A temesvári forradalom

Bárányi Ildikó: A temesvári forradalom – Budapestről

A „Tőkés-sztori” 1989 végén már egy ideje elég nagy nyilvánosságot kapott Magyarországon, Tőkés László kézzel írt leveleit, amelyek azután főleg a Reform hetilapban jelentek meg, jó néhány ember csempészgette át a határon. Egyszer vagy kétszer mi is hoztunk egy többoldalast, amivel azután szaladtunk a Reformhoz, és meg is jelent. Tudom, hogy éreztem egy kis elégtételt, úgy mintha beintettem volna a román rezsimnek: ezt nektek! túljártunk az eszeteken! Az általunk elhozott levelet édesanyám tudta valahogy a házukból kicsempészni, aki orvosként még akkor is bemehetett, amikor másokat már nem engedtek be hozzájuk – ha jól tudom.

Most is előttem van Tőkés szálkás írása, a felső zónában azokkal a „hozzáadott hurkos” magas „l” betűkkel – a transzcendencia iránti vonzalom egyik jele a grafológiában    na de kinek az írásában legyen, ha nem egy papéban?

1989-ben nagy újdonságnak számított a „zenés kereskedelmi” rádió, így nem csoda hogy a téli iskolai szünetben otthon szinte állandóan a Calypso-t hallgattuk.

A sok zene és jópofizás között, amelyektől ma már lassan kiütést kapok, de akkor felüdülés-számba ment, elég gyakran, negyedóránként – húszpercenként mondtak híreket is.

Decemberben már többször foglalkoztak azzal a témával, hogy Tőkés püspököt és családját ki akarják telepíteni Temesvárról, 14-én és 15-én viszont egyre aggasztóbbak lettek a hírek, és már félóránként megismételték: gyűlik a tömeg, meg akarják akadályozni az elhurcolást, de ott a rendőrség is, senki nem mehet be a családhoz.

Szorongva hallgattuk, ekkor még a remény legapróbb szikrája sem volt bennem, eszembe se jutott, hogy „ebből még lehet valami”.

A Kossuth rádió emlékeim szerint nem említi még ekkor a hírt.

Az aggodalom egyre nőtt bennünk, egyre idegesebbek voltunk és nem volt információnk, de valahonnan mégis „szivárognia” kellett valaminek, különben érthetetlen a nagy nyugtalanság… Többször megpróbálkoztunk a telefonálással, de – az akkori telefonviszonyok között egyáltalán nem meglepő módon – csak annyit tudtunk meg, hogy „a nemzetközi vonalak foglaltak”.

Végül a Nefelejcs utcai szükséglakásból „kiköltöztünk” a Keleti pályaudvar melletti posta telefonfülkéihez (itt volt legközelebb „piros telefon”, vagyis nemzetközi hívásra alkalmas készülék), ahol a menekült kolónia magyar és román tagjai türelmesen, zaklatottan álltak sorba és cserélgették egymást a fülkékben. Mindenki tudta, hogy „történik valami”, de azt senki nem sejtette, hogy pontosan mi is az a valami? A sikeres hívás nagyon ritka volt, de ha összejött, akkor kezdődött a sajtótájékoztató: mit tudtál meg?? Persze a felhívottak legtöbbje nem mert beszélni, érthető módon. Életemben nem álltam ennyit fülkében: kis megszakításokkal 8 órát töltöttünk ott, de megérte: fel tudtam hívni a szüleimet, és amit anyám mondott, az teljesen ledöbbentett. Sejtettük már, hogy történik valami és ez már rég nem csak Tőkésékről szól, de hogy időközben már lövöldözés is kitört és halottak vannak, és Temesváron – ma már olyan könnyen mondjuk, de akkor és ott alig mertük magunknak megfogalmazni – forradalom van!

Az édesanyámmal történt beszélgetés után világos volt: el kell terjedjen a hír, és el kell terjedjen a megmozdulás, különben Temesvárnak vége!

