Aktuális

Oktatási programfelelőst keres a Közélet Iskolája!

 

A Közélet Iskoláját azért hoztuk létre 2014-ben, hogy megerősítsük az állampolgári részvétel kultúráját Magyarországon és támogassuk a kirekesztett társadalmi csoportok tagjait abban, hogy állampolgári jogaikat valódi tartalommal tölthessék meg. Az Iskola fő tevékenységei a politikai oktatás, a részvételi akciókutatás és a stratégiai tervezés. Programjaink mindenki számára nyitottak, de mindig előnyben részesülnek a hátrányos helyzetű emberek és az őket képviselő szervezetek tagjai, önkéntesei és munkatársai.

Olyan embert keresünk, aki elkötelezett a társadalmi igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás értékei mellett, hisz a kritikai gondolkodás, a politikai részvétel és az aktivizmus erejében és gyakorlata is van ezeken a területeken. Egy kicsi, de hatékony és sokféle feladatot vállaló csapatba keresünk új és elkötelezett társat.

Az Iskola irodája Budapesten van, de alkalmanként a fővároson kívül is tartunk képzéseket, programokat. A munkatársak részben otthon, részben az Utcáról Lakásba Egyesülettel közösen bérelt kicsi irodánkban vagy az annak helyet adó Auróra közösségi házban dolgoznak. Mindannyian teljes állásban dolgozunk, de viszonylag kötetlen munkaidőben, ezért számunkra egyszerre fontos a rugalmasság és a fegyelmezettség a munkában.

Tejes állású oktatási programfelelőst keresünk, akinek a fő feladatai a következők:

- az Iskola oktatási programjainak koordinálása

- képzések megszervezése

- egyeztetett témákban képzések megtartása

- képzések utánkövetése, értékelése és fejlesztése

- pályázatírás és kezelés oktatási területen

- részvétel az angol nyelvismeretet igénylő feladatokban

- az Iskola képviselete külső eseményeken

Olyan munkatársat keresünk, aki rendelkezik az alábbi készségekkel, tudással és tapasztalatokkal:

- tapasztalat informális oktatási területen mint képző és/vagy szervező

- tapasztalat aktivizmusban/érdekvédelemben

- tapasztalat pályázatírásban

- munkaidő hatékony beosztása

- csapatmunka

- tárgyalóképes angol nyelvtudás (írásban és szóban)

Fizetés: nettó 170.000 Ft/hó

Jelentkezés magyar nyelvű önéletrajzzal és motivációs levéllel 2018. július 1-ig a kozeletiskolaja@gmail.com mre.

Kiválasztás folyamata:

- önéletrajz és motivációs levél beküldése – határidő: 2018. július 1.

- személyes interjúk: 2018. július 5-július 20.

- munkakezdés időpontja: 2018. augusztus 1.

Tovább információ: kozeletiskolaja@gmail.com

Nyári egyetem: Ellenállás a diktatúrában – tapasztalataink és lehetőségeink

 

VÁRJUK A TE PROGRAMODAT IS!

2018 Magyarország. Még nem diktatúra, de egyre kevesebb levegőhöz jutunk. Félünk a politikától, félünk egymástól, félünk a kívülállóktól. Meg féltjük magunkat is. De mit lehet tenni? Hogyan éljünk túl? És hogyan álljunk ellen? Hogyan erősödjünk meg? Hogyan kommunikáljunk egymással? És hogyan építsünk fel egy másik Magyarországot? Itt a lehetőség, hogy közösen tanuljunk elődeinktől itthon és külföldön, meghallgassuk más országok, közösségek és régiók tapasztalatát, és ami a legfontosabb: egymástól tanuljunk.

A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája idén is megrendezi – immár hetedik – közösségi nyári egyetemét. Az idei témánk: Ellenállás a diktatúrában – tapasztalatok a múltból és a világ minden tájáról, lehetőségek ma Magyarországon.

Jelentkezz saját programmal! Várjuk civil szervezetek, állampolgári kezdeményezések, informális közösségek, mozgalmak, kutatók és újságírók jelentkezését és programjavaslatát!

A vendégprogramok formája teljesen szabad, lehet jelentkezni műhelyfoglalkozás megtartásával, művészeti vagy egyéb kreatív kezdeményezésekkel, kerekasztal-beszélgetéssel, filmvetítéssel, vagy bármilyen más programmal, ami illeszkedik a nyári egyetem témájához. A kiválasztáskor előnyben részesítjük azokat a programokat, amelyek aktívan bevonják a nyári egyetem többi résztvevőjét.

Időpont: 2018. augusztus 11-12.

Helyszín: Gólya Szövetkezeti Presszó (Budapest, 8. kerület, Bókay János utca 34.)

A vidékről érkező programszervezők kérhetnek utazási támogatást és a rendezvény mindkét napján meleg ebédet biztosítunk a résztvevőknek.

Jelentkezés saját programmal a Közélet Iskolája az itt elérhető jelentkezési lapon. Jelentkezési határidő: 2018. július 1.

