Aktuális

Csendes József: Érdekvédelem Latin-Amerikában, avagy gyárfoglalás

2015. június 2-án a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy olyan filmet néztünk meg, amely arról szólt, hogy milyen módon lehet érdekeket képviselni egy bizonyos társadalmi csoport számára és ezek képviseletének milyen módjai vannak. A film kiindulópontja egyértelműen az volt, hogy az argentin munkásoknak az érdekképviselet érdekében olykor radikális megoldásokhoz kell folyamodniuk. Ezen radikális megoldások egyike az iparban a gyárfoglalás. A mezőgazdaságban pedig a földfoglalás. Az alapkoncepció szerint gyárfoglalásra akkor kerül sor, ha minden egyéb (törvényes) érdekképviseleti módot kimerítettek már a felek.

Az érdekképviseletnek van számos törvényes, az állam és a jogalkotók által is elfogadott formája; pl. aláírásgyűjtések, szolidaritási egyesületek alapítása, sztrájkalap létrehozása, sztrájk (különféle formákban), tüntetések szervezése, röpcédulák, plakátok terjesztése stb. Továbbá szakszervezeti nyomásgyakorlás (tömegtüntetésekkel, munkabeszüntetéssel) a kormányra, a tulajdonosra, esetleg a hitelezőkre, pénzintézetekre… stb. És ha semmi sem hatásos, akkor végül marad a forradalom, amely viszont már egyáltalán nem érdekképviselet, az már egy másik kategória. Mert a forradalom, egy ország politikai, gazdasági rendszerének és társadalmának gyökeres átalakítását jelenti. Ennek során, az uralmon lévőket általában erőszakkal távolítják el a hatalomból. Azaz a forradalom túllép az állam és a jogalkotók által elfogadott formákon. Hannah Arendt szerint a modern forradalmakban egybeesik az újrakezdés élménye a szabadság eszméjével, és a politikai cselekvés egyben élvezetet is okoz. A forradalommal járó erőszak problémás és mindig igazolásra szorul, mert elnémítja a beszélő embert, így az arisztotelészi értelemben vett politikai embert is.

A film alapvetése, hogy feltételezi, hogy előállhat egy olyan helyzet, amelyben a munkások esetleg jobban tudnák vezetni a munkahelyüket, mint azok az emberek, akik ezt eddig tették. Argentínában, a 2000-es évek elején ismét előállt egy olyan rendkívüli helyzet, amikor a gazdaság összeomlott. Annak, hogy miért is omlott össze akkoriban az argentin gazdaság, számos oka volt, amelyek közül a legfontosabbak:

- korrupció

- korszerűtlen termelési módszerek (a gazdaság a megkésettség jegyeit hordozza)

- mobilitás hiánya

- külföldi tőkének való kiszolgáltatottság

- diktatórikus társadalmi-politikai berendezkedés, amely minden területen a megkésettség jegyeit hordozza

Nagyjából ez volt az alapállapot, ahonnan a film indult. Ebben a szituációban köszöntött rá a világméretű gazdasági válság Argentínára, ahol pillanatokon belül összeomlott a tőzsde, fizetésképtelenné váltak a pénzintézetek, csődbe mentek a külföldi tőkétől függő vállalkozások és emberek milliói váltak egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé vagy éppen szegénnyé. Zavargások törtek ki szerte az egész országban, melyeken sokáig nem tudott úrrá lenni a hatalom. Tulajdonképpen egy rendszerszintű összeomlás szemtanúi lehettünk, amelyben csak egyetlen állami rendszer tudott talpon maradni, ez pedig a katonaság volt.

Mind a törvényhozó hatalom, mind az igazságszolgáltatás képtelen volt a megalkotott törvények betartására és betartatására; a pénzintézetek és a vállalkozók pedig nem tudták érvényesíteni az érdekeiket. Ilyen körülmények között az elégedetlen munkások, néhány élelmes helyi vezetővel az élen – akik jó érzékkel felismerték, hogy a kormány átmenetileg tehetetlen és nem tudja megvédeni a régi tulajdonosokat – merész akcióba kezdtek.

Elindult a gyárfoglalás. A film szerint az egyik napon a tulajdonos arra ébredt, hogy a gyára már nem az övé, és az állam sem tudja többé garantálni a korábbi tulajdonosi jogait. Az üzletemberek megrettentek, hogy mi fog történni, miközben a külföldi tőke észt veszejtve menekült az országból, gyakorlatilag csak a helyhez kötött gyártócsarnokokat hagyva maga után, melyet azonnal birtokba is vettek a munkások. Az új vezetők első dolga volt – később a siker egyik záloga is lett – hogy azonnal leltárt készítettek mindenről, ami a gyárban található volt. Ezt a leltárt alá is íratták a tulajdonossal vagy annak meghatalmazottjával. Felvilágosító munkát folytattak a több munkás körében, hogy nem szabad eltűnnie semminek sem, mert később rajtuk fogják személyesen számon kérni a hiányzó dolgokat és erkölcsileg megvádolhatják őket. Így sikerült elkerülniük a CSŰRHE, vagy RABLÓBANDA jelzőket.

A második fontos momentum az volt, hogy a korrupt szakszervezeti vezetőiket leváltották, vagy nem is engedték szóhoz jutni. Új, HITELES vezetőket állítottak csatasorba.

Létrehoztak egy sztrájkalapot és egy szolidaritási alapot is, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie. Ebbe mindenki befizetett erejéhez mérten valamennyi pénzt. Ebből gyógyíttatták például azokat is, akik menet közben megbetegedtek.