Lehet hogy gyerekesnek tűnik most az elképzelés, amitől akkor valóságosan rettegtem: elképzeltem, hogy Temesvárt körbezárják, az embereket akik kimennek tüntetni halomra mészárolják, utána még egy csomót becsuknak, és még ez volt az optimista forgatókönyv. Azt is el tudtam képzelni, és nem tűnt vad ötletnek, hogy lerombolják a várost. Nem a fantáziám ilyen élénk. Ott kellett élni és felnőni a Ceausescu diktatúrában, és a dolog nem is tűnt annyira elrugaszkodottnak!

Egyetlen dolog volt csak, ami érthetetlen, egyben reményt adó volt: mentek a telefonok! Mibe került volna Temesvárt anblokk elzárni, legalább a nemzetközi hívások elől? És nem tették meg… Valószínűleg ezen múlt, hogy a felkelés elterjedt. Nem tudom mi lett volna telefon nélkül, szerencsére nem tudjuk.

Most, a szüleim visszaemlékezéseit is olvasva jöttem rá, hogy ők azt hitték: mi semmit nem tudunk. Hát persze, hogy én nem kezdeményeztem ilyen témát, amikor felhívtam őket: csak azt akartam tudni, hogy mindannyian élnek, és rájuk bíztam, hogy mit mondanak. Könnyű volt nekem a kivilágított Budapestről, tudtam, hogy ott más a helyzet: a telefonjukat hallgatják (lehet, hogy nem hallgatták, de a légkör már rég olyan volt, hogy ebben ne lehessünk biztosak), tehát csak annyit kérdeztem, jól vannak-e.

Adva volt tehát a feladat: el kell jutni a Kossuth rádióhoz, a TV-hez a hírrel, és el kell hitetni velük, hogy igaz és be kell hogy mondják!

De már éjszaka volt, és mi csak arról beszéltünk, és azt jártuk körbe ezerszer, hogy hogyan lehetne eljuttatni az információt „felsőbb körökhöz” is.

És éjjel úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk Karlovitzékat. Karlovitz Kristóf, akit egyik tanítványunk édesapjaként ismertünk meg, enyhén szólva is nem csípte a „kommenistákat”, tudtuk, hogy vannak ismerősei az MDF prominensei között.

Úgyhogy éjjel 3 óra táján kivertük a családjukat az ágyból, ott álltunk az ajtóban és köszönés helyett annyit mondtunk a kicsit ijedt, meglepődött és álmos Sárának és Kristófnak: Temesváron forradalom van, segítsetek!

Elmondtuk mit tudunk, kicsit megnyugtattak, meséltek 56-ról (ó az eleje, az olyan szép: békés felvonulás, nagy összetartás, de utána jött a lövöldözés), és azon melegiben felébresztették telefonon Für Lajost is, aki gondolom a megfelelő körökben tudta azután továbbadni az információt.

Hajnalban ott kellett lenni a rádióban, ahová a férjem ment, én pedig újjongva hallgattam a Kossuthon a – tudomásom szerint – első hírt, amely már a megmozdulásról szólt, és több személyes forrásra is támaszkodott.

Temesvári barátaink később visszaigazolták, hogy egy nagy kő esett le a szívükről, amikor a férjem hangját meghallották a Kossuthon, hogy Temesvárról beszél és az ott történtekről, mert ekkor kezdték el hinni, hogy mégsem lehet a dolgot teljesen eltussolni, „átment a hír a határon”, akkor mégsem lőhetik halomra a várost!

No persze ettől még semmi nem oldódott meg, de éjjel-nappal csak arról beszéltünk azokban a napokban, hogy ha Bukarest nem mozdul meg, akkor elszigetelt marad Temesvár. Előbb azt vártuk, hogy majd Brassó, Petrozsény kel fel, hiszen csak ezekben a városokban volt valami „hagyománya” annak, hogy a diktatúrának legalább visszaszóljanak, de tudtuk: ez nem elég. Bukarest, vagy hiába volt. Ez volt a meggyőződésünk.