Megjegyzés: A nyári egyetem részletes programját a beadott programjavaslatok áttekintése után, július 15-én fogjuk közzétenni. A  részvétel ingyenes és nem kell regisztrálni sem.

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com

Fotó: Várady István

Tessza Udvarhelyi: How to use research for activism?

 

Thank you very much for this opportunity – it is such an honor to be here for both of us. in the next few minutes we will share some of our personal stories and experiences of how research changed our lives and led us to become activists.

I started out my life as a researcher out of pure academic interest in the notions of cleanliness and purity, following in the footsteps of my favorite anthropologist Mary Douglas. But I also heard of applied anthropology during my studies and had a feeling that I should do research that is not only useful for me, but also for society. At this point, I had no idea what this meant, but it sounded important…

For months, my co-researcher and I had been looking for a topic that would meet these two criteria. Then in 2002 we found a short article in a newspaper that reported on a new program launched by the mayor of Budapest to clean (and this is the word they used) the underground pedestrian passages of Budapest from 3 things: graffiti, illegal vendors and homeless people.
So we dug into this topic and stuck with it for three years. Over these years, I got more and more angry at what I discovered. In the interviews we made and the texts we read, the politicians and technocrats of Budapest kept trying to convince me that they were doing what all the so-called decent residents of the city wanted: clean the city of undesirables and give it back to us, decent people. In other words, as it turned out, homeless people were chased away in my name and to serve my imagined needs as a white middle-class resident.

I come from a safe middle class background with many privileges. One of these is a secure home and the other is almost unlimited access to quality education. Even though I was vaguely aware of these, this research forced me to take a harder look at my own position in the world and the things I take for granted. It was definitely a process of awakening.

More importantly, this research did something I never even knew was missing: it helped me discover my political self. It not only made me angry as an individual but also made me think about my role in reproducing injustice and about WHO was responsible for changing what I was angry about.

After we completed the research, we started thinking about how to make it “useful for society” as we heard it so often in school. We contacted different NGOs, sent them our study and were really HOPING that they would use our findings. One of these organizations was Man on the Street, an activist network fighting for the right to housing. And this is where my life changed for good.

This organization did not just thank us for our work, but invited us to join them. If you really want to do something about it, you need to take responsibility for it – this is basically what they told us. You can’t just HOPE that your academic work will be useful for someone somewhere but you actually have to TAKE ACTION to make this happen. You have to seek out opportunities, not just wait for them. You have to actively engage with civil society organizations and social movements if you REALLY want your work to be used.

They will never come to you and ask you for your help – you have to go ahead and make sure the knowledge you produced is available to as many people as possible. And this part they did not teach me at the university.

In the end, I did actually join this group and became an activist. For the first few months, I was telling myself that I was there out of a sense of duty: that I had to follow through with my research, making sure that the group understood what we found and knew how to use it for their own purposes. And then another important thing happened.

In 2005 the Budapest general assembly proposed a law that would ban begging in all the public spaces if Budapest. At first the group was not sure whether they wanted to step up against this proposal. However, as this was one of the topics that we covered extensively in our thesis, I showed them historical and international examples of how the criminalization of begging is nothing else than the criminalization of poverty. It took some convincing, but we finally did decide to organize against it and I found myself as one of the organizers of a protest in front of the city hall as the voting took place. We actually won and the ban was not passed.

The next day I was travelling by tram and as I was thinking about the protest, I suddenly had this very strong sense of power come all over me. It was a feeling that I never had before and will never forget. I know this sounds a bit cheesy, but this was the moment that I was actually born as a citizen. Now I know that before I was only the skeleton of a citizen. For the very first time in my life, I had actually managed to intervene into the life of a larger collective, the society I was living in and this was both necessary and liberating.

Since this moment, I have been an activist for housing rights. In 2009, I co-founded The City is for All, the only grassroots housing advocacy group in Hungary. A unique feature of this group is that its membership includes homeless, formerly homeless people and middle class allies such as myself. For nine years now, we have worked together, sharing our skills, knowledge and experiences to achieve housing rights for everyone in Hungary.

So it was through research that I found my citizenship, but only by consciously going beyond the academic realm and making a personal effort at achieving change. HOPE was not enough. It was through action that I was able to take responsibility for change.

Later, I realized that if research was something that could politicize and liberate me, it can have the same effect on other people, too, especially those who suffer from the most serious forms of oppression and exclusion. However, in the traditional university setup, these are exactly the people who are not present – or if they are, they are always the objects of research. Their ideas and needs are always being studied by other people, which definitely does not lead to their liberation – but often to further stigmatization.

As I was struggling with these issues, I was lucky to discover the world of participatory action research as an approach where people who are affected by a social issue are not studied as in a laboratory but actively engage in research themselves to understand the structural roots of their problems and then take action to change the situation. In this case, research goes way beyond the walls of the university and becomes a path towards full citizenship – something that is essential for oppressed groups to challenge their oppression.

