere nyomán.

A képzés legfontosabb része kétségtelenül a saját játékok fejlesztése volt, amit az érdeklődésünk szerint kialakított kis csoportokban valósítottunk meg. Az én csoportomban végül egy olyan társasjátékot készítettünk el, amely egy állampolgári csoport szemszögéből próbál meg sikeresebb kampányokat felépíteni adott témákban úgy, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat, lehetőségeket és partnerségeket a legjobban kihasználja. A játékot több napig fejlesztettük, majd többször teszteltük és végül az utolsó napon egy közeli nagyobb város játékklubjában helyi lakosokkal játszottuk és véglegesítettük. Nekem hatalmas élmény volt a közös munka és az is, hogy ennyire rövid idő alatt ennyire különböző emberek képesek voltak kidolgozni egy működő és élvezetes játékot, amit ráadásul rögtön fel is tudunk használni a pedagógiai munkánkban. Szóval vigyázat, ez a játék bármelyik Közélet Iskolája képzésen felbukkanhat :-)

Összességében nagyon hasznosnak és gazdagnak éltem meg ezt a képzést és biztosan lesznek hosszan tartó hatásai a munkámra a Közélet Iskolájában. Ami a legfontosabb tanulság volt számomra, hogy a játékosítás nem azt jelenti, hogy játékokat játszunk egy-egy képzésen, hanem, hogy a játékfejlesztés elméletét alkalmazzuk egy külső területem – legyen az a közlekedés, a múzeumlátogatás vagy az oktatás. Vagyis ha azt a potenciált szeretnénk kihasználni, amit a játékok által generált élmény és tanulás nyújt, akkor nem elég csak játékos elemeket belevinni, hanem nagyon tudatosan és a hős útja figyelembevételével kell felépíteni a gyakorlatokat.

Udvarhelyi Tessza

Carmine Rodi beszámolója a képzésről >>>

Michele Di Paola beszámolója a képzésről >>>

Módszertan helyett új életszemlélet - Felszabadítás pedagógiája 3. nap

 

Őszintén szólva, amikor elvállaltam, hogy beszámolok a felszabadítás pedagógiája képzés harmadik és egyben utolsó hétvégéjéről, nem voltam tisztában azzal, hogy milyen nehéz fába vágom a fejszémet. Véletlenül sem azért, mert olyan eseménytelenül vagy haszontalanul telt volna! Sőt, éppen ellenkezőleg… Azért érzem úgy, hogy nehéz dolgom van, mert nagyon tartalmas, élménydús, bensőséges hangulatban telt napokon vagyunk túl, amelyek mélyen megérintettek és ezt nagyon nehéz olyan mondatokba önteni, amelyeket nem csak én értek és amelyek másban is vágyat ébresztenek a képzés elvégzéséhez.

Nem mintha azt kaptam volna feladatul, hogy vágyat ébresszek, de ha lehetne egy kívánságom, ami nem a saját, hanem a társadalom érdekeit kellene, hogy szolgálja, akkor az az volna, hogy mindenkinek legyen lehetősége megismerkednie Freirével – na nem fizikai valóságában, de szellemében mindenképpen – és a kritikai pedagógiával. Sokkal jobb helyen élhetnénk, ha mindenki megízlelhetné, hogy milyen a demokratikus oktatás, közösen tanulni, milyen tanárnak és tanulónak lenni egyszerre, tudást adni és kapni, csereberélni a gondolatokat. Velünk az történt ugyanis, hogy hatszor nyolc órából hatszor nyolc órán át éreztük egymás egyenrangú partnereinek magunkat attól függetlenül, hogy milyen meglévő tudáskészlettel, diplomával vagy anélkül, kipihenten vagy fáradtan érkeztünk. Egy olyan iskolában tanultunk egy olyan iskoláról, ahol és amiben, ha kérdés merül fel vagy új gondolat, vélemény fogalmazódik meg és kerül kifejtésre, az nem hátráltatja a mindenható tanáristen munkáját, hanem előrébb viszi az egész csoportot.