Már nem tudom, pontosan hogyan jutottunk el a TV-be, ott is Chrudinák Alajos műsorába, de tény, hogy meg volt beszélve, vártak, és más temesvári barátokkal is összefutottunk. Ennyire nem volt hivatalos hírforrás, és ennyire nem volt egy élő kapcsolat! Úgy értem mégiscsak furcsa, hogy az itt élő gyerekek hívták szüleiket telefonon, hogy adjanak helyzetjelentést, és Magyraországot így tudósították… Hogyhogy nem volt olyan kapcsolatuk a TV-seknek, akit felhívhattak volna? Létezik, hogy a sok Erdélyben élő prominens, akkor is ismert magyar személyiség, az írók, a filozófusok, egyetemi tanárok és papok elérhetetlenek voltak? Nem volt a magyar TV-nek semmilyen kapcsolata velük? Vagy nem merték keresni őket? Vagy akit hívtak, ő nem mert? De ez csak most vetődik fel bennem, akkor teljesen természetes volt, hogy mi próbálkozunk.

Újabb maratoni telefonálgatásba kezdtünk, de ez már kicsit kényelmesebb volt: a szerkesztőségi szoba közepén, ami egyébként teljesen olyan volt mint egy pályaudvar (a forgalmat, zajt és izgatottságot tekintve mindenképpen), de legalább ülve.

A szobában mentek a különböző külföldi TV-k, többek között néha kicsit bejött a román TV is, akkor lelkesen fordítottunk, de nem volt benne semmi.

Végül sikerült felhívnunk szüleimet és férjem édesanyját is, az ő beszélgetésüket Chrudinák bevágta az adásba. Ebből később baj is lehetett volna, de szerencsére szüleim megszervezték anyósom „elbújtatását”, így amikor ki tudja kik bementek a lakásába, már nem volt otthon.

Mi nem érzékeltük akkor, hogy ebből probléma lesz, hiszen nem láttuk a vágott anyagot, és csak később jöttünk rá, hogy férjem felismerhető rajta, és éppen az mondja, hogy na meséld csak anyukám…

Ott és akkor boldogok voltunk, hiszen a rádió után már a TV is foglalkozik a témával, és addigra egyre több lett a hír, az emberek már egymás között is erről beszéltek – de Bukarestben még mindig csend volt (innen nézve).

Szerencsére a dolgok fordítva történtek, mint ahogy Karlovitz Sára ’56-ot mesélte: itt előbb volt az iszonyatos rémület (vajon élnek-e a rokonok, barátok?), utána még tartott a feszültség (mi lesz ha Temesváron bosszút állnak?), de ezután végre jött a felszabadultság: végre, végre Bukarestben is elkezdődött!

Már vártuk a hírt, reménykedtünk és természetesen alvás nélkül átbeszélgettük az nappalokat-éjszakákat, latolgattuk hogy mi történhet, mi lesz, hogy lesz. Volt egy pont, amiben teljesen egyetértettünk: akkor lehet tudni, hogy minden jó úton halad és végre Románia is felszabadul, ha a román rádióban megszólal a „Desteaptate romane”[1]. Kicsit nevetgélve megállapodtunk, hogy ez lesz a biztos jel. De nem gondoltuk komolyan, hogy pont így lesz.

Akkor már állandóan a román rádiót hallgattuk, főleg mikor megtudtuk hogy naggyűlést hívtak össze Bukarestbe. Mégiscsak nagyon korlátolt volt az a Ceausescu. Én tudtam, mi fog történni, legalábbis nagyon nagy esélyt adtam annak, ami be is következett. Hogy lehet, hogy ennyire nem tudta mi történik körülötte?

No de szerencsére nem tudta, vagy nem hitte el. Hallgattam a rádióban élő adásban a zavarodott beszédét, már behallatszottak a zajongások (ami teljességgel szokatlan volt, elég beszédet hallottunk, rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendben). Egyedül voltam otthon, mert a férjemnek be kellett mennie az iskolába napközis foglalkozásra, de később megbeszéltük, hogy ez neki is felejthetetlen pillanat volt, ma is emlékszik rá.

Az adás megszakadt, majd pár másodperc sistergés után, mint a mesében, amikor az aranyhal teljesíti a szinte lehetetlen kívánságot, megszólalt a Desteaptate romane!!!

A romnán himnusz(ok)hoz való hozzáállásom eléggé egyértelmű volt mindaddig: nemes egyszerűséggel rosszul voltam minden sorától, főleg miután az iskolában minden reggel felállva kellett elénekelni… De a desteaptate romane-t még most is szeretem, azt hiszem én indulónak, zeneszámnak nem örültem még így életemben!