In the School of Public Life, a community-based education center, where I work today, we believe – as one of our participants put it – that democracy is not a noun but a verb – it only exists if we do it. We offer courses, workshops and open forums where people can learn about social and political inequalities and develop their skills in both the everyday representation of their interests and more large-scale advocacy and movement building. Many of our students come from socially disadvantaged backgrounds, but we also have many middle-class people who are interested in becoming activists or simply active citizens.

In the School we see participatory action research or PAR as a form of critical pedagogy. PAR is a long-term form of political education where people explore the conditions around them, connect the dots, draw the conclusions and also think about ways to take action. And in this process, they go through the same process of becoming a citizen as I did back in 2005. In our participatory action research projects people with no academic background and often little formal education who were the victims of different kinds of social oppression discovered their own citizenship and responsibility by asking questions, collecting data, formulating answers and planning actions.

In the PAR projects I have been involved in, we have explored the various forms of discrimination homeless people face in public spaces, uncovered the history of housing movements in Budapest and studied the conditions of independent living for people with physical disabilities – all with the people who are directly affected by these issues. I have learnt a lot during these projects – not only from what we discovered, but also – and mostly – from my co-researchers.

I personally don’t believe in individual research anymore. I believe in collective, participatory research where knowledge is not produced for the sake of abstract academic ideals or professional career building, but is shared broadly and is a means to empowering people to become fully fledged political beings in the world. In other words, I believe in research that produces citizens, who take responsibility for change. And I believe universities have a central role in understanding, embracing and promoting research of this kind.

Of course, I don’t believe that everyone should be an activist or that participatory research is the only valuable approach to the production of knowledge. I believe that there are many ways for s to take responsibility for change. What I do believe though, is that universities and other academic spaces have to be places where these questions are not only addressed as abstract topics or even worse, as niceties, but as key political questions that everyone has to find their own answers to. In a world where masses of people are deemed politically, economically and socially useless, the university and the intellectuals it socializes have to take a leading role in helping all of us discover the real meaning of our citizenship and challenge the political, social and economic conditions that dehumanize all of us.

Presented at the 8th Living Knowledge conference (Budapest, May 30-June 1, 2018.)

Zóra Molnár: How to use research for activism?

 

Thank you for giving me the opportunity to share my experience with our participatory action research today! I would like to tell you why the participatory action research has played a crucial role in my life; how our group started to focus on advocacy, and finally, I will tell you some key moments of our biggest success story so far. 

When I started the university in 2009, I moved to Pécs and spent the upcoming three years in a dormitory. After finishing my bachelor degree there in 2012, I decided to come to Budapest and continue my studies here. Initially, I thought it would be easy to manage this process because I had already done it in a smaller city three years. I contacted each university which offers a masters program in psychology to find out if they are wheelchair-accessible or not. Finally, I ended up with scheduling a visit to the Eötvös Lóránd University to attend the open house, meet the coordinator of the students with special needs, and to see the dormitory where I could live. A few months later it turned out that due to the fire and safety regulations it is not possible to create an accessible room as we agreed earlier. The university offered me to options: either I could move to the institution of people with physical disability at Marczibányi square and live there for two years or postpone my studies with one year, stay at home and see what the future brings. I had never lived in an institution before, and I knew that as long as I have an influence on my own life, I will never do so. Staying at home was not a real alternative either, because my family lives in a small village with bad accessibility conditions and very few opportunities for an independent life in general.

We started to look for backup options because the academic year had begun in September, and in the mid-summer, I was still in need of a place to stay in Budapest. Although we left no stone unturned, it appeared to be impossible to find accommodation for a student in a wheelchair. Those universities which had proper rooms were insisted on keeping them for their own students, not to mention the sublets where there can be found basically no examples of wheelchair-accessible properties.

Finally, I managed to move into a social housing unit and start my studies on time, but it was a matter of fortune rather than a systematic response to my problem. From this point on I knew that I want to do something about this situation. I thought it is simply cannot be allowed that talented young people are excluded from the highest quality educational institutions just because there are no proper housing services available for them in Budapest. It is simply cannot be allowed that the lack of adequate housing opportunities prevents young adults with physical disabilities from becoming independent from their families and starting their own lives. I had no doubt that this is nonsense but did not see the way how to change it.