Mi magunk is megtanultuk az elnyomási viszonyrendszereket könnyebben felismerni, azaz azt, amiben másokat is szeretnénk a képzés elvégzése nyomán segíteni és ezzel párhuzamosan eszközt, vagyis konkrét pedagógiai módszereket is kaptunk arra, hogy ezt kivitelezni tudjuk. Olyan inspiráló beszélgetések résztvevői voltunk, amelyekben lehetőségünk volt egymás eszmefuttatásában alámerülni, folytatni egy gondolatfolyamot, visszafordulni, felbukkanni, majd eltűnni a másik fejében. Mindezt egy türelmes, kedves és nagyon figyelmes csoportban.

A felszabadítás pedagógiája egy életszemlélet, amiről ha egyszer elkezd az ember gondolkodni, akkor nem tudja abbahagyni. Üldözi a metrón, a lakásban, nem hagyja dolgozni a munkahelyén, vele tart az illemhelyre, együtt fürdenek a kádban, éjszaka elalvás előtt még mindig agyal rajta és reggelinél meg azt veszi észre, hogy az ideális negyvenkettő helyett, már négyszázhuszadjára rágja meg a falatot, mert közben elgondolkodott. Egyszerűen nem lehet lekattanni róla, nem lehet lepattintani azzal, hogy bocs, de most nincs erre időm, nem hagy el mindaddig, amíg nem végezte el rajtad a belső munkát, amíg nem formált és alakított át egy másik, máshogy gondolkodó – gondolkodó! – emberré. Egy olyan emberré, aki jobban érti, de legalábbis sokkal nyitottabb a világ dolgaira, embereire és bátrabban engedi szabadjára a kreatív energiáit.

Szóval hálás köszönetem Freirének és azoknak, akik őt inspirálták, hálás köszönetem a nagyon felkészült facilitátorainknak, akik kísértek minket ezen a rendkívül izgalmas úton és a klassz kis évfolyamomnak is! Nagyon remélem, hogy minél többen, minél előbb megtaláljuk azt a csoportot, vagy azokat az egyéneket, akiknek segítségére lehetünk felszabadulásukban a kritikai pedagógia, mint eszme használatával. A képzésre jelentkezve egy módszertant reméltem elsajátítani, amivel majd könnyebbé és élvezetesebbé tehetem az "oktatást", de annál sokkal többet, egy új életszemléletet kaptam!

Kiss Natália

Fotó: Várady István

Oktatási programfelelőst keres a Közélet Iskolája!

 

A Közélet Iskoláját azért hoztuk létre 2014-ben, hogy megerősítsük az állampolgári részvétel kultúráját Magyarországon és támogassuk a kirekesztett társadalmi csoportok tagjait abban, hogy állampolgári jogaikat valódi tartalommal tölthessék meg. Az Iskola fő tevékenységei a politikai oktatás, a részvételi akciókutatás és a stratégiai tervezés. Programjaink mindenki számára nyitottak, de mindig előnyben részesülnek a hátrányos helyzetű emberek és az őket képviselő szervezetek tagjai, önkéntesei és munkatársai.

Olyan embert keresünk, aki elkötelezett a társadalmi igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás értékei mellett, hisz a kritikai gondolkodás, a politikai részvétel és az aktivizmus erejében és gyakorlata is van ezeken a területeken. Egy kicsi, de hatékony és sokféle feladatot vállaló csapatba keresünk új és elkötelezett társat.

Az Iskola irodája Budapesten van, de alkalmanként a fővároson kívül is tartunk képzéseket, programokat. A munkatársak részben otthon, részben az Utcáról Lakásba Egyesülettel közösen bérelt kicsi irodánkban vagy az annak helyet adó Auróra közösségi házban dolgoznak. Mindannyian teljes állásban dolgozunk, de viszonylag kötetlen munkaidőben, ezért számunkra egyszerre fontos a rugalmasság és a fegyelmezettség a munkában.