Azonban tudták, hogy ez így nem mehet sokáig, ezért hamarosan elkezdték az üzemet újra működtetni. Felkeresték a régi partnereiket, akiknek termeltek, hogy ismét legyen munka. Azonban nem akart velük mindenki újra együttműködni, mert nem tekintették őket a cég törvényes tulajdonosainak. Ilyen formán az új, demokratikusan megválasztott vezetőknek, az állami apparátushoz kellett fordulniuk, hogy ismerjék el őket, mint a gyár új menedzsmentjét.

Közben a tulajdonos feljelentette a gyárfoglalás vezetőit, és a bíróság előtt folyamatosan védekezésre kényszerültek. Arra hivatkoztak az állami apparátusnál és a bíróságon egyaránt, hogy a népfelség elve alapján joguk van a rossz gazdát kényszeríteni a hatékonyabb és jobb működtetésre, a közjó érdekében. Eleinte minden fórumon elutasították az érvelésüket.

A kocka ott fordult meg, amikor a választási kampány beindult, hiszen, a rendszerszintű összeomlás elhozta a kormány bukását is. Az új választásokon pedig az egyik legesélyesebb jelöltet sikerült maguk mellé állítani. Ez azonban azt eredményezte, hogy a civil akció vegyülni kezdett a pártpolitikai tartalommal. Hamarosan fizetett aláírásgyűjtők és provokátorok jelentek meg köztük. Nagyon óvatosaknak kellett lenniük ebben a helyzetben. A filmben volt egy fiatalember, aki egyik héten még Menem elnöksége mellett kampányolt, a következő héten pedig már Kirchner elnökségéért lobbizott.

A hatalom ugyanakkor nem habozott a régi, jól bevált lejárató, megosztó taktikáját sem bevetni és egyik munkásnak ezt ígért, a másiknak azt, a harmadikat meg berángatták a rendőrségre a legképtelenebb vádakkal stb. Hamarosan elkezdtek a munkások félni, de tudták, hogy a nagy ígéreteknek a fele sem igaz és a legtöbben csak kinevették az ígérgetőket és kitartottak Kirchner mellett. Azt gondolták, hogy a Junta uralma alatt már átéltek egyet s mást, miért pont most kellene igazán megijedniük. Úgyhogy, minden félelmük dacára nem engedtek a hatalomnak.

Aztán eljött a választás napja. Aggodalommal tapadt a televízióra a mélyszegénységben élők tömegeinek a tekintete. Az egész olyan volt, mintha csak egy hosszabbításos újrajátszásos futballmeccsen lettünk volna. Természetesen az első fordulóban nem dőlt el semmi. Fej-fej mellett haladt a két legesélyesebb jelölt. Menem egy kicsit jobban állt. Ám a második fordulóra, a közvéleménykutatások, a tapasztalat és politikai realitás is azt mondatta, hogy Menemnek vissza kell lépnie, mert alul fog maradni. Ugyanis szövetségesre nem talált a saját politikai térfelén, míg ellenfele mellől kiperegtek a korábbi riválisai, így azok szavazatai is Kirchnert gazdagították a második fordulóra, míg a versenyben maradt jobboldali jelölt tőle vitt el szavazatokat. Így esett, hogy új elnöke lett Argentínának.

A gyári munkások minden reményüket Kirchnerbe fektették, akinek győzelme után a bankok, és a bíróság is elnézőbb lett a gyárfoglalókkal szemben. Sőt, még a korábbi üzletfelek, megrendelők, és befektetők egy része is újra szóba állt velük. Közben folyamatosan zajlott a termelő munka is a gyárban. Igaz, hogy csak belföldre, de legalább volt munka és biztos jövedelem. Azonban nem volt ennyire egyszerű a szituáció, mert törvényesen még mindig nem ők voltak az üzem tulajdonosai és az igazi tulajdonos természetesen ragaszkodott a jogaihoz. Kirchner pedig teljesítette választási ígéretét és a gyárfoglalóknak kedvező törvényeket alkotott az országgyűlés. Volt is nagy ünnepség, amikor kihirdették az új törvényt, de volt benne egy kis csavar, amely szerint a tulajdonosnak a jogait helyre kell állítani. Persze hagyott nyitva kiskaput, a sikeresen lavírozó új hiteles vezetők számára is, hogy megőrizhessék pozícióikat, és a demokratikusan kialakított munkabért mindenki megkapja, de mégis a magántulajdon védelme volt az első, amit a hatalom érvényesített.

A film végén a következőt láthatjuk:

Lényegében egy rendszerszintű összeomlást követően, a kialakult káoszban néhány ügyes csoportosulás sikerre tudta vinni a saját ügyét és kényszeríteni tudta az államot, hogy ismerje el a nehezen kivívott jogait. Az állam minderre csak akkor volt hajlandó, miután a káosz már olyan szintet ért el, hogy kénytelen volt a legkisebb ellenállás irányába haladni. Azaz mindaddig engedni, amíg a rendszerek többsége ismét működőképes nem lesz. Ráadásul a politikai apparátus ráfutott egy időközi választásra is, ami a rendszerek újra felállásának időpontját egy kicsit kitolta. Azonban abban a pillanatban, amint a rendszer ismét működőképes lett és a választási ígéretek sem kötötték a kormány kezét, a mátrix lecsapott. A gyárat egyébként sikeresen működtető gyárfoglalókat hamarosan rohamrendőrök kergették szét, és tartóztatták le. Azonban, ahogy mondani szokták, a bukott „forradalmaknak” is vannak eredményei:

Visszafordíthatatlan társadalmi változások indultak meg ezekben a közösségekben. Mindamellett, hogy egy új, egyelőre még hiteles vezetői réteg kialakulásának és hatalomra kerülésének lehettünk szemtanúi, a közösségi szellem meghonosodását is szemmel kísérhettük. Az alulról jövő kezdeményezés következtében a korábbi vezetettből egyszer csak vezető lett és ráébredt arra, hogy ezt ő is tudja csinálni, és méghozzá nem is rosszul. Persze ennek a felismeréséhez kellett a rendszer totális összeomlásának a kijózanító sokkja is. E nélkül egy ilyen akció soha nem lehetett volna sikeres…

Ez volt az az indok, ami miatt a gyárfoglalással elindított társadalmi változások érvényben maradhattak. Igaz, némi kompromisszummal, de akkor is érvényben maradtak és az üzem a mai napig sikeresen működik. Bár a filmben az utolsó kockák egyikén azt látjuk, hogy Argentína ismét IMF hiteleket vett fel, melyekért cserébe újabb megszorításokat kellett bevezetni…

Jónás Alfréd: ​Szabadság régen és most!

Szabadság régen és most!

Megannyi ország vívta meg csatáját,

Kicsiny kis országunk összefogását!

Szabadságra vágytunk és kivívtuk,

Még akkor is, ha sokat sírtunk!

Akkor még a szabadság mást jelentett.

Kiharcoltunk egy demokratikus elvet.

Hittünk magunkban, s hű országunkban,

Összefogtunk és tudtuk nem hiába.

De most a szabadság szellemét

Ezernyi kés szúrta át,

Elvesztette e Ország igaznak hitt otthonát!

Mert „szabadnak” lenni üressé vált érzelem,

Hazám lett az ki fordult ellenem!

A szegénységi mutató Országom szégyene,

Nem hinném, hogy ez a Szabadság szelleme!

A kirekesztés érzése engem elgondolkodtat

Mert milyen is az, hol roma, diplomás munkát

nem kap!

Nem magyarnak lenni; más már a szabadság

Bánatába hajtja le fejét a Magyarság

2014.10.07.

Felszabadító képzés

“Ha a rendszer nem teszi lehetővé a párbeszédet, a rendszert meg kell változtatni.”

Paulo Freire

“A szabadság gyakorlásaként megvalósított oktatás a tanítás egy olyan formája, melyet bárki elsajátíthat”.

Bell Hooks

Március 4. és május 13. között vettünk részt a a Közélet Iskolája kritikai pedagógia képzésén. Hat alkalommal egy-egy napot töltöttünk együtt, és ez alatt az idő alatt a kritikai pedagógiát nagyon nagyon sok oldalról jártuk körbe, tanultunk az eredetéről, tanultunk a magyarországi előzményeiről, találkoztunk olyan pedagógusokkal, akik a mindennapjaikban a kritikai pedagógiához nagyon közelálló gyakorlatok szerint dolgoznak, tanultunk a fórum színházról, ami a nézőt arra ösztökéli, hogy meg akarja változtatni maga körül a világot, tanultunk a részvételi akciókutatásról, nemvakságról és üvegliftről, Citromországról és a technológia elnyomó és felszabadító erejéről, ültünk képzeletbeli tanári értekezleten, és akciótervet írtunk.

Sokfelől érkeztünk, mindannyian más-más tanítási-tanulási tapasztalatokat hoztunk, és a képzés során folyamatosan egymástól is tanultunk, ami nem véletlen, hiszen ez magának a szemléletnek alapvető részét képezi.

A kritikai pedagógia lebontja a hagyományos tanár-diák viszonyt; a tanulási folyamat itt a tudás közös létrehozása; a tanárok helyét átveszik a közös tanulást segítő kísérők:a facilitátorok. A kritikai pedagógia elmélet és gyakorlat egyszerre. Egy határozott - baloldali - értékrendszert képvisel, ami magában a pedagógiai - tanulási és tanítási - gyakorlatban válik hitelessé és egyáltalán értelmezhetővé. A képzés során együtt szedtük össze (lásd ábra), a megtapasztaltak alapján, hogy mit tartunk kritikai pedagógiának. Tehát a gyakorlat által tanultuk meg a jelentést és hoztunk létre valami újat, melyet, híven a kritikai pedagógia elveihez, nem tekintünk kőbevésettnek, bármikor szívesen megvitatjuk; egymás közt, vagy bárki mással.

Ez a felfogás egyrészről felborítja a sajnos nagyon sokunk által normálisnak vett poroszos oktatási rendszerekben tapasztalt hierarchiákat - mivel minden gondolat, elmélet folyamatos kritikának van kitéve, a tanár elveszíti a tudás egyedüli birtokosának pozícióját. Egyúttal, ennek a folyamatnak természetes kimenete, hogy magukat az éppen uralkodó elnyomó rendszereket is mindunatalan megkérdőjelezi és a megbúvó hatalmi dinamikákat keresi bennük. Ebből adódik, hogy a kritikai pedagógia nem áll meg a “tanulás-tanítás” (gyakran) öncélú hivatásánál, hanem kimondott célja, hogy a feltárt igazságtalan viszonyrendszereket felrúgja és olyan alternatívákat teremtsen - teremtsenek elsősorban maguk az elnyomottak - melyek magát a hierachiát szüntetik meg. Ezért nagyon fontos szem előtt tartani, hogy nem az elnyomottak “felemelése” a cél - mivel így könnyen előfordulhat, hogy csak új elnyomók születnek - hanem a felszabadulás és felszabadítás, azaz magának az elnyomásnak mint jelenségnek a megszüntetése.

