Aktuális / Gbgb

Ghar Bachao Ghar Banao Andolan

4. nap Ghar Bachao Ghar Banao Andolan http://gbgb.in/ Ambedkar Nagar
from Közélet Iskolája on Picasa

A Ghar Bachao Ghar Banao Andolan (GBGB) alapítója az a Medha Patkar, aki a Narmada folyóra épített hatalmas gátrendszer elleni népi tiltakozást is elindította Indiában az 1980-as években. A GBGB tagjai a Mumbaiban élő szegény emberek lakhatásáért küzdenek erőszakmentes eszközökkel. Megpróbálják megakadályozni a tömeges kilakoltatásokat és küzdenek a nyomornegyedek lakóinak emberhez méltó elhelyezéséért.

Mivel a GBGB kifejezetten lakhatási mozgalmat szervez, a náluk töltött nap során nagyon sokat tanultunk az indiai lakhatási helyzetről. Noha Indiának van külön lakhatási minisztere, a hatalmas lakosság jelentős részének lakhatási helyzete kritikus. Megtudtuk, hogy Mumbai 20 milliós lakosságának több, mint 60%-a nyomornegyedekben él, amelyek így is összesen a város területének csak 8%-át teszik ki. Az ország földvagyonának jelentős része magáncégek, illetve magánszemélyek, elsősorban politikusok tulajdonában van. A nyomortelepeken hatalmas a zsúfoltság és közben hiányzik az alapvető infrastruktúra. A telepek lakói az alacsony jövedelmű rétegekből kerülnek ki: autoriksa sofőrök, építkezéseken dolgozó munkások, napszámosok, szemétszedők, bevándorlók, de például nagyon sok tanár sem keres annyit, hogy ennél megfelelőbb lakhatást meg tudjon fizetni. Utunk során nagyon sokféle nyomortelepet láttunk, vannak, akik kőfalú házakban élnek, mások fémlemezekből építenek maguknak lakhatást, a legszegényebbek műanyag fóliából építenek maguknak kunyhót vagy sátrat és így próbálnak meg legalább valamennyi magánszférát biztosítani maguk és családjuk számára.

Jogilag kétféle nyomortelep létezik Indiában: vannak hivatalosan regisztrált telepek, ezek azok, amelyek 1995 (illetve egy vitatott, illetve be nem tartott jogszabály értelmében 2000) után épültek. Ezek jogosultak az infrastrukturális szolgáltatásokra (víz és áram bevetésére, csatornázásra stb.), illetve nem szabad őket ledózerolni, vagy ha elbontják őket, akkor a lakók jogosultak elhelyezésre, illetve kártérítésre. A mumbai-i nyomortelepek nagy része azonban a nem-regisztrált kategóriába tartozik, ezek az 1995 (illetve 2000) után épült telepek, illetve minden központi kormányzati tulajdonban lévő telep. Ezek semmilyen infrastruktúra bevezetésére nem jogosultak és gyakorlatilag bármikor elbonthatják őket a hatóságok, ami sajnos nagyon gyakran meg is történik. Ilyen esetekben a lakók semmilyen kártérítésre, illetve ellátásra vagy cserelakásra nem válnak jogosulttá.

Bontás esetére a törvények mindössze azt írják elő, hogy 24 órával a dózer megjelenése előtt értesíteni kell a lakókat, a tapasztalat szerint azonban még ezt sem tartják be a végrehajtók. Nagyon gyakran előfordul, hogy a lakók személyes tárgyai is a dózer martalékává válnak, sőt, az sem ritkaság, hogy gyerekek maradnak a bontás idején a házban, akik ijedtükben elbújtak a végrehajtók elől. Megtudtuk, hogy az is elegendő ok a bontásra, ha valaki illegálisan áramot vezet az otthonába, illetve ha egy telep lakóinak 80%-a hozzájárul a bontáshoz – például a kétes kárpótlás és cserelakás reményében – akkor a fennmaradó 20%-nak semmilyen beleszólása nincs a folyamatba.

Az ún. rehabilitáció során a regisztrált telepekről úgy költöztetik ki a lakókat, hogy más lakhatási lehetőséget biztosítanak számukra. A gyakorlatban azonban ezek a programok nem működnek megfelelően. Ugyan a törvény ezt kifejezetten tiltja, az új lakások sok esetben még meg sem épültek, amikor elbontják a régieket. Ennek következtében sokan az utcára kerülnek, illetve hosszú éveket töltenek ún. átmeneti táborokban (transit camp), ahol sok esetben olyan rossz körülmények uralkodnak, hogy sokan nem is hajlandóak beköltözni ezekbe – viszont a legtöbb esetben ennek az „alternatívája” szintén az utca. Ráadásul gyakran a megépült új lakások sem megfelelőek – nem elégítik ki az érintettek igényeit, illetve nagyon alacsony színvonalú a kivitelezés. Mi is láttunk olyan épületeket, amikről azt gondoltunk, hogy már szanálás alatt állnak és kiderült, hogy csak néhány évesek és még egyetlen lakó sem költözött be (részben épp az állapotuk miatt).

Ebben a környezetben szervezi a GBGB a mumbai-i lakhatási mozgalmat 2004 óta, Gandhi örökségét életben tartva kizárólag erőszakmentes eszközökkel. A szervezet tagja a Társadalmi Mozgalmak Nemzeti Szövetsége ernyőszervezetnek és fizetett alkalmazott nélkül, önkéntes szervezői és koordinátori munkával küzd az emberek saját építésű otthonainak elpusztítása ellen és a nyomortelepek lakóinak jogaiért. A szervezet fontos alapelve, hogy külföldi finanszírozást nem fogadnak el (azért, hogy ne tegyék ki magukat az ezzel kapcsolatos esetleges rágalmaknak) és kötelező tagdíjat sem szednek, csak a saját tagságuk, illetve indiai adományozók önkéntes felajánlásaiból tartják fenn magukat. A szervezet klasszikus mozgalmi munkát végez: az a 16-17 nyomornegyed, amelyben a GBGB jelen van, nagyrészt önállóan szerveződik. Saját helyi vezetőik vannak, önállóan fogalmazzák meg a saját ügyeiket és önállóan határozzák meg azt is, hogyan szeretnék elérni a céljaikat. Ehhez azonban segítséget kapnak egymástól és a központi szervezettől. Ezt a munkát egyetlen ember koordinálja, Ali Shaikh, aki jól menő üzleti karrierjét hagyta ott azért, hogy a szegény emberek lakhatásáért küzdjön. A szervezettől ő sem kap fizetést, legfeljebb költségtérítést, ha erre éppen van pénzük, saját magát alkalmi munkákból tartja fenn.

A központi szervezet kétféle fő tevékenységet végez: egyrészt a helyi koordinátorok képzésével támogatja a helyi csoportokat – főként az állampolgári jogokról, illetve a lakhatással kapcsolatos tudnivalókról szerveznek számukra tréningeket. Ezek a képzések Medha Patkar tudásán alapulnak, de a felmerülő témákhoz mérten alkalmanként külső szakértőket is be szoktak vonni – orvosokat, ügyvédeket, aktivistákat. A képzések elsődleges célja az, hogy a tagszervezetek hosszú távon önállóan tudjanak működni. Emellett Ali 1-2 havonta taggyűléseket rendez, amelyeken minden tagszervezet koordinátorai részt vesznek, mindenki beszámol a saját telepén végzett munkáról, közös akciókat, kampányokat terveznek, az eredményeket pedig minden koordinátor visszaviszi a saját tagszervezetébe, ami ez alapján dönt a helyben szükséges lépésekről.

A GBGB elsődleges célja az, hogy kikerüljön a törvényből az 1995-ös, illetve 2000-es évszám, ami az egyes telepek közötti megkülönböztetés alapja. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy létrejöttének dátumától függetlenül minden telep jogszerűnek minősüljön és így jogosulttá váljon az alapvető infrastrukturális szolgáltatásokra, illetve az ott lakók számára szerződés garantálja, hogy 2 éven belül tartós lakhatásba kerülhetnek. Ennek érdekében alkalmanként nagyszabású akciókat is szerveznek, ilyen volt például amikor 2013-ban 8000 ember 20 kilométert gyalogolt a lakhatási jogokért, vagy amikor 5 tagjuk, többségében nők éhségsztrájkot tartottak, aminek 8. napján egy kormányzati épület előtt tartottak nyilvános meghallgatást. Utóbbi eredményeképpen azonnal találkozót ajánlott nekik egy magasrangú döntéshozó (aki az ígéretek ellenére később szinte sajnos semmit nem tett).

Ottjártunkkor lehetőségünk volt úgy ellátogatni az egyik nyomortelepre, hogy ott találkozhattunk a GBGB helyi szervezetének vezetőjével. Ram elmesélte nekünk a Mandala negyed, Navi Mumbai egyik nyomornegyedének történetét, bemutatta a helyi lakók legfőbb problémáit és azt, hogy milyen eszközökkel küzdenek a nincstelen lakosok azért, hogy legyen a telepen villany, víz, oktatás és női egészségcentrum.

Végezetül, kifogyhatatlan inspirációt jelent számunkra Poonam története, aki otthona lerombolása után visszautasította az állam által felajánlott átmeneti tábort azért, hogy szolidaritást vállaljon és hiteles szervezője lehessen annak a 60 családnak, akiknek semmilyen elhelyezést nem biztosított az állam. Poonam tanárnő egy általános iskolában, 3 gyermeket nevel férjével közösen, ők 6, 11 és 18 évesek. A tanári fizetések azonban Indiában még az itthoninál is alacsonyabbak, ezért ebből csak egy nyomortelepen tudtak maguknak lakhatást biztosítani. Amikor elrendelték a telep bontását, Poonam családjának ugyan felajánlottak átmeneti szállást, de sokaknak még ennyit sem biztosítottak, ezért ő sem fogadta el a felajánlott lehetőséget, mert úgy érezte, azzal gyengítené a többiek pozícióját. „Éreztem a többieknél valamivel magasabb képzettségemből fakadó kiváltsággal járó felelősséget” – mondta. Azóta az elbontott telep melleti járdán fóliasátorban lakik családjával és a többi érintett családdal, ahol folyamatosan tüntetnek a telep felszámolása ellen. Amikor arról kérdeztük, hogyan viseli a döntésével járó súlyos nehézségeket, azt válaszolta, hogy a múltban mások hoztak érte komoly áldozatokat– utalva Medha Patkar munkájára – most rajta a sor, hogy áldozatot hozzon másokért. Egy pillanatra sem bánta meg a döntését, mert tudja, hogy helyesen cselekszik. Poonam a kilakoltatása óta mezítláb jár, csak akkor fog újra cipőt húzni, ha minden érintett lakhatása biztosítva lesz