Tejes állású oktatási programfelelőst keresünk, akinek a fő feladatai a következők:

- az Iskola oktatási programjainak koordinálása

- képzések megszervezése

- egyeztetett témákban képzések megtartása

- képzések utánkövetése, értékelése és fejlesztése

- pályázatírás és kezelés oktatási területen

- részvétel az angol nyelvismeretet igénylő feladatokban

- az Iskola képviselete külső eseményeken

Olyan munkatársat keresünk, aki rendelkezik az alábbi készségekkel, tudással és tapasztalatokkal:

- tapasztalat informális oktatási területen mint képző és/vagy szervező

- tapasztalat aktivizmusban/érdekvédelemben

- tapasztalat pályázatírásban

- munkaidő hatékony beosztása

- csapatmunka

- tárgyalóképes angol nyelvtudás (írásban és szóban)

Fizetés: nettó 170.000 Ft/hó

Jelentkezés magyar nyelvű önéletrajzzal és motivációs levéllel 2018. július 1-ig a kozeletiskolaja@gmail.com mre.

Kiválasztás folyamata:

- önéletrajz és motivációs levél beküldése – határidő: 2018. július 1.

- személyes interjúk: 2018. július 5-július 20.

- munkakezdés időpontja: 2018. augusztus 1.

Tovább információ: kozeletiskolaja@gmail.com

Nyári egyetem: Ellenállás a diktatúrában – tapasztalataink és lehetőségeink

 

VÁRJUK A TE PROGRAMODAT IS!

2018 Magyarország. Még nem diktatúra, de egyre kevesebb levegőhöz jutunk. Félünk a politikától, félünk egymástól, félünk a kívülállóktól. Meg féltjük magunkat is. De mit lehet tenni? Hogyan éljünk túl? És hogyan álljunk ellen? Hogyan erősödjünk meg? Hogyan kommunikáljunk egymással? És hogyan építsünk fel egy másik Magyarországot? Itt a lehetőség, hogy közösen tanuljunk elődeinktől itthon és külföldön, meghallgassuk más országok, közösségek és régiók tapasztalatát, és ami a legfontosabb: egymástól tanuljunk.

A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája idén is megrendezi – immár hetedik – közösségi nyári egyetemét. Az idei témánk: Ellenállás a diktatúrában – tapasztalatok a múltból és a világ minden tájáról, lehetőségek ma Magyarországon.

Jelentkezz saját programmal! Várjuk civil szervezetek, állampolgári kezdeményezések, informális közösségek, mozgalmak, kutatók és újságírók jelentkezését és programjavaslatát!

A vendégprogramok formája teljesen szabad, lehet jelentkezni műhelyfoglalkozás megtartásával, művészeti vagy egyéb kreatív kezdeményezésekkel, kerekasztal-beszélgetéssel, filmvetítéssel, vagy bármilyen más programmal, ami illeszkedik a nyári egyetem témájához. A kiválasztáskor előnyben részesítjük azokat a programokat, amelyek aktívan bevonják a nyári egyetem többi résztvevőjét.

Időpont: 2018. augusztus 11-12.

Helyszín: Gólya Szövetkezeti Presszó (Budapest, 8. kerület, Bókay János utca 34.)

A vidékről érkező programszervezők kérhetnek utazási támogatást és a rendezvény mindkét napján meleg ebédet biztosítunk a résztvevőknek.

Jelentkezés saját programmal a Közélet Iskolája az itt elérhető jelentkezési lapon. Jelentkezési határidő: 2018. július 1.

Megjegyzés: A nyári egyetem részletes programját a beadott programjavaslatok áttekintése után, július 15-én fogjuk közzétenni. A  részvétel ingyenes és nem kell regisztrálni sem.

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com

Fotó: Várady István

Tessza Udvarhelyi: How to use research for activism?

 

Thank you very much for this opportunity – it is such an honor to be here for both of us. in the next few minutes we will share some of our personal stories and experiences of how research changed our lives and led us to become activists.

I started out my life as a researcher out of pure academic interest in the notions of cleanliness and purity, following in the footsteps of my favorite anthropologist Mary Douglas. But I also heard of applied anthropology during my studies and had a feeling that I should do research that is not only useful for me, but also for society. At this point, I had no idea what this meant, but it sounded important…

For months, my co-researcher and I had been looking for a topic that would meet these two criteria. Then in 2002 we found a short article in a newspaper that reported on a new program launched by the mayor of Budapest to clean (and this is the word they used) the underground pedestrian passages of Budapest from 3 things: graffiti, illegal vendors and homeless people.
So we dug into this topic and stuck with it for three years. Over these years, I got more and more angry at what I discovered. In the interviews we made and the texts we read, the politicians and technocrats of Budapest kept trying to convince me that they were doing what all the so-called decent residents of the city wanted: clean the city of undesirables and give it back to us, decent people. In other words, as it turned out, homeless people were chased away in my name and to serve my imagined needs as a white middle-class resident.