A képzés során, minden alkalommal érezhető volt, ahogy egyre jobban magunkévá tesszük a kritikai szemléletet és gyakorlatot. Ez nagy részben köszönhető volt a módszertannak, melyet képzőink gondosan válogattak (és, mint megtudtuk, folyamatosan újraterveztek) az adott témához és csoportunkhoz mérten. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy egy olyan közös értékrendszerünk alakult ki, melynek mentén előfordult, hogy szinte kikényszerítettük egyes külső előadóktól, hogy nagyobb mértékben vonjanak be minket, vagy akár kritikát gyakoroljanak saját kijelentéseikkel szemben.

Természetesen a képzésen megtapasztaltak nem csak az “iskola” falain belül hatottak gondolkodásmódunkra, viselkedésünkre. Igaz, mindannyiunkat más-más téma fogott meg legjobban és különböző dolgokkal szemben voltunk kritikusabbak, mégis van, amit talán mind “megtanultunk”. Ha lehet, kicsit szakértői lettünk az elnyomásnak, és mind magunkban, magánéletünkben, mind társadalmi-politikai kérdésekben sokkal könnyebben kiszúrjuk az elnyomásból fakadó igazságtalanságokat, és sokkal inkább rendszer-szinten keressük a hibákat mintsem a személy szintjén - legyen az elnyomó vagy elnyomott. A kérdés persze adott: a megszerzett tudás birtokában hogyan fogjuk a minden elemében elnyomó gyakorlatokra épülő rendszert lebontani...

Buda Bori, Feldmár Nóra, Tompa István (játszó-résztvevők)

Képek a képzésről itt

A Rongyosforradalom résztvevőit keressük!

A Közélet Iskolája kutatócsapata részvételi akciókutatást folytat a magyarországi lakhatási mozgalmak történetéről. A kutatásban január óta 9 lakhatási szegénységben élő ember és két társadalomtudós szövetségesük keresi a lakhatási érdekvédelem nyomait Magyarországon.

A kutatás egyik témája a “rongyosforradalom”, vagyis a rendszerváltás során hajléktalanná váló emberek érdekvédelmi tevékenysége 1989-90-ben. Ennek kapcsán szeretnénk interjút készíteni az lezajlott események résztvevőivel.

Kérjük, hogy ha Ön részt vett ebben vagy ismer személyesen olyat, aki részt vett az eseményekben, jelentkezzen!

e-mailben: kozeletiskolaja@gmail.com

telefonon: 06 20 381 89 96 (Udvarhelyi Tessza)

személyesen: csütörtökönként 2.30 és 5.30 között az Auróra közösségi házban (8. ker. Auróra u. 11.)

Fotó: Talum Attila

Dósa Mariann: Oktatás mint a szabadság gyakorlata – kritikai pedagógia elméletben és gyakorlatban

2015. március 4.
from Közélet Iskolája on Picasa

A Közélet Iskolája arra az alapvetésre épül, hogy a társadalmi mozgalmak akkor tudnak sikeresek lenni, ha olyan széles társadalmi bázisra építhetnek, amelynek tagjai megfelelő kritikai tudással rendelkeznek az őket körülvevő társadalmi-politikai rendszerekről. Nem lehet úgy küzdeni az elnyomás ellen, hogy nem ismerjük az azt fenntartó rendszereket és azok működési mechanizmusait. Azonban a magyarországi társadalmi mozgalmak lehetséges bázisa – és ezen belül különösen a magyar társadalom elnyomott csoportjai – jelenleg nem jutnak hozzá ilyen kritikai tudáshoz és ez nagyban hozzájárul az elnyomás fennmaradásához és folytonos újratermelődéséhez. Ördögi kör.

Számos kutatás, de a mindennapok keserű tapasztalata is egyértelműen azt mutatja, hogy a magyar társadalom nemcsak anyagi, gazdasági szempontból, hanem politikai értelemben is szélsőségesen egyenlőtlen. Emberek tömegei élnek úgy, hogy esélyük sincs a politikai döntéshozatal befolyásolására, szükségleteik kifejezésére, érdekeik érvényesítésére. Így azonban társadalmunk nem tekinthető valódi demokráciának. Nem elég, hogy négyévente szavazhatunk, ha közben semmi befolyásunk nincs arra, hogy mit tesznek azok, akiket megválasztottunk. Nem elég, hogy szabad a véleménynyilvánítás, ha a véleményünkre senki nem kíváncsi. A többpárti parlament a mai formájában – mélyen beágyazva a globális kapitalista piacgazdaságba – láthatóan nem képes biztosítani az összes állampolgár egyenlő politikai részvételét. Az elnyomott társadalmi csoportok tagjai – az alacsonyan képzettek, a munkanélküliek, a segélyből élők, a cigány lakosság, a bántalmazott nők, a menekültek, a fogyatékkal élők, valamint a szexuális kisebbségek – különösen kiszolgáltatottak érdekeik érvényesítésekor. Ameddig az elnyomottak nem ismerik a jogaikat, addig biztosan nem is tudják érvényre juttatni őket. Amíg meg vannak fosztva attól a rendszerkritikus látásmódtól, ami lehetővé tenné számukra elnyomott helyzetük okainak azonosítását, addig nem lehetnek képesek arra, hogy érdemben fellépjenek az elnyomással szemben.

