Aktuális / Részvételi akciókutatás

Használjuk kutatást, hogy a világot jobb hellyé tegyük - beszámoló a részvételi akciókutatás képzésről

 

A részvételi akciókutatás egy olyan módszer, mely a hátrányos helyzetű csoportok kutatása során alakult ki, és ötvözi a tudományos kutatás módszertanát és szemlétét az aktivizmussal, a változtatás iránti igénnyel. Legfőbb jellemzője, hogy demokratizálja a tudományos módszertant, nem kívülről akarja megmondani a kutatott rétegnek, mire van szükségük, hanem velük együtt dolgozik saját problémáik kutatásán és megoldásán. A hátrányos helyzetű emberek ilyenkor saját maguk kutatják saját helyzetüket: kifele tekintve megnézik, miért nyomják el őket, az erre való reflektálás során öntudatra ébrednek, és valamilyen cselekvést is véghez visznek a helyzet megváltoztatására. Alapelve a szemléletnek, hogy a hétköznapi életben mindenki végez informális módon kutatásokat, a kutatás alapvető jog, amely mindenkit megillet. Ha egy mondatban kéne összefoglalni a részvételi akciókutatások velejét, az leginkább az volna, hogy „semmit róluk nélkülük!”

A Közélet Iskolája 2018. június 9-10-én tartott képzést a részvételi akciókutatásról. Ennek során a szemléletmódnak megfelelően nem pusztán elméletben hallhattunk a témáról, hanem gyakorlati példákon keresztül ismerkedtünk meg a módszerrel. Feltárult előttünk a részvételi kutatások sokszínűsége, mind az alkalmazott módszerekre, mind a lehetséges akciókra és az ezek által elérendő célokra vonatkozóan. Megismerkedhettünk a módszer kialakulásához vezető úttal, a részvételiség elméleti alapjaival, és elgondolkodtunk az ilyen kutatások számos etikai dilemmáján is. Megtanultuk, hogy a módszer miért alkalmas a hosszú távú eredmények elérésére, ugyanakkor miért lassabb is, mint más kutatási formák. A képzésben az volt a legjobb, hogy úgy vezetett be minket az akciókutatások sokszínű világába, és ismertetett meg minket a kutatás módszereivel, a felmerülő dilemmákkal, hogy közben végig mellőzte az iskolás hangulatot. Az interaktív előadások önálló műhelymunkákkal, gyakorlati feladatokkal váltakoztak, melyek során a résztvevőkkel egymást is jobban megismertük. Az oktatás végig demokratikus módon folyt, mindenki hozzá tudott adni saját személyes ötleteiből és tapasztalataiból a közös gondolkodásba: a részvételi kutatásról szóló képzés maga is a részvételiség elve alapján működött. Négy részvételi kutatással pedig közelebbről is megismerkedhettünk, melyek tematikailag és módszereikben is érzékeltették, milyen változatos lehetőségek rejlenek a módszerben.

A képzéshez rengeteg értéket tett hozzá a sokszínű résztvevői csapat is. A tudomány, a művészet és az aktivizmus felől érkezők egyaránt voltak köztünk, és érdeklődéseink is igen szerteágazóak voltak. A sok különböző nézet rengeteget tett hozzá a közös diskurzushoz, izgalmassá tette a közös műhelymunkát is. A képzés végén a résztvevők saját kutatásairól is beszámoltak a képzőknek és egymásnak – rengeteg izgalmas projektötlet hangzott el, és nagyon változatos területeken fognak hasznosulni a képzésen szerzett ismeretek és inspirációk. Jómagam azért is jelentkeztem a képzésre, mivel a vidéket kutató társadalomtudós hallgatóként az évek során ahogy egyre többet jártam terepmunkára, és így egyre érzékenyebb lettem a társadalmi problémák iránt, úgy váltam elégedetlenné a tisztán tudományos megközelítéssel, és fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy a tudományos módszertant az érintettek segítésére irányuló akció alapjává is tegyem. Ezzel párhuzamosan pedig azt is láttam, hogy rengeteg jó szándékú fejlesztési projekt nem ér célba, mivel nem veszi eléggé figyelembe az érintettek véleményét. Már a képzés előtt is voltak tehát ismereteim a témáról, de a két napnak köszönhetően egy világ nyílt ki előttem, és azóta is azon járatom az agyamat, hogy a saját projektemet hogyan tudom a tanultak által jobbá és még inkább részvételi alapúvá tenni.

Arjun Appadurai szerint „a demokratikus társadalomban való részvétel megköveteli a tájékozottságot. Másképp pedig nem is lehetünk tájékozottak, csak ha legalább valamennyire képesek vagyunk kutatni, akármennyire szerény is a kérdésünk, vagy akármennyire hétköznapi is az inspirációnk.” Tudományos kutató, aktivista és érintett egyaránt tud használni kutatást, hogy a világot jobb hellyé tegye. Éljünk tehát a lehetőséggel!

Balogh Pál Géza

Fotók a képzésről >>>

Fotó: Várady István

Tessza Udvarhelyi: How to use research for activism?

 

Thank you very much for this opportunity – it is such an honor to be here for both of us. in the next few minutes we will share some of our personal stories and experiences of how research changed our lives and led us to become activists.

I started out my life as a researcher out of pure academic interest in the notions of cleanliness and purity, following in the footsteps of my favorite anthropologist Mary Douglas. But I also heard of applied anthropology during my studies and had a feeling that I should do research that is not only useful for me, but also for society. At this point, I had no idea what this meant, but it sounded important…

For months, my co-researcher and I had been looking for a topic that would meet these two criteria. Then in 2002 we found a short article in a newspaper that reported