I come from a safe middle class background with many privileges. One of these is a secure home and the other is almost unlimited access to quality education. Even though I was vaguely aware of these, this research forced me to take a harder look at my own position in the world and the things I take for granted. It was definitely a process of awakening.

More importantly, this research did something I never even knew was missing: it helped me discover my political self. It not only made me angry as an individual but also made me think about my role in reproducing injustice and about WHO was responsible for changing what I was angry about.

After we completed the research, we started thinking about how to make it “useful for society” as we heard it so often in school. We contacted different NGOs, sent them our study and were really HOPING that they would use our findings. One of these organizations was Man on the Street, an activist network fighting for the right to housing. And this is where my life changed for good.

This organization did not just thank us for our work, but invited us to join them. If you really want to do something about it, you need to take responsibility for it – this is basically what they told us. You can’t just HOPE that your academic work will be useful for someone somewhere but you actually have to TAKE ACTION to make this happen. You have to seek out opportunities, not just wait for them. You have to actively engage with civil society organizations and social movements if you REALLY want your work to be used.

They will never come to you and ask you for your help – you have to go ahead and make sure the knowledge you produced is available to as many people as possible. And this part they did not teach me at the university.

In the end, I did actually join this group and became an activist. For the first few months, I was telling myself that I was there out of a sense of duty: that I had to follow through with my research, making sure that the group understood what we found and knew how to use it for their own purposes. And then another important thing happened.

In 2005 the Budapest general assembly proposed a law that would ban begging in all the public spaces if Budapest. At first the group was not sure whether they wanted to step up against this proposal. However, as this was one of the topics that we covered extensively in our thesis, I showed them historical and international examples of how the criminalization of begging is nothing else than the criminalization of poverty. It took some convincing, but we finally did decide to organize against it and I found myself as one of the organizers of a protest in front of the city hall as the voting took place. We actually won and the ban was not passed.

The next day I was travelling by tram and as I was thinking about the protest, I suddenly had this very strong sense of power come all over me. It was a feeling that I never had before and will never forget. I know this sounds a bit cheesy, but this was the moment that I was actually born as a citizen. Now I know that before I was only the skeleton of a citizen. For the very first time in my life, I had actually managed to intervene into the life of a larger collective, the society I was living in and this was both necessary and liberating.

Since this moment, I have been an activist for housing rights. In 2009, I co-founded The City is for All, the only grassroots housing advocacy group in Hungary. A unique feature of this group is that its membership includes homeless, formerly homeless people and middle class allies such as myself. For nine years now, we have worked together, sharing our skills, knowledge and experiences to achieve housing rights for everyone in Hungary.

So it was through research that I found my citizenship, but only by consciously going beyond the academic realm and making a personal effort at achieving change. HOPE was not enough. It was through action that I was able to take responsibility for change.

Later, I realized that if research was something that could politicize and liberate me, it can have the same effect on other people, too, especially those who suffer from the most serious forms of oppression and exclusion. However, in the traditional university setup, these are exactly the people who are not present – or if they are, they are always the objects of research. Their ideas and needs are always being studied by other people, which definitely does not lead to their liberation – but often to further stigmatization.

As I was struggling with these issues, I was lucky to discover the world of participatory action research as an approach where people who are affected by a social issue are not studied as in a laboratory but actively engage in research themselves to understand the structural roots of their problems and then take action to change the situation. In this case, research goes way beyond the walls of the university and becomes a path towards full citizenship – something that is essential for oppressed groups to challenge their oppression.

In the School of Public Life, a community-based education center, where I work today, we believe – as one of our participants put it – that democracy is not a noun but a verb – it only exists if we do it. We offer courses, workshops and open forums where people can learn about social and political inequalities and develop their skills in both the everyday representation of their interests and more large-scale advocacy and movement building. Many of our students come from socially disadvantaged backgrounds, but we also have many middle-class people who are interested in becoming activists or simply active citizens.