A mai Magyarországon csak a magasan képzett értelmiség számára unott közhely, hogy a tudás hatalom. A kritikai pedagógia célja mindenekelőtt épp az, hogy ez a felismerés mindenkihez eljuthasson, és hogy mindenki részesedhessen ebből a hatalomból. A ’pedagógia’ szó használata a magyar társadalmi környezetben könnyen fölényesnek és hierarchikusnak tűnhet, mert amit ma Magyarországon általában ez alatt értenek, az egy eredendően egyenlőtlen, a tanító és a tanított közötti áthidalhatatlan hatalmi ellentéten alapuló viszony. Ebben az értelemben pedig épp maga a ’pedagógia’ válik az elnyomás eszközévé. Egyrészt azáltal, hogy folyamatosan újratermeli az alá-fölé rendeltséget és ezt a világ természetes részeként tünteti fel. Másrészt azzal, hogy elsősorban az uralkodó társadalmi normák terjesztését, illetve a (mások számára) profitot termelő bérmunkához szükséges képességek megszerzését szolgálja. A kritikai pedagógia célja azonban épp mindennek az ellenkezője.

Az oktatás a szabadság gyakorlata – ezPaulo Freire egyik könyvének a címe, ami nagyon pontosan megfogalmazza a kritikai pedagógia hitvallását: az elnyomott csoportok felszabadítása és a hierarchikus társadalmi viszonyok felszámolása a tanulás segítségével. A brazil tanító munkássága marxi alapokra épül: annak, ahogyan a társadalmat látja, a középpontjában az anyagi lét, a munka és a termelés egymással összefonódó rendszerei állnak. Ez a társadalmi-gazdasági-politikai rendszer pedig a társadalom széles rétegeit ítéli némaságra, vagyis megfosztja őket a szabad emberi cselekvés lehetőségétől és eszközeitől, és ezáltal a rendszert kiszolgáló eszközökké alacsonyítja (tárgyiasítja) őket. Mindezt gyakorlatilag visszafordíthatatlanná teszi az, hogy a szűk korlátokat és a szigorú ellenőrzést az elnyomottak belsővé teszik és így a folytonos szégyenérzeten és az erős önkontrollon, önfegyelmezésen keresztül tulajdonképpen magukban hordozzák elnyomóikat.

Ezért az elnyomás elleni fellépés első lépése az (ön)tudatra ébredés, vagyis a rendszerkritikus tudás megszerzése kell, hogy legyen. Ennek során az elnyomottak képessé válnak arra, hogy ne az elnyomóik tekintetén keresztül lássák saját magukat és az őket körülvevő világot, hanem szabadon meghatározhassák saját identitásukat és a társadalmi valóságról kritikus tudást szerezhessenek. A saját életük felett így megszerzett hatalom birtokában, erős öntudattal és a közösség erejét megtapasztalva a korábban elnyomott emberek is képessé válnak arra, hogy kollektíven fellépjenek a társadalmi igazságosságért – akár saját sorsuk, akár más emberek sorsa tekintetében.

A kritikai pedagógia nemcsak céljaiban, hanem eszközeiben, vagyis a célok eléréséhez vezető folyamat tekintetében is forradalmi: alapelve a résztvevők közti egyenlőség és kölcsönösség. A kritikai iskola hierarchiamentes, ezáltal elmossa a tanító és tanított közötti egyértelmű határvonalat – úgy épül fel, hogy minden résztvevő tanulni tudjon belőle, miközben megosztja a többiekkel saját tudását és képességeit. Mindez egy szép és bizakodó emberképet feltételez: olyan egyéneket és olyan közösségeket, amelyek alapértéke a szolidaritás és az ehhez szükséges alázat. A kritikai pedagógia épp ezért csak akkor tud működni, ha a résztvevők ismerik és bíznak saját képességeikben, és egymásban is megbíznak annyira, hogy nyugodtan rábízzák magukat a közösség erejére és erőforrásaira.

Az így megszerzett tudás és a közös tanulás révén megszülető közösség elengedhetetlen ahhoz, hogy az elnyomott csoportok és az őket képviselő szervezetek érdekérvényesítő képessége megerősödjön, és ezáltal stratégiai válaszokat tudjanak adni a saját bőrükön megtapasztalt, rendszerszintű problémákra.

A magyar pedagógia oktatásban legfeljebb nyomokban van jelen a kritikai pedagógia elmélete és módszertana, és a közoktatási rendszerben is ritkán találkozhatunk olyan pedagógusokkal, akik ezeket az emancipatorikus elképzeléseket alkalmazzák a tanítási gyakorlatukban. Néhány civil kezdeményezés azonban nagyon szép példát mutat a kritikai pedagógia felszabadító hatására. A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoportban már évek óta nagy sikerrel működik az ’AVM Akadémia’, aminek keretében hajléktalan emberek és szövetségeik együtt tanulnak a legkülönbözőbb társadalmi, politikai és mozgalmi témákról – például a polgári engedetlenségről, a feminizmusról, vagy a különböző érdekvédelmi és toborzási technikákról. Ezeken a képzéseken a csoport többek között szigorú részvételi és moderálási szabályok segítségével ülteti át a gyakorlatba az egyenlőség és a kölcsönösség freire-i alapelveit.