Joining the ”Living Independently in a Community” group was a life-changing experience for me. Although I had no idea about the participatory action research when I went to the kick-off training in August 2016, it became clear slowly, that it might be the tool for that I had been looking for so long. Our group was made up of 14 members: 10 researchers with physical disabilities three allies (social scientists and social professionals) and one photographer. We got to know each other and got familiar with the main types of the research methods during the introductory training. Afterward, we started to work on defining our ”the big question” which we had tried to answer in the upcoming ten months. Following several weeks of brainstorming in common, we decided to dedicate our research to the question: ” what are the conditions of the independent living for people with physical disabilities in Hungary?” Considering that this is an extraordinarily complex topic, we decided to narrow down our research to the following five main areas: housing policy, accessible public transportation and built environment, supporting services, income and social attitude towards people with physical disabilities. We used a wide range of research methods to explore these areas. We designed and conducted two online surveys (one for people with physical disabilities and another for careworkers. We were interviewing people with physical disabilities (focusing on their housing circumstances) and also professionals. At last but not least, we also used public data several times.
Although our topic was very complex, we had been paying special attention to two topics during the entire process. The public transportation was our first focus area: we organized two roundtable discussions on the problems and potential solutions related to the public transportation in Budapest. On the other hand, we also put a big emphasis on dealing with housing policies. We also had some guest speakers, one of whom was a lawyer specialized in the system of the so-called ”supported housing.” This form of housing is supposed to replace the large institutions, which have to be closed down. However, it became clear for us, that the current system serves the interest of those who maintain these „mini institutions” rather than offering a real opportunity for independent living those in need.

Thanks to our research, we have gained a huge amount of lexical knowledge, but I think it is even more important that we have become much more confident, have got interested in the public life, and our political awareness has started to develop as well. I do believe that this set of skills made us self-advocates who are not only determined but also conscious.

In last spring we already knew that we would like to continue working together when the research comes to its end. At that time, we had come across the open call of the Civil College Foundation which was targeted at local communities with some experience in advocacy. We thought it was an amazing opportunity to increase our group and prove its subsistence on the long run, so we applied, and after completing all the requirements successfully, we won enough money to employ a professional community organizer who also receives mentorship and professional training in the frame of the program.

We opened up the group to the newcomers in last October, since then we have been functioning as the first ever advocacy group of Hungary which tackles the issue of independent housing for people with physical disabilities. Our goal is to introduce a legal reform in the field of the supported housing by making the system more responsive to the individual needs and demands of those who are affected.

Besides fulfilling a pivotal role in housing advocacy for people with physical disabilities, we have been continuing our activities concerning the accessible public transportation as well. The issue of the reconstruction of the metro line 3 served for us like a hot topic last year. Especially after the major of Budapest had made a statement, saying that it is not worth investing in making the metro accessible because the people with physical disabilities do not use it anyway. Apparently, we found this way of thinking unacceptable, felt outraged and wanted to raise our voice to point out the nonsense and reversed logic behind this approach. We organized two street actions at the „Dózsa György úti metro station,” the only station in the first phase of the reconstruction which was not supposed to be made accessible according to the original plans. We held our first event at the end of October last year; we took some wheelchairs to the underpass and asked the passers-by to sit in and try to use the ramp. It turned out very soon that the slope is way too steep to cope with on their own. They could also attempt to overcome the stairs with the help of some funny tools (e.g., balloons). Our second action took place on 3rd November 2017, the day of the closure of the northern section of the metro line. It centered upon an open discussion on the importance of accessibility and solidarity. In the meantime, we were attending several meetings with various actors involved in the issue, among others the Metro Project Directorate, the National Federation of Disabled Persons’ Associations (MEOSZ) and the Association of Disabled Persons in Budapest. In spite of the demonstrations organized by various organizations and the increasing media attention, neither the government nor the major of Budapest wanted to take the financial responsibility for the costs related to accessibility.

In December 2017, an opposition party politician submitted a referendum question on the full accessibility of the metro line. The collection of the signatures could be started finally at the beginning of February.

A few days later, the president of MEOSZ suddenly managed to make progress with decision-makers, and after a series of negotiations with István Tarlós, they agreed on examining station by station what the technical possibilities are to make them accessible. At the end of April, they signed the agreement on making all the 20 stations accessible.

This decision has been undoubtedly the greatest success story of the Hungarian civil sector for a very long time. Our group is proud of its contribution to this great achievement, and it inspires us to continue our struggle in other fields as well.

Presented at the 8th Living Knowledge Conference (Budapest, May 30 - June 1, 2018.)

"Magabiztosabban és tudatosabban állok ki magamért a hétköznapok során" - beszámoló az állampolgári jogok képzésről

 

A Közélet Iskolája és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) idén tavasszal ismét megtartotta A jogaid nem védik meg magukat! c. kétnapos állampolgári jogi képzését Dósa Mariann (Közélet Iskolája) és Mráz Attila (Társaság a Szabadságjogokért) oktatók közreműködésével.

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató és kutató központ, amely oktatással, részvételi akciókutatással, stratégiai tervezéssel és könyvkiadással foglalkozik, azzal a céllal, hogy támogassa a társadalmi részvételt és a demokrácia gyakorlásához szükséges állampolgári tudatosságot a kirekesztett emberek és a társadalmi mozgalmak körében.

A TASZ  jogvédő és jogfejlesztő non-profit szervezet az 1994-es megalakulása óta azért dolgozik, hogy Magyarországon mindenki megismerhesse alapvető állampolgári és emberi jogait, és érvényt is szerezzen azoknak.