In the School we see participatory action research or PAR as a form of critical pedagogy. PAR is a long-term form of political education where people explore the conditions around them, connect the dots, draw the conclusions and also think about ways to take action. And in this process, they go through the same process of becoming a citizen as I did back in 2005. In our participatory action research projects people with no academic background and often little formal education who were the victims of different kinds of social oppression discovered their own citizenship and responsibility by asking questions, collecting data, formulating answers and planning actions.

In the PAR projects I have been involved in, we have explored the various forms of discrimination homeless people face in public spaces, uncovered the history of housing movements in Budapest and studied the conditions of independent living for people with physical disabilities – all with the people who are directly affected by these issues. I have learnt a lot during these projects – not only from what we discovered, but also – and mostly – from my co-researchers.

I personally don’t believe in individual research anymore. I believe in collective, participatory research where knowledge is not produced for the sake of abstract academic ideals or professional career building, but is shared broadly and is a means to empowering people to become fully fledged political beings in the world. In other words, I believe in research that produces citizens, who take responsibility for change. And I believe universities have a central role in understanding, embracing and promoting research of this kind.

Of course, I don’t believe that everyone should be an activist or that participatory research is the only valuable approach to the production of knowledge. I believe that there are many ways for s to take responsibility for change. What I do believe though, is that universities and other academic spaces have to be places where these questions are not only addressed as abstract topics or even worse, as niceties, but as key political questions that everyone has to find their own answers to. In a world where masses of people are deemed politically, economically and socially useless, the university and the intellectuals it socializes have to take a leading role in helping all of us discover the real meaning of our citizenship and challenge the political, social and economic conditions that dehumanize all of us.

Presented at the 8th Living Knowledge conference (Budapest, May 30-June 1, 2018.)

Zóra Molnár: How to use research for activism?

 

Thank you for giving me the opportunity to share my experience with our participatory action research today! I would like to tell you why the participatory action research has played a crucial role in my life; how our group started to focus on advocacy, and finally, I will tell you some key moments of our biggest success story so far. 

When I started the university in 2009, I moved to Pécs and spent the upcoming three years in a dormitory. After finishing my bachelor degree there in 2012, I decided to come to Budapest and continue my studies here. Initially, I thought it would be easy to manage this process because I had already done it in a smaller city three years. I contacted each university which offers a masters program in psychology to find out if they are wheelchair-accessible or not. Finally, I ended up with scheduling a visit to the Eötvös Lóránd University to attend the open house, meet the coordinator of the students with special needs, and to see the dormitory where I could live. A few months later it turned out that due to the fire and safety regulations it is not possible to create an accessible room as we agreed earlier. The university offered me to options: either I could move to the institution of people with physical disability at Marczibányi square and live there for two years or postpone my studies with one year, stay at home and see what the future brings. I had never lived in an institution before, and I knew that as long as I have an influence on my own life, I will never do so. Staying at home was not a real alternative either, because my family lives in a small village with bad accessibility conditions and very few opportunities for an independent life in general.

We started to look for backup options because the academic year had begun in September, and in the mid-summer, I was still in need of a place to stay in Budapest. Although we left no stone unturned, it appeared to be impossible to find accommodation for a student in a wheelchair. Those universities which had proper rooms were insisted on keeping them for their own students, not to mention the sublets where there can be found basically no examples of wheelchair-accessible properties.

Finally, I managed to move into a social housing unit and start my studies on time, but it was a matter of fortune rather than a systematic response to my problem. From this point on I knew that I want to do something about this situation. I thought it is simply cannot be allowed that talented young people are excluded from the highest quality educational institutions just because there are no proper housing services available for them in Budapest. It is simply cannot be allowed that the lack of adequate housing opportunities prevents young adults with physical disabilities from becoming independent from their families and starting their own lives. I had no doubt that this is nonsense but did not see the way how to change it.