Bizonyos értelemben A Város Mindenkié egész működése felfogható egyfajta kritikai pedagógiai gyakorlatként. A nagyon különböző származású és társadalmi helyzetű tagok hosszú távú közös munkája – a csoportban zajló elvi viták (nem ritkán a legsúlyosabb erkölcsi-politikai kérdésekről), a közös szabadidős és kulturális programok, a hajléktalanszállókon megrendezett filmvetítések és beszélgetések – mind azt segítik elő, hogy a résztvevők megértsék az őket körülvevő társadalmi-politikai rendszereket és kritikusan viszonyulhassanak hozzájuk. Én úgy érzem, hogy épp ebben rejlik az AVM óriási ereje: ez a kritikai tudatosság és a tagok ezen keresztül megerősödő önbecsülése teszi lehetővé azt, hogy ilyen erővel és magabiztossággal lépjenek fel a bennünket körülvevő világ igazságtalanságaival szemben.

A kritikai pedagógia felszabadító hatását példázza a kézikönyvet kiadó Fotokontakt csoport látványos sikere is. A csoport ’Fotózás és aktivizmus’ kurzusa a különböző társadalmi hátterű résztvevők egyenrangú, kölcsönös együttműködésén alapul. A résztvevők többek között megismerkednek a tudatos képalkotás azon technikáival, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy hatékonyan jelenítsék meg az őket körülvevő társadalmat helyzetét és annak problémáit. Ezen a tudáson, illetve a közös tanulás élményén keresztül a hallgatók jobban megértik azokat a társadalmi-politikai folyamatokat, amelyek előidézik ezeket a problémákat, valamint a helyzet kritikus megjelenítésnek esztétikai és politikai jelentőségét. Paulo Freire sem kívánhatna szebb igazolást a kritikai pedagógia felforgató erejére, mint ahogyan az egyik hajléktalan résztvevő összegzi a fotós kurzus során szerzett tapasztalatait: „Pusztán fotózási ismeretek átadása helyett emberi minőségeket közvetített a képzés. ... Remélem, a közeljövőben még sokan megtapasztalhatják ezt, az ’először érezd jól magad, mellesleg bármit elsajátítasz, amivel kiteljesíted önmagadat’ tanulást.”

Eredetileg megjelent: Előre látható - Fotózás és aktivizmus kézikönyv

Mikor van a tettek ideje, ha nem ilyenkor?! Filmvetítés és beszélgetés a századfordulós Budapest lakhatási mozgalmairól

Mikor? 2015. május 28. (csütörtök) 18-20h

Hol? Kassák Múzeum (Óbuda, Fő tér 1. – az 1-es villamos Szentlélek tér megállójához közel)

Program:

* Angyalok földje (Révész György, 1962) – filmvetítés

* Beszélgetés a századforduló lakhatási mozgalmairól

Résztvevők: Csengei Andrea (Közélet Iskolája) és Udvarhelyi Tessza (A Város Mindenkié)

A programon a részvétel ingyenes.

A beszélgetés az „Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen” - A Város Mindenkié és a Társaság a Szabadságjogokért közös programja keretében valósul meg.

További információ:06 20 381 8996, avarosmindenkie@gmail.com

Az esemény plakátja és szórólapja innen letölthető.

logok.jpg

​Társadalmi mozgalmak filmekben - képzési felhívás hátrányos helyzetű embereknek

Társadalmi mozgalmak filmekben - képzési felhívás hátrányos helyzetű embereknek

Szeretsz filmeket nézni? Érdekelnek a társadalmi mozgalmak? Akkor ezt a képzést neked találtuk ki!

A 8 hetes képzés során klasszikus filmeken keresztül ismerkedünk meg a 20. század legnagyobb társadalmi mozgalmaival a magyarországi lakhatási mozgalmaktól az észak-amerikai fogyatékosügyi szerveződésen keresztül a latin-amerikai gyárfoglalásokig. A filmeket közösen fogjuk megnézni és csoportos beszélgetés során dolgozzuk fel, képzett tanárok és szakértők segítségével.

Ez a képzés elsősorban hátrányos helyzetű embereknek szól. Szeretettel várunk minden munkanélküli, segélyből élő, roma, gyermekeit egyedül nevelő, anyagi gondokkal küzdő, fogyatékkal élő, partnere által bántalmazott, fizikai munkát végző, szexuális kisebbséghez tartozó embert és mindenki mást, aki másokhoz képest hátrányos helyzetben él.

Helyszín: Auróra közösségi ház (Budapest, VIII. ker. Auróra utca 11.)

Időpont: május 24-től július 14-ig minden kedden 18.00-tól 21.00 óráig

A részvétel semmilyen előképzettséget nem igényel és ingyenes! Jelentkezni az itt letölthető jelentkezési lapon lehet május 17-ig.

A foglalkozások alatt kávét, teát és rágcsálnivalót biztosítunk, illetve szükség esetén minden résztvevőnek alkalmanként 2 db vonaljegyet. Gyerekekkel is lehet jönni, nekik tudunk játszóházat szervezni a helyszínen (ezt kérjük, előre jelezd).

További információ: Dósa Mariann (06 70 509 8510; kozeletiskolaja@gmail.com)

A képzés az NCTA-2014-8242-A számú ”Restart - közösségi hálózatfejlesztés a hajléktalan emberekért” című pályázati program keretében valósul meg.

A kurzus szórólapja és plakátja innen letölthető.