A képzésen huszonéves egyetemisták, civil- és szociális szakemberek, illetve A Város Mindenkié pécsi aktivistái vettek részt, összességében ugyanazzal a céllal: megismerni az alapvető állampolgári jogaikat, annak érdekében, hogy mint a közéletben aktívan résztvevő állampolgárok, a gyakorlatban is érvényesíthessék azokat.

A magam részéről azért jelentkeztem erre a képzésre, mert úgy éreztem, hogy már több alkalommal, teljesen hétköznapi helyzetekben (pl. orvosi vizsgálat során, vásárláskor, ügyfélszolgálaton, munkahelyemen) olyan magatartást vagy ügyintézési eljárást tapasztaltam, amely megítélésem szerint, egyáltalán nem volt helyén való és etikus, viszont akkor még nem voltam tisztában azzal,  hogy milyen lehetőségeim vannak ahhoz, hogy az efféle visszaéléseket megfelelően kezeljek.

Az oktatók elmondták, hogy a képzés elsődleges és talán legfontosabb célkitűzése, hogy térképet mutasson fel a résztvevők számára, hogy egyes problémákkal kapcsolatban milyen eszközökkel léphetnek fel, és milyen intézményekhez, hatóságokhoz vagy szervezetekhez fordulhatnak segítségért, ha jogsértés érte őket.

A két nap során a résztvevők egy gyakorlatalapú és meglehetősen interaktív képzés keretei között gyakorlatokkal, feladatokkal, közös csoportmunkával, és beszélgetésekkel ismerhették meg a demokrácia és az állam fogalmát, az alapvető emberi és állampolgári jogaikat.

Továbbá részletesen foglalkoztak az önrendelkezési jogokkal, mint pl. a betegjogi kérdéskör, és a polgári és politikai jogokkal, amely alá többek közt a választójog, a gyülekezési jog, a köz- és felsőoktatásban érvényesíthető jogok és a sajtó-, illetve szólásszabadsággal kapcsolatos jogok tartoznak.

Ezekre az oktatók az életből vett közvetlen és közvetett példákat mutattak fel, hogy részletesen megismertethessék a résztvevőkkel az érdekvédelem és a jogérvényesítés lehetőségeit az ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetekben.

Úgy gondolom, hogy mindenki számára feltétlenül szükséges részt venni egy ilyen állampolgári jogi képzésen legalább egyszer, mert, ahogy oktatók is tapasztalták, a magyar állampolgárok nagyon kevéssé vannak tisztában az őket illető jogokkal. Leginkább néhány különösen agilis, proaktív ember ismeri őket és a tényleges érvényesítési módjaikat.

A képzés óta sokkal magabiztosabban és tudatosabban állok ki magamért a hétköznapok során. Bár emiatt gyakran kerülök a komfortzónámon kívül, nem túl kellemes helyzetekbe, véleményem szerint csak az ilyen diszkomfortos alkalmak során tudunk fejlődni és tanulni, ahhoz, hogy a jogérvényesítéshez szükséges tudáson kívül az a lelkierőt és bátorságot is elsajátítsam, ami ezekben a helyzetekben elengedhetetlen. 

Továbbá, azóta is sokszor gondolok arra a bizonyos, számomra nagyon fontos, attitűdváltásra, amelyre a képzők is felhívták a résztvevők figyelmét, miszerint azzal a kultúrát is befolyásolom és megváltoztatom, hogy ha kiállok magamért vagy másokért, vagy, hogy ha együtt lépünk fel a bennünket érő esetleges elnyomással szemben, és részt veszünk a minket érő döntések meghozatalában.

Együtt formáljuk azt, hogy mihez van jogunk!

Varga Zsófi

(A beszámoló eredetileg megjelent: Tőled Hallottam Ifjúsági Magazin)

Fotók a képzésről >>>

Fotók: Várady István

"Az egyik legjobb dolog ami történt velem" - felszabadítás pedagógiája 2. nap

 

A kritikai pedagógia képzés az egyik legjobb dolog ami történt velem az elmúlt pár évben. Huszonnyolc éves vagyok és a húszas éveim elején kerültem be egy baloldali gondolkodású közegbe, ami a jelenlegi világképemet a leginkább meghatározza, viszont az eszköztelenség érzése azóta egy folyamatosan jelenlévő nyomasztássá vált az életemben. Abban már biztos vagyok, hogy ha akarnék sem tudnék más értékrend szerint gondolkodni, és az elnyomás elleni küzdelmen keresztül egy igazságosabban működő világ vágyképe az ami motiválni tud. Ez a képzés abban segít, hogy eszközöket ad a kezembe ahhoz, hogy hogyan dolgozzak együtt hátrányos helyzetű csoportokkal úgy hogy a hierarchikus viszonyokat lebontva egy közös tanulási folyamatban, az elnyomott pozíció felismerésétől eljussunk a cselekvésig.

