Aktuális / Fogyatékosság

A civilséget tanulni kell - a TASZ-szal együtt tartottunk képzéseket fogyatékos érdekvédőknek

 

Kiss Csaba: A civilséget tanulni kell

Az elmúlt hónapokban az Önállóan Lakni, Közösségben élni csoport Több tagja részt vett egy TASZ képzés sorozaton. Nagyon  inspiratív volt, majd egy tucat szervezettel együtt gondolkozni, tanulni, és ezáltal mélyebb ismeretre jutni a magunk területén. Tanulni kell a civil életet. Szerintem,  a mi nemzedékünk egyik dolga, hogy elhintse annak a kultúráját, hogy hogyan lehet hatékonyan, egymást tiszteletben tartva érvényesíteni, a jogos érdekeinket.

Minden szervezetnek kell lennie egy missziójának, amelyben néhány mondatban megfogalmazza elsősorban magának, de a külvilágnak is, hogy miért dolgozik, milyen világban szeretne élni. Ez azért is fontos, mert ha van egy krízishelyzet, akkor ez a néhány mondat segíthet túllendülni a mélyponton.

Megtanuljuk, hogy mennyire fontos egy szervezet életében, hogy legyen neki hosszú távú stratégiája. Ez egy élő “iránytű” egy szervezet életében, amely segít tartani az irányt,  és segít meghatározni a részcélokat. Egy keretet ad, amely meghatározza a munkát,kampányokat, ezen belül az akciókat. Segít beosztani a rendelkezésre álló erőforrásokat, és rávilágít azokra a hiányokra, amelyek gátolják a célok elérését.

A kommunikációs stratégia is lényeges szempont egy szervezet mindennapjaiban, hiszen ez az az eszköz, amivel közölni tudja a céljait, és láttatni tudja a különböző tevékenységeit. Nem elég keményen dolgozni a célért, de éppen a célérdekében láttatni kell a szerzet tevékenységét. Szerencsés, ha erre is van egy egységes, de több arcú terv.

Megismerkedtünk a hagyma szerkezettel.  Ahogy a hagyma több rétegből épül fel, úgy egy egészséges szervezeten belül is megfigyelhető ez a felépítés. Minden rétegnek fontos szerepe, és feladata van. A rétegek között átjárhatóságot kell biztosítani.

Ezzel szorosan összefügg a bázis építés. Fontos, hogy egy szervezetben ne csak a “kemény mag”  legyen jelen, hanem legyenek tagok is, akik ugyan kevesebb munkát visznek a vállukon, mint a “kemény mag”, de sok részfeladatot el tudnak végezni, és idővel lehet, hogy ebből a
rétegből kerül ki az új vezetőség, ha már hátrébb szeretnének vonulni a régiek. A szimpatizánsok rétegét is érdemes dagasztani. Tipikusan ők azok, akik tevékenyen nem vesznek rész a szerzet működésében, de például egy nagyobb rendezvény, vagy megmozdulás alkalmával őket lehet a legkönnyebben mozgósítani.

A sok értékes tudás ellenére, amit kaptunk ezen a képzés sorozaton, nekem az adta a legtöbb energiát, hogy tapasztaltam,hogy nem vagyunk egyedül a pályán. Annak ellenére, hogy más-más témában dolgozunk, mégis számos tekintetben hasonló kihívásokkal állunk szemben. Így
egymást támogatva tudunk tanulni egymástól. Nagyon fontosnak tartom ezeket az egymásra találásokat, mert így egyszer el fogjuk sajátítani a összefogás kultúráját, anélkül hogy elveszítenénk saját identitásunkat.

----------------

Fény az alagút végén

Mit is írhatnék egy olyan képzésről, ami a fényt jelentette az alagút végén?

A szó kevés...ahhoz látni kellett a jelenlévők arcát, eleinte suta, majd felszabadult mozdulatait, gondterhelt vonások mosollyá válását. A különböző hátterű,mélyen mégis ugyanolyan emberek csapattá, egységgé,szinte családdá formálódását. A kezdeti kilátástalanság-érzet akaratba fordulását, az információk muníciójával a koncepció megszületését.

Mindezeken túl a legfontosabbat adta nekünk a számos alkalom: a reményt. Hogy igenis érdemes a szembeszélbe fordítani az arcunkat, nem hallgatni, nem félrenézni, nem meghunyászkodni. A trénereknek, előadóknak, akik ezen az úton fogták a kezünket, sosem lehetünk elég hálásak.

Az ő létük, fellépésük a példa, hogy lehet másképp. Hogy elérünk egyszer a 21.századba, és ezért nem kell párszáz kilométerrel nyugatabbra költöznünk, hogy ember lehet az ember, legyen az autista, mozgáskorlátozott vagy bármi más.