Fotó: Dear Mandela

Hogyan szervezzünk csoportot? - beszámoló a képzésről

Fotó: Csécsei Ilona
from Közélet Iskolája on Picasa

Múlt vasárnap, késő délután a közösségi oldalamra feltettem egy oklevet, aminek a kiállítója a Közélet Iskolája volt. Ezen a kis papiroson igazolják, hogy részt vettem egy olyan képzésen, aminek a "Hogyan szervezzünk csoportot" volt a neve. Persze az ismerősök azonnal faggatni kezdtek, hogy mi is ez? Nehéz volt helyesen válaszolni, mert olyan sok minden kavargott még bennem. Információk sűrű szövevényén át, komoly szakmai és baráti kapcsolatok tették tarkává a két napot.

A fiatal előadók lendülete, dinamizmusa és persze kimagasló szakmai tudása mindenkit a székhez szögezett. Tényleg ittuk minden szavukat, hisz ugyanazokkal a kérdésekkel érkeztünk: hogyan érjük el, hogy végre odafigyeljenek ránk? De ne is ránk, inkább arra a társadalmi problémára ami ellen mi ott együtt próbáltunk szövetkezni? Hogyan győzzük meg a körülöttünk élőket, hogy a mondandónk fontos, és érdekes? Saját kis csoportunk magjaként, hogyan tudjuk bevonzani azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, a problémákat maguk is észlelik, és változtatásunkat maguk is sürgetőnek látják? Hogyan lehetünk rút kiskacsából magasan szálló, gyönyörű hattyú?

A legfurább talán az volt, hogy mennyire képesek voltunk együtt, csapatban dolgozni, pedig mindannyian más érdekeltséget képviseltünk. Volt képviselete az autistáknak, időseknek, nőknek, szakszervezeteknek, hajléktalanoknak. A tagok érkeztek vidékről, és Budapestről. Néhány óra múlva eltűntek a tagok, és maradtak a barátok.

Személy szerint néhányukkal a képzés után azonnal fel is vettem a kapcsolatot. Lesz, aki a baráti körömet gazdagítja, és van akivel szakmailag azt hiszem megtaláltuk a közös hangot.

A két napos képzésnek köszönhetően néhányan úgy döntöttünk, hogy együtt próbálunk valamiféle közösséget létrehozni, ahol hallathatjuk a szavunkat, és az általunk képviselt problémákra együtt, szakértőket meghallgatva próbálunk majd megoldást keresni. Azt, hogy ezt a célt mostanra már komolyan megtudjuk határozni, az mindenképpen ennek a képzésnek köszönhető. A két előadó lendülete pedig úgy látszik, ragadós. Köszönjük szépen!

Remélem még több képzésen vehetek részt! Nagyon hasznosnak, érdekesnek és személyiség fejlesztőnek találtam!

Nemesnyik Judit

Fotó: Csécsei Ilona

Képek a képzésről

Kinek van joga a közélethez?

Fotó: Vörös Anna (www.fotokontakt.hu)
from A Város Mindenkié on Picasa

2014 áprilisában feltűnően sokan keseregtek a magyar demokrácia évtizedes hiányosságain a nyilvánosságban és szűkebb közösségekben egyaránt. A Fidesz újabb kétharmados győzelmét sokan tulajdonították annak, hogy a magyar társadalomban nagyon alacsony az állampolgári tudatosság szintje. „Az embereknek fogalmuk sincs arról, mi folyik a parlamentben, nem is ismerik az általuk megválasztott pártok programját, nem értik a demokrácia működését” – állították sokan akkor is, korábban is és azóta is gyakran találkozhatunk ilyen véleményekkel, például nemrégiben a tapolcai helyi választás kapcsán.

Azt azonban már sokkal ritkábban tapasztaljuk, hogy valaki meg is próbál valamit tenni ez ellen. Tenni azért, hogy a demokratikus intézmények mindenki számára valóban hozzáférhetőek legyenek és mindenki, társadalmi helyzetétől függetlenül valóban tudjon élni az állampolgári jogaival – például hozzájuthasson minőségi tájékoztatáshoz, és olyan kritikus tudásnak legyen birtokában a társadalmi-politikai folyamatokról, amely képessé teszi arra, hogy tájékozott döntéseket hozhasson a közügyekkel kapcsolatban.

Azért ilyen kezdeményezések is akadnak – például a Civil Kollégium rendezvényei vagy a TASZ választójogi programjának egyes elemei. És ezzel a céllal alakult meg a Közélet Iskolája is: hogy oktatási és kutatási programjaival megerősítse az elnyomott társadalmi csoportok tagjainak érdekérvényesítő képességét, és lehetővé tegye számukra, hogy teljes jogú, tudatos állampolgárokként ők is hallathassák a hangjukat a közügyekben.

Ez egy politikai program, ezek politikai célok, és ameddig a magyar és a nemzetközi jog egyhangúan garantálja az állampolgárok politikai jogait, addig mi ugyanolyan fontosnak tartjuk ezeknek a jogoknak a védelmét és érvényesítését, mint azt, hogy enni kapjon, aki éhes vagy szállást, aki fázik. Ezt azonban nem mindenki gondolja így.

2015 januárjában a Közélet Iskolája meghirdette éves oktatási programját, aminek része az ún. közéleti beszélgető kör is – ez egy heti rendszerességgel megtartott foglalkozássorozat, ahol a résztvevők aktuális újságcikkeket olvasnak el, és hírvideókat néznek meg közösen, majd ezekről beszélgetnek, vitatkoznak egymással moderált keretek között. Jó volna, ha ehhez nem kellene külön szervezés; ha mindez mindennapi gyakorlat volna azok számára, akiknek igényük van az ilyen eszmecserére.