Joining the ”Living Independently in a Community” group was a life-changing experience for me. Although I had no idea about the participatory action research when I went to the kick-off training in August 2016, it became clear slowly, that it might be the tool for that I had been looking for so long. Our group was made up of 14 members: 10 researchers with physical disabilities three allies (social scientists and social professionals) and one photographer. We got to know each other and got familiar with the main types of the research methods during the introductory training. Afterward, we started to work on defining our ”the big question” which we had tried to answer in the upcoming ten months. Following several weeks of brainstorming in common, we decided to dedicate our research to the question: ” what are the conditions of the independent living for people with physical disabilities in Hungary?” Considering that this is an extraordinarily complex topic, we decided to narrow down our research to the following five main areas: housing policy, accessible public transportation and built environment, supporting services, income and social attitude towards people with physical disabilities. We used a wide range of research methods to explore these areas. We designed and conducted two online surveys (one for people with physical disabilities and another for careworkers. We were interviewing people with physical disabilities (focusing on their housing circumstances) and also professionals. At last but not least, we also used public data several times.
Although our topic was very complex, we had been paying special attention to two topics during the entire process. The public transportation was our first focus area: we organized two roundtable discussions on the problems and potential solutions related to the public transportation in Budapest. On the other hand, we also put a big emphasis on dealing with housing policies. We also had some guest speakers, one of whom was a lawyer specialized in the system of the so-called ”supported housing.” This form of housing is supposed to replace the large institutions, which have to be closed down. However, it became clear for us, that the current system serves the interest of those who maintain these „mini institutions” rather than offering a real opportunity for independent living those in need.

Thanks to our research, we have gained a huge amount of lexical knowledge, but I think it is even more important that we have become much more confident, have got interested in the public life, and our political awareness has started to develop as well. I do believe that this set of skills made us self-advocates who are not only determined but also conscious.

In last spring we already knew that we would like to continue working together when the research comes to its end. At that time, we had come across the open call of the Civil College Foundation which was targeted at local communities with some experience in advocacy. We thought it was an amazing opportunity to increase our group and prove its subsistence on the long run, so we applied, and after completing all the requirements successfully, we won enough money to employ a professional community organizer who also receives mentorship and professional training in the frame of the program.

We opened up the group to the newcomers in last October, since then we have been functioning as the first ever advocacy group of Hungary which tackles the issue of independent housing for people with physical disabilities. Our goal is to introduce a legal reform in the field of the supported housing by making the system more responsive to the individual needs and demands of those who are affected.

Besides fulfilling a pivotal role in housing advocacy for people with physical disabilities, we have been continuing our activities concerning the accessible public transportation as well. The issue of the reconstruction of the metro line 3 served for us like a hot topic last year. Especially after the major of Budapest had made a statement, saying that it is not worth investing in making the metro accessible because the people with physical disabilities do not use it anyway. Apparently, we found this way of thinking unacceptable, felt outraged and wanted to raise our voice to point out the nonsense and reversed logic behind this approach. We organized two street actions at the „Dózsa György úti metro station,” the only station in the first phase of the reconstruction which was not supposed to be made accessible according to the original plans. We held our first event at the end of October last year; we took some wheelchairs to the underpass and asked the passers-by to sit in and try to use the ramp. It turned out very soon that the slope is way too steep to cope with on their own. They could also attempt to overcome the stairs with the help of some funny tools (e.g., balloons). Our second action took place on 3rd November 2017, the day of the closure of the northern section of the metro line. It centered upon an open discussion on the importance of accessibility and solidarity. In the meantime, we were attending several meetings with various actors involved in the issue, among others the Metro Project Directorate, the National Federation of Disabled Persons’ Associations (MEOSZ) and the Association of Disabled Persons in Budapest. In spite of the demonstrations organized by various organizations and the increasing media attention, neither the government nor the major of Budapest wanted to take the financial responsibility for the costs related to accessibility.

In December 2017, an opposition party politician submitted a referendum question on the full accessibility of the metro line. The collection of the signatures could be started finally at the beginning of February.

A few days later, the president of MEOSZ suddenly managed to make progress with decision-makers, and after a series of negotiations with István Tarlós, they agreed on examining station by station what the technical possibilities are to make them accessible. At the end of April, they signed the agreement on making all the 20 stations accessible.