A második hétvége első napján elsőként a fórumszínház majd a részvételi akciókutatás módszertanával ismerkedtünk meg. Némi ráhangolódás után kisebb csoportokban olyan szituációkat jelenítettünk meg melyben az elnyomó-elnyomott viszony került a fókuszba és megnézhettük/megélhettük, hogy hogyan változik meg a végkifejlet ha egy-egy szereplő reakcióit ugyanabban a jelenetben megváltoztatjuk. Ezzel a módszerrel a szerepbe való belehelyezkedés miatt egy sokkal mélyebb megértést érhetünk el illetve a közös megoldáskeresés a helyzet feloldására, mások nézőpontját is saját megéléssé tudja alakítani.

A részvételi akciókutatást egy olyan megvalósult példán keresztül ismertük meg ahol egy hátrányos helyzetű csoport, szövetséges kívülállóval összefogva a saját problémáit megfogalmazta, kikutatta majd érdekérvényesítő akciókat szervezett helyzetük jobbá tételének előmozdítására.

A második nap délelőttjén a mindenki által megvalósítandó próbatanítási gyakorlatokról beszélgettünk és az egyiket közülük egymás között meg is valósítottuk, ez segített abban, hogy olyan kérdésfeltevések történjenek amikre esetleg előzetesen nem gondoltunk a tervezés során.

A délután folyamán, valamilyen szálon a kritikai pedagógia módszeréhez kapcsolódó szerveződések képviselőivel találkoztunk és kaptunk mélyebb betekintést az ő tevékenységükbe. Rám legnagyobb hatással a börtönben végzett munka volt, aminek során facilitátorok segítségével fogvatartottak közösen dolgoznak fel olyan szövegeket amik a saját társadalmi helyzetük megértését segíti elő, az individuumot kontextusba helyezve a társadalmi nagy egészben.

A hétvége utáni pár napom az újonnan szerzett információk és tapasztalatok feldolgozásával telt és azóta próbálom beépíteni a mindennapi munkámba a tanultakat.

Hajdu Csilla

Fotó: Várady István

A civilséget tanulni kell - a TASZ-szal együtt tartottunk képzéseket fogyatékos érdekvédőknek

 

Kiss Csaba: A civilséget tanulni kell

Az elmúlt hónapokban az Önállóan Lakni, Közösségben élni csoport Több tagja részt vett egy TASZ képzés sorozaton. Nagyon  inspiratív volt, majd egy tucat szervezettel együtt gondolkozni, tanulni, és ezáltal mélyebb ismeretre jutni a magunk területén. Tanulni kell a civil életet. Szerintem,  a mi nemzedékünk egyik dolga, hogy elhintse annak a kultúráját, hogy hogyan lehet hatékonyan, egymást tiszteletben tartva érvényesíteni, a jogos érdekeinket.

Minden szervezetnek kell lennie egy missziójának, amelyben néhány mondatban megfogalmazza elsősorban magának, de a külvilágnak is, hogy miért dolgozik, milyen világban szeretne élni. Ez azért is fontos, mert ha van egy krízishelyzet, akkor ez a néhány mondat segíthet túllendülni a mélyponton.

Megtanuljuk, hogy mennyire fontos egy szervezet életében, hogy legyen neki hosszú távú stratégiája. Ez egy élő “iránytű” egy szervezet életében, amely segít tartani az irányt,  és segít meghatározni a részcélokat. Egy keretet ad, amely meghatározza a munkát,kampányokat, ezen belül az akciókat. Segít beosztani a rendelkezésre álló erőforrásokat, és rávilágít azokra a hiányokra, amelyek gátolják a célok elérését.

A kommunikációs stratégia is lényeges szempont egy szervezet mindennapjaiban, hiszen ez az az eszköz, amivel közölni tudja a céljait, és láttatni tudja a különböző tevékenységeit. Nem elég keményen dolgozni a célért, de éppen a célérdekében láttatni kell a szerzet tevékenységét. Szerencsés, ha erre is van egy egységes, de több arcú terv.

Megismerkedtünk a hagyma szerkezettel.  Ahogy a hagyma több rétegből épül fel, úgy egy egészséges szervezeten belül is megfigyelhető ez a felépítés. Minden rétegnek fontos szerepe, és feladata van. A rétegek között átjárhatóságot kell biztosítani.

Ezzel szorosan összefügg a bázis építés. Fontos, hogy egy szervezetben ne csak a “kemény mag”  legyen jelen, hanem legyenek tagok is, akik ugyan kevesebb munkát visznek a vállukon, mint a “kemény mag”, de sok részfeladatot el tudnak végezni, és idővel lehet, hogy ebből a
rétegből kerül ki az új vezetőség, ha már hátrébb szeretnének vonulni a régiek. A szimpatizánsok rétegét is érdemes dagasztani. Tipikusan ők azok, akik tevékenyen nem vesznek rész a szerzet működésében, de például egy nagyobb rendezvény, vagy megmozdulás alkalmával őket lehet a legkönnyebben mozgósítani.