De ez sajnos nincs így. Nem tud így lenni akkor, amikor a magyar társadalom széles rétegei egyáltalán nem férnek hozzá a független vagy alternatív sajtó termékeihez, például mert nincsen számítógépük, internet előfizetésük, sem okostelefonjuk. Hasonlóan sokan vannak olyan helyzetben, hogy külön szervezés nélkül egyszerűen nincs lehetőségük arra, hogy megosszák a véleményüket másokkal, mert nincsen otthonuk, évtizedek óta nem volt olyan munkahelyük, ami erre teret adott volna, és nincs pénzük kávézóba járni.

Ebben a társadalmi-politikai környezetben alakult egy szervezet – a Közélet Iskolája –, amely megpróbál ezen a helyzeten változtatni. De kemény falakba ütköztünk. A hatalmi önkény és a tekintélyelvű döntéshozatal falaiba. Az első beszélgető kört ugyanis egy fővárosi szociális intézményben szerettük volna megtartani, hogy minél könnyebben részt vehessenek rajta azok, akiknek a programot szántuk: azok,akik az interneten keresztül nem valószínű, hogy értesülnének a lehetőségről, de még ha értesülnének is róla, pénzük szinte biztosan nem volna a tömegközlekedésre. Szerettük volna ezt a lehetőséget házhoz vinni egy budapesti hajléktalanszálló lakóinak. Felhívtuk tehát az egyik budapesti intézmény vezetőjét, hogy hetente egyszer 2 órára használhatnánk-e a közösségi helyiségüket erre a célra. A vezetőnek elsőre szimpatikus volt az ötlet és úgy tűnt, ő hozzájárulna a beszélgető körök megtartásához, de jelezte, hogy mindenképpen engedélyt kell kérnünk az intézményes hierarchia csúcsán lévő igazgatótól – ugyanis az ő intézményeikben csak olyan program tartható meg, amelyhez az igazgató úr hozzájárulását adja. A mi programunkhoz pedig nem adta, ráadásul indoklást sem adott. Amikor rákérdeztünk, hogy mi az indoka az elutasításnak (hátha tudtuk volna úgy alakítani a foglalkozásokat, hogy megfeleljenek a szigorú intézményi követelmények), arra az volt az igazgató válasza, hogy e tárgyban nincs indoklási kötelezettsége. Ugyanakkor válaszában kiemelte az intézmény politikamentességét, amit mi nem nagyon tudunk máshogy értelmezni, mint a közügyekkel való foglalkozás nem kívánatosnak nyilvánítását és tartalmi mérlegelés nélküli elutasítását.

Mivel ezzel a döntéssel kapcsolatban bennünk nemcsak tartalmi, hanem eljárási szempontból is komoly aggályok merültek fel, megkértük az igazgatót, hogy küldje el nekünk az intézmény döntéshozatali eljárásrendjét tartalmazó szabályozást. Ezzel kapcsolatban azonban érdemi tájékoztatást nem kaptunk tőle, csak egy linket az intézmény szervezeti és működési szabályzatához (SZMSZ). De ebben nem találtunk a döntéshozatali rendre vonatkozó pontos szabályokat, és az ezt tisztázni szándékozó kérdésünkre az igazgató már nem válaszolt.

Ez a történet két szempontból is felháborító. Egyrészt elfogadhatatlan számunkra, hogy egy közpénzből működtetett intézményben egyetlen ember dönt az érdemi kérdésekben, ismeretlen szempontok alapján. Hogyan lehetséges az, hogy egy több évtizede működő, emberek ezreit kiszolgáló és emberek százait foglalkoztató intézmény döntéshozatali eljárása teljesen átláthatatlan és a demokratikus működés minimumkövetelményeit sem teljesíti?

Másrészt nem értjük, hogyan várhatnánk el az állampolgároktól a demokratikus értékek tiszteletét, ha az intézmények, amelyekben ezek az állampolgárok szocializálódnak, hírből sem ismerik a demokratikus működésmód legalapvetőbb követelményeit sem? Egy demokratikus társadalomban, amely egyaránt garantálja polgárai számára a polgári, politikai és szociális jogokat, egy szociális intézménynek nem pusztán annyi a feladata, hogy zsíros kenyeret és szappant nyomjon a betérő emberek kezébe, hanem az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy a társadalom teljes jogú állampolgáraiként élhessék az életüket. Egy demokratikus berendezkedésű társadalomban pedig a közügyekben való részvétel épp olyan fontos része az életnek, mint a táplálék vagy a testi higiénia. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek aktívan politizálnia kell, de azt igen, hogy erre mindenkinek egyenlő joga kellene, hogy legyen. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a szociális intézmények a legalapvetőbb fizikai szükségleteik kielégítésén túl is nyújtsanak szolgáltatásokat ügyfeleik számára – vagy legalább hagyják másoknak, hogy ezt tegyék.

Amikor majd azon kesergünk, hogy az emberek miért szavaznak szélsőjobboldali vagy számukra is káros döntések tömegeit meghozó politikusokra, jusson eszünkbe ez a történet. Jusson eszünkbe akkor is, amikor épp a leginkább kiszolgáltatott embereken kérnénk számon a magyar demokrácia összes hiányosságát. Az e felett érzett dühünket pedig próbáljuk valami konstruktív dologba becsatornázni*.

Dósa Mariann

a Közélet Iskolája társalapítója

* Mi például megszerveztük a beszélgető kört egy másik olyan helyszínen, ahol számos hátrányos helyzetű ember fordul meg nap mint nap.

Fotó: Vörös Anna

Newest Newer
Older Oldest