This decision has been undoubtedly the greatest success story of the Hungarian civil sector for a very long time. Our group is proud of its contribution to this great achievement, and it inspires us to continue our struggle in other fields as well.

Presented at the 8th Living Knowledge Conference (Budapest, May 30 - June 1, 2018.)

"Magabiztosabban és tudatosabban állok ki magamért a hétköznapok során" - beszámoló az állampolgári jogok képzésről

 

A Közélet Iskolája és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) idén tavasszal ismét megtartotta A jogaid nem védik meg magukat! c. kétnapos állampolgári jogi képzését Dósa Mariann (Közélet Iskolája) és Mráz Attila (Társaság a Szabadságjogokért) oktatók közreműködésével.

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató és kutató központ, amely oktatással, részvételi akciókutatással, stratégiai tervezéssel és könyvkiadással foglalkozik, azzal a céllal, hogy támogassa a társadalmi részvételt és a demokrácia gyakorlásához szükséges állampolgári tudatosságot a kirekesztett emberek és a társadalmi mozgalmak körében.

A TASZ  jogvédő és jogfejlesztő non-profit szervezet az 1994-es megalakulása óta azért dolgozik, hogy Magyarországon mindenki megismerhesse alapvető állampolgári és emberi jogait, és érvényt is szerezzen azoknak.

A képzésen huszonéves egyetemisták, civil- és szociális szakemberek, illetve A Város Mindenkié pécsi aktivistái vettek részt, összességében ugyanazzal a céllal: megismerni az alapvető állampolgári jogaikat, annak érdekében, hogy mint a közéletben aktívan résztvevő állampolgárok, a gyakorlatban is érvényesíthessék azokat.

A magam részéről azért jelentkeztem erre a képzésre, mert úgy éreztem, hogy már több alkalommal, teljesen hétköznapi helyzetekben (pl. orvosi vizsgálat során, vásárláskor, ügyfélszolgálaton, munkahelyemen) olyan magatartást vagy ügyintézési eljárást tapasztaltam, amely megítélésem szerint, egyáltalán nem volt helyén való és etikus, viszont akkor még nem voltam tisztában azzal,  hogy milyen lehetőségeim vannak ahhoz, hogy az efféle visszaéléseket megfelelően kezeljek.

Az oktatók elmondták, hogy a képzés elsődleges és talán legfontosabb célkitűzése, hogy térképet mutasson fel a résztvevők számára, hogy egyes problémákkal kapcsolatban milyen eszközökkel léphetnek fel, és milyen intézményekhez, hatóságokhoz vagy szervezetekhez fordulhatnak segítségért, ha jogsértés érte őket.

A két nap során a résztvevők egy gyakorlatalapú és meglehetősen interaktív képzés keretei között gyakorlatokkal, feladatokkal, közös csoportmunkával, és beszélgetésekkel ismerhették meg a demokrácia és az állam fogalmát, az alapvető emberi és állampolgári jogaikat.

Továbbá részletesen foglalkoztak az önrendelkezési jogokkal, mint pl. a betegjogi kérdéskör, és a polgári és politikai jogokkal, amely alá többek közt a választójog, a gyülekezési jog, a köz- és felsőoktatásban érvényesíthető jogok és a sajtó-, illetve szólásszabadsággal kapcsolatos jogok tartoznak.

Ezekre az oktatók az életből vett közvetlen és közvetett példákat mutattak fel, hogy részletesen megismertethessék a résztvevőkkel az érdekvédelem és a jogérvényesítés lehetőségeit az ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetekben.

Úgy gondolom, hogy mindenki számára feltétlenül szükséges részt venni egy ilyen állampolgári jogi képzésen legalább egyszer, mert, ahogy oktatók is tapasztalták, a magyar állampolgárok nagyon kevéssé vannak tisztában az őket illető jogokkal. Leginkább néhány különösen agilis, proaktív ember ismeri őket és a tényleges érvényesítési módjaikat.