Ekkor, csak ekkor könnyebbülhettünk meg, hogy akkor Temesvár, benne a szüleink, barátaink megmenekültek, és ami teljesen hihetetlen volt: a románok (igen, végre ők is) fellázadtak a diktatúra ellen.

Ott zokogtam örömömben, amikor befutott Balogh Bénike, a férjem volt osztálytársa, akivel megoszthattam a nagy hírt. Nem fért a bőrében, egyszerűen nem tudott űlve maradni, elszaladt a román nagykövetség elé, mert úgy hallotta ott tüntetés van. Én is mentem, és ez volt életemben az első tüntetés, amin részt vettünk.

Nem volt ez egy agyonszervezett dolog, nem olvsatak fel zengzetes dolgokat (habár lehet hogy megpróbáltak valami petíciót átadni, de nem ez volt a lényeg). Az emberek egyszerűen odaálltak a Thököly úton a teljesen zárt, lehúzott redőnyű épület elé, és időnként olyanok hangzottak el, hogy le a diktatúrával, éljen a forradalom, vagy ilyesmi. A járdán nem fértünk el, az útteseten is álldogált a tömeg, rendőrkordon vett körül minket, az autósok pedig lassítottak, integettek és tülköltek vadul.  És mindenki boldog volt, azért kicsit feszült is, mert még nem lehetett tudni mi következik, csak az látszott, hogy végre igazán elkezdődött.

A tüntetéssel kapcsolatos egyik nagy élményem az a felismerés volt, hogy ott vannak a rendőrök, és én rájuk nézek és nem félek tőlük, mert tudom, hogy azért vannak ott, hogy megvédjenek. Ó, Istenem, de jó egy demokráciában élni! Aki meg ott született, az ezeket a sorokat nem is érti.

A vicc az, hogy soha egyetlen román rendőr sem bántott, sőt, akivel egyáltalán kapcsoltba kerültem, (közlekedési rendőr) még nagyon normálisan is bánt velem, de mégis a sötétrohadtlila egyenruhájuknak már a látványától is picire összeszorult a gyomrom. Ez a biztos mutatója annak, ha valahol diktatúra van. Az egyenruha-frász mértékével konkrétan mérni lehetne a diktatúra fokát.

Ezután elkezdtek jönni a temesvári barátok nyugatról, a 25 négyzetméteres szükséglakásban már csak ülve fértünk el, de mindenki közelebb akart lenni a nagy eseményekhez, nem bírták Münchenben és Hamburgban, eljöttek hát legalább Budapestig.

És a bátrabbak elindultak a segélyekkel, a magyarok között valódi láz tört ki: ez volt a téma, nem a Karácsony. Karlovitzék is összeszedtek egy autóbusznyi élelmiszert (ki adta rá a  pénzt, pntosan ma sem tudom, mondjuk úgy, hogy olyanok akik azt érezték: most kell segíteni, és akikben még élt 56 emléke, és akik úgy gondolták itt az ideje „kibékülni” a románokkal és befejezni az ellenségeskedést), és már Karácsony előtt szóltak, hogy menjünk mi is, megyünk Temesvárra.

Nem kellett kétszer mondani, vagy 8-an beültünk a buszba (honna szereztek ezek egy 50 fős nagy buszt? rejtély) és indultunk.

A határ előtt azért már kicsit izgultunk: mi lesz? Beengednek? És az egyenruha frász még egyszer, teljes erővel belénk állt: a sorompó előtt a busz fényszórójában megláttunk egy román katonát, pirossal szegélyezett kék vállappal… Szekus katona, közölte a férjem, és a buszban neki lehetett dőlni a feszültségnek.

De a szekus katona előzékeny volt és szemmel láthatóan (mint mindenki más a határátkelőnél) a „jó oldalon” állt, amitől megnyugodtunk és indultunk Arad felé. El is jutottunk Pécskáig, ahol megállítottak és mondták, hogy nem lehet bemenni Aradra, illetve nem ajánlatos, mert harcok vannak.

Ekkortájt volt Orosz Józsefnek az a számomra felejthetetlen tudósítása, amikor hallatszottak a lövések, ő pedig időnként tájékoztatta a hallgatót, hogy most kinézek a szálloda ablakán, mert egyébként itt hasalok a földön, és lőnek és lőnek.

Pécskán bementünk a tsz-be, onnan telefonáltunk. Férjem felhívta az aradi telefonközpontot, ahol egy középkorú hölggyel beszélt, aki nyugodt, már-már szenvtelen hangon beszámolt róla, hogy a telefonközpont mellett közvetlenül harcok vannak, lövöldözés (ez hallatszott a telefonban), nem tudja ő meddig tud még szolgálatban maradni, de amíg tud, addig marad, kapcsolta nekünk a kért számokat és javasolta, hogy ne menjünk Aradra.

Így a segélyként átvitt élelmiszert Pécskán átadtuk a tsz-ben valakiknek, akik nagyon köszönték és borzasztóan tettrekészek voltak, magabiztosak, mint akik mindig is tudták, hogy elkergetik egyszer ezt a veszett kutyát. Ilyenkor felejtődik el egy csapásra az, hogy mit csinált az ember az elmúlt 35 évben – de nem is baj, így van rendjén.

Beszámoltak nekünk a Nemzetmentő Front (vagy mi volt a neve) megalakulásáról, és mondta nekem az egyik pofa, mintegy megnyugtatásul, hogy „popa, ala, al vostru, si el a fost ales in Front, Tokes, sau cum il cheama”[2], és éreznem kellett, hogy ekkora engedmények láttán hálásnak kell lennünk – ez a minimum!!

Na de félre a cinizmust, ennél közelebb a két nép valószínüleg nem volt egymáshoz, ez volt az, amit történelmi pillanatnak szokás nevezni. Nem hiszem hogy volt magyar, aki nem lett volna szolidáris, és a románok részésről is nyitottságot éreztem. Kár hogy olyan rövid ideig tartott.

Kis kiruccanásunk után visszajöttünk Pestre, de 3-4 nap múlva már megint elindultunk, ezúttal vonattal, hogy a Szilvesztert Temesváron töltsük, ekkor már tényleg ünnepelve, fáradtan de boldogan, és még mindig hitetlenkedve egy kicsit: tényleg sikerült, megértük Ceausescu bukását? 

Otthon aztán végre első kézből hallottuk a történeteket: mindenki a sajátját mesélte. Hol volt, mit látott, hogy állította meg a tömeg a villamost a Kütli téren, hol hallották a lövéseket, merre menekültek. Szüleim is beszámoltak a kórházban megszakítás nélkül eltöltött napokról (Édesapám intenzív terápiás főorvos volt akkor), a lőtt sebekkel bevitt emberekről, akiket meg tudtak még menteni – és akiket nem. Közöttük szüleim személyes ismerősei is voltak, néhányukra ma tábla emlékezik Temesvár utcáin.

Apám szívesen mesélte mindenkinek, hogy amikor kitört Bukarestben is a balhé, megjósolta, hogy ki fogják vágni a zászlók közepét. És csiribi-csiribá: lőn! Román kollégái nagyon csodálkoztak: honnan tudta?? Mi, magyarok, meg csak nevettünk! A mi „emlékeinkben”, kollektív tudásunkban ott volt 56.

Egyetemista koromban, amikor még nem nagyon érdekeltek a hírek (nem csoda), mindig kérdeztem apámat, hogy miért muszáj neki állandóan, napról - napra meghallgatni a híreket reggelente a rádióban (a Kossuthon, persze)? És az volt a standard humorizálós válasz, hogy „hátha meghal Ceausescu, és én nem tudok róla”.

Sose hittem, hogy megérjük.

Soha senkinek a halálát nem kívántam, de amikor a híres pár lelövésével tartottak ébren bennünket egy éjjelen át, akkor vártam, hogy tűnjenek már el a Földről. Kár hogy ezzel persze semmit nem lehetett jóvá tenni, sőt még ők sem bűnhődhettek. A vacak kis életük semmiség volt cserébe azért a sok rosszért, amit tettek.



[1]     Kb. a „Talpra magyar” megfelelője, a cím fordítása: „Ébredj román”. 1848-as hazafias versből lett a forradalmi szellemiséget megtestesítő dal.

[2]     Azt a papot, a tiéteket, azt is beválsztották a Front-ba, Tőkés, vagy hogy is hívják