-------------------

Élő Fruzsina: Mindenféle ablakokat tártak ki nekem a világra

Noha sosem voltam érdekvédő és aktivista, mindig mozgatott, hogy úgy járjak keljek a világban és olyan dolgokat csináljak, amitől jobb lesz azoknak is, akiknek egyébként részint egyéb, részint különböző okokból amúgy nehezebb a mindennapi lét. Hittem, hiszek abban, hogy ha mindenki hozzáteszi, napi, heti, havi szinten a maga segítségét a világhoz, ha mindenki legalább egy kicsit túl lát a maga ügyes bajos dolgain akkor ez egy jobb hely lesz. Ilyen kedves naív módon. Valamint kötelességemnek is érzem, hogyha már ilyen szerencsés helyre és a többség által elfogadható színűre születtem, akkor ezzel a privilégiumommal élve, segítsek olyan ügyeket, amelyeknek erre szüksége van.

Aztán született egy olyan kisfiam, aki teljesen kilóg a sorból, így az utam az úgynevezett fogyatékosügy felé vette az irányt. És továbbra is híve abban, hogy a jó példa, a közösségépítés, a magunk részének hozzátétele a tuti út, ebbe vetettem bele magam egyesületestül.

Node. Aztán jelentkeztünk a TASZ fogyatékosügyi érdekérvényesítési képzésére, és ott mindenféle ablakokat tártak ki nekem a világra.

Az összes lelkesedésem és tenniakarásom mederbe lett terelve, rendszerbe lett ágyazva. Hatalmas segítséget kaptunk abban, hogy lássuk, hogy honnan hová tartunk, miben vagyunk erősek, miben vannak hiányosságaink, és hogy azt hogyan pótolhatjuk. Hogy mik az útvesztők, és az örök ballépések, és ezzel szemben, mi a célravezető. Hogy az mind nagyon csodálatos, hogy az ember igyekszik az állam helyett biztosítani magának és néhány másik embernek játszóteret, iskolát, inklúziót, közösséget, de valójában ez inkább gondolatébresztő és inspiráló, minthogy alapos változást hozó. És hogy olyan égető gondok vannak, ahol muszáj nyomást gyakorolni a döntéshozókra.

Szuper, ha van közösség, és terjed a be- és az elfogadás, de ettől még nem lesz magasabb az ápolási díj, nem lesz támogatott a lakhatás a fogyatékkal élő embereknek, nem lesz iskola se a súlyosan halmozott gyerekeknek, és nem lesz inklúzió az oktatásban meg máshol se nagyon, ahhoz valakinek nyomulnia is kell, és kopogtatni döntéshozó emberek ajtóin, és ha nem nyílnak azok az ajtók, akkor embereket kell az utcára vinnie, akik addig és annyian vannak ott, amíg változás nem lesz. És most azt tanultam, hogy ezt nem nagyon lehet megúszni.

Persze lehet azt a szeletet vállalni ebből a témából, ami testhez áll, ami szintén baromi fontos, mert nekem és a velem tartóknak most kell, hogy jobb legyen, de ha térben és időben is terjeszteni akarjuk a jót, akkor támogató törvények és pénz kell az ügyeknek. Igen, ez manapság fokozottan nehéz, ezért kell egymás mellé állnunk, nekünk, akik részt vettünk ebben a folyamatban, ahol diribről-darabra megismerkedtünk az érdekérvényesítés építőköveivel. Valaki kitartó és utánanéz, és bemegy, és elmondja és harcol, valaki kreatívan közelíti meg a témát,  szimpatizánsokat mozgósít, eseményt szervez, közösséget épít, valaki iskolát alapít, valaki oktatási törvényekért harcol, és ha ezek a szereplők összefognak és mindenüket összeadva törnek előre egy-egy ügyért, akkor talán, esetleg leesik  a tantusz, hogy a fogyatékosügy közügy, és lesznek átfogó megoldások, nem csak gerillaharcosok gerillaprojektjei fognak a beton réseiben virágozni.

Elképesztően fontos munkát végez a TASZ. Biztosítja, hogy senki ne maradjon magára hagyva a rendszerrel szemben, jogvédelmet nyújt, oktat, támogat.  És bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy leesik a lóról. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a magunk helyzetének elfogadásásban és abban, hogy minket mennyire fogad el a világ, mekkora szerepet játszik az, hogy én abban nőttem fel, hogy senkit nem rekesztünk ki, és igyekszünk segíteni azon, akinek nehezebb. Mindeki kerülhet nehéz helyzetbe. Jól jön ilyenkor az az ősbizalom, hogy engem is el fognak fogadni, meg fognak védeni, rám is figyelni fognak, mert ilyen elfogadó világban élünk ahol ez természetes. De ezért közösen kell dolgoznunk.

Rengeteget tanultam a TASZ-os és Közélet Iskolájás képzőktől és mentoroktól, szuper szakemberek, szuper emberek. Hihetetlen inspirálóak voltak a többi résztvevők, emberileg és szakmailag is. Köszönöm, hogy tőletek tanulhattam, használom máris. 

Fotó: TASZ