A képzés óta sokkal magabiztosabban és tudatosabban állok ki magamért a hétköznapok során. Bár emiatt gyakran kerülök a komfortzónámon kívül, nem túl kellemes helyzetekbe, véleményem szerint csak az ilyen diszkomfortos alkalmak során tudunk fejlődni és tanulni, ahhoz, hogy a jogérvényesítéshez szükséges tudáson kívül az a lelkierőt és bátorságot is elsajátítsam, ami ezekben a helyzetekben elengedhetetlen. 

Továbbá, azóta is sokszor gondolok arra a bizonyos, számomra nagyon fontos, attitűdváltásra, amelyre a képzők is felhívták a résztvevők figyelmét, miszerint azzal a kultúrát is befolyásolom és megváltoztatom, hogy ha kiállok magamért vagy másokért, vagy, hogy ha együtt lépünk fel a bennünket érő esetleges elnyomással szemben, és részt veszünk a minket érő döntések meghozatalában.

Együtt formáljuk azt, hogy mihez van jogunk!

Varga Zsófi

(A beszámoló eredetileg megjelent: Tőled Hallottam Ifjúsági Magazin)

Fotók a képzésről >>>

Fotók: Várady István

"Az egyik legjobb dolog ami történt velem" - felszabadítás pedagógiája 2. nap

 

A kritikai pedagógia képzés az egyik legjobb dolog ami történt velem az elmúlt pár évben. Huszonnyolc éves vagyok és a húszas éveim elején kerültem be egy baloldali gondolkodású közegbe, ami a jelenlegi világképemet a leginkább meghatározza, viszont az eszköztelenség érzése azóta egy folyamatosan jelenlévő nyomasztássá vált az életemben. Abban már biztos vagyok, hogy ha akarnék sem tudnék más értékrend szerint gondolkodni, és az elnyomás elleni küzdelmen keresztül egy igazságosabban működő világ vágyképe az ami motiválni tud. Ez a képzés abban segít, hogy eszközöket ad a kezembe ahhoz, hogy hogyan dolgozzak együtt hátrányos helyzetű csoportokkal úgy hogy a hierarchikus viszonyokat lebontva egy közös tanulási folyamatban, az elnyomott pozíció felismerésétől eljussunk a cselekvésig.

A második hétvége első napján elsőként a fórumszínház majd a részvételi akciókutatás módszertanával ismerkedtünk meg. Némi ráhangolódás után kisebb csoportokban olyan szituációkat jelenítettünk meg melyben az elnyomó-elnyomott viszony került a fókuszba és megnézhettük/megélhettük, hogy hogyan változik meg a végkifejlet ha egy-egy szereplő reakcióit ugyanabban a jelenetben megváltoztatjuk. Ezzel a módszerrel a szerepbe való belehelyezkedés miatt egy sokkal mélyebb megértést érhetünk el illetve a közös megoldáskeresés a helyzet feloldására, mások nézőpontját is saját megéléssé tudja alakítani.

A részvételi akciókutatást egy olyan megvalósult példán keresztül ismertük meg ahol egy hátrányos helyzetű csoport, szövetséges kívülállóval összefogva a saját problémáit megfogalmazta, kikutatta majd érdekérvényesítő akciókat szervezett helyzetük jobbá tételének előmozdítására.

A második nap délelőttjén a mindenki által megvalósítandó próbatanítási gyakorlatokról beszélgettünk és az egyiket közülük egymás között meg is valósítottuk, ez segített abban, hogy olyan kérdésfeltevések történjenek amikre esetleg előzetesen nem gondoltunk a tervezés során.

A délután folyamán, valamilyen szálon a kritikai pedagógia módszeréhez kapcsolódó szerveződések képviselőivel találkoztunk és kaptunk mélyebb betekintést az ő tevékenységükbe. Rám legnagyobb hatással a börtönben végzett munka volt, aminek során facilitátorok segítségével fogvatartottak közösen dolgoznak fel olyan szövegeket amik a saját társadalmi helyzetük megértését segíti elő, az individuumot kontextusba helyezve a társadalmi nagy egészben.

A hétvége utáni pár napom az újonnan szerzett információk és tapasztalatok feldolgozásával telt és azóta próbálom beépíteni a mindennapi munkámba a tanultakat.

Hajdu Csilla

Fotó: Várady István

Older Oldest