A sok értékes tudás ellenére, amit kaptunk ezen a képzés sorozaton, nekem az adta a legtöbb energiát, hogy tapasztaltam,hogy nem vagyunk egyedül a pályán. Annak ellenére, hogy más-más témában dolgozunk, mégis számos tekintetben hasonló kihívásokkal állunk szemben. Így
egymást támogatva tudunk tanulni egymástól. Nagyon fontosnak tartom ezeket az egymásra találásokat, mert így egyszer el fogjuk sajátítani a összefogás kultúráját, anélkül hogy elveszítenénk saját identitásunkat.

----------------

Fény az alagút végén

Mit is írhatnék egy olyan képzésről, ami a fényt jelentette az alagút végén?

A szó kevés...ahhoz látni kellett a jelenlévők arcát, eleinte suta, majd felszabadult mozdulatait, gondterhelt vonások mosollyá válását. A különböző hátterű,mélyen mégis ugyanolyan emberek csapattá, egységgé,szinte családdá formálódását. A kezdeti kilátástalanság-érzet akaratba fordulását, az információk muníciójával a koncepció megszületését.

Mindezeken túl a legfontosabbat adta nekünk a számos alkalom: a reményt. Hogy igenis érdemes a szembeszélbe fordítani az arcunkat, nem hallgatni, nem félrenézni, nem meghunyászkodni. A trénereknek, előadóknak, akik ezen az úton fogták a kezünket, sosem lehetünk elég hálásak.

Az ő létük, fellépésük a példa, hogy lehet másképp. Hogy elérünk egyszer a 21.századba, és ezért nem kell párszáz kilométerrel nyugatabbra költöznünk, hogy ember lehet az ember, legyen az autista, mozgáskorlátozott vagy bármi más.

-------------------

Élő Fruzsina: Mindenféle ablakokat tártak ki nekem a világra

Noha sosem voltam érdekvédő és aktivista, mindig mozgatott, hogy úgy járjak keljek a világban és olyan dolgokat csináljak, amitől jobb lesz azoknak is, akiknek egyébként részint egyéb, részint különböző okokból amúgy nehezebb a mindennapi lét. Hittem, hiszek abban, hogy ha mindenki hozzáteszi, napi, heti, havi szinten a maga segítségét a világhoz, ha mindenki legalább egy kicsit túl lát a maga ügyes bajos dolgain akkor ez egy jobb hely lesz. Ilyen kedves naív módon. Valamint kötelességemnek is érzem, hogyha már ilyen szerencsés helyre és a többség által elfogadható színűre születtem, akkor ezzel a privilégiumommal élve, segítsek olyan ügyeket, amelyeknek erre szüksége van.

Aztán született egy olyan kisfiam, aki teljesen kilóg a sorból, így az utam az úgynevezett fogyatékosügy felé vette az irányt. És továbbra is híve abban, hogy a jó példa, a közösségépítés, a magunk részének hozzátétele a tuti út, ebbe vetettem bele magam egyesületestül.

Node. Aztán jelentkeztünk a TASZ fogyatékosügyi érdekérvényesítési képzésére, és ott mindenféle ablakokat tártak ki nekem a világra.

Az összes lelkesedésem és tenniakarásom mederbe lett terelve, rendszerbe lett ágyazva. Hatalmas segítséget kaptunk abban, hogy lássuk, hogy honnan hová tartunk, miben vagyunk erősek, miben vannak hiányosságaink, és hogy azt hogyan pótolhatjuk. Hogy mik az útvesztők, és az örök ballépések, és ezzel szemben, mi a célravezető. Hogy az mind nagyon csodálatos, hogy az ember igyekszik az állam helyett biztosítani magának és néhány másik embernek játszóteret, iskolát, inklúziót, közösséget, de valójában ez inkább gondolatébresztő és inspiráló, minthogy alapos változást hozó. És hogy olyan égető gondok vannak, ahol muszáj nyomást gyakorolni a döntéshozókra.

Szuper, ha van közösség, és terjed a be- és az elfogadás, de ettől még nem lesz magasabb az ápolási díj, nem lesz támogatott a lakhatás a fogyatékkal élő embereknek, nem lesz iskola se a súlyosan halmozott gyerekeknek, és nem lesz inklúzió az oktatásban meg máshol se nagyon, ahhoz valakinek nyomulnia is kell, és kopogtatni döntéshozó emberek ajtóin, és ha nem nyílnak azok az ajtók, akkor embereket kell az utcára vinnie, akik addig és annyian vannak ott, amíg változás nem lesz. És most azt tanultam, hogy ezt nem nagyon lehet megúszni.

Persze lehet azt a szeletet vállalni ebből a témából, ami testhez áll, ami szintén baromi fontos, mert nekem és a velem tartóknak most kell, hogy jobb legyen, de ha térben és időben is terjeszteni akarjuk a jót, akkor támogató törvények és pénz kell az ügyeknek. Igen, ez manapság fokozottan nehéz, ezért kell egymás mellé állnunk, nekünk, akik részt vettünk ebben a folyamatban, ahol diribről-darabra megismerkedtünk az érdekérvényesítés építőköveivel. Valaki kitartó és utánanéz, és bemegy, és elmondja és harcol, valaki kreatívan közelíti meg a témát,  szimpatizánsokat mozgósít, eseményt szervez, közösséget épít, valaki iskolát alapít, valaki oktatási törvényekért harcol, és ha ezek a szereplők összefognak és mindenüket összeadva törnek előre egy-egy ügyért, akkor talán, esetleg leesik  a tantusz, hogy a fogyatékosügy közügy, és lesznek átfogó megoldások, nem csak gerillaharcosok gerillaprojektjei fognak a beton réseiben virágozni.

Elképesztően fontos munkát végez a TASZ. Biztosítja, hogy senki ne maradjon magára hagyva a rendszerrel szemben, jogvédelmet nyújt, oktat, támogat.  És bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy leesik a lóról. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a magunk helyzetének elfogadásásban és abban, hogy minket mennyire fogad el a világ, mekkora szerepet játszik az, hogy én abban nőttem fel, hogy senkit nem rekesztünk ki, és igyekszünk segíteni azon, akinek nehezebb. Mindeki kerülhet nehéz helyzetbe. Jól jön ilyenkor az az ősbizalom, hogy engem is el fognak fogadni, meg fognak védeni, rám is figyelni fognak, mert ilyen elfogadó világban élünk ahol ez természetes. De ezért közösen kell dolgoznunk.

Rengeteget tanultam a TASZ-os és Közélet Iskolájás képzőktől és mentoroktól, szuper szakemberek, szuper emberek. Hihetetlen inspirálóak voltak a többi résztvevők, emberileg és szakmailag is. Köszönöm, hogy tőletek tanulhattam, használom máris. 

Fotó: TASZ

I left the room as a conscious voter - report about our election training

 

I am grateful to the School of Public Life for being able to participate in the “Who cares about elections?” workshop. I left the room as a conscious voter at the end of the three-day workshop. It helped me become not only a more effective member of the civil society organization I am volunteering at, but also a better citizen.

The workshop equipped me to be able to ground my reasoning on hard facts and real life examples in the upcoming election period. Hopefully, I will pass on what I have learnt this weekend convincingly wherever I can.

It was also a great experience to meet the other participants, get to know their issues, and share our knowledge. It is a very valuable aspect of the workshop that people from outside Budapest also participated in it, together with participants from Budapest who are not part of the usual NGO and activist circles. The workshop provided participating organizations an opportunity to develop their network, learn about the working methods of other organizations, and develop the programs of our own organization through some specific, practical exercises.

The expertise of the facilitators made a very difficult and broad topic accessible and digestible. There was no idle time or any futile moments in the course of the weekend.

Juli Perczel

“Every time a new community is formed” - report about our Advocacy and Base-building training

 

This year, I had another opportunity to participate in the Advocacy and Base-building training of the School of Public Life. Even though I had already participated in a similar training, I learned a lot from this workshop, too. The reasons for this are rooted partly in the essence of the training, and partly in the ever-changing nature of my community where I will apply what I have learned. This time I felt that the group organization exercises were the ones that would help me a lot later.

It is part of the constantly renewing nature of the School’s trainings that different organizations are represented every time by different members. Therefore, each time a new community is formed, where you can meet new people while also see familiar faces. Besides, the training is very practice-oriented – we used real-life examples and shared our experiences – which makes it always very relevant. The methods and the training materials are also always updated, which is yet another proof of the facilitators’ professionalism.

The atmosphere was very positive throughout, as an small community was formed out of the participants in these two days, and I am sure I will be able to use the knowledge I learned here when I get home.

Antal Nagy  (The City Is for All Pécs)

Report about our film club on social movements

 

It is a curious story, how I found the autumn film club of the School of Public Life. Having lived abroad for many years with my partner, we decided to move home in summer. We had to re-discover Budapest and the intellectual spaces close to our worldview. Since we did not want to miss the smaller places that offer exciting programmes either, we found our way to Gólya Bistro, where we saw the flyer of the film club organized by the School of Public Life.

During this 8-week program, different social problems and processes were introduced and the social and political answers given to them through the emergence and operation of various social movements. The topics covered included housing, environmental justice, and the situation of disabled people in the world. According to the program, each screening was followed by a discussion facilitated by Mariann Dósa from the School of Public Life. She has great theoretical and practical knowledge about social movements, therefore we always felt as if we were participating in a professional discussion. Besides, she encouraged us to think about and discuss what we saw.

I think it is crucial to improve critical thinking and the culture of deliberation in Hungary. Today, extremely simplified and often victim-blaming messages dominate the public sphere, therefore it is very important to have organizations that promote a different approach and seek to the improve critical thinking and the exercising of democratic rights in Hungary. The film club was an excellent instrument for this and I hope that  it will eventually be continued.

Personally, in the future I would like to watch movies about and discuss the procedures that led to the development of the above-mentioned problems. I am grateful for the School of Public Life for the organisation of the film club, the great discussions, and the important work they do in Hungarian public life!

Dani

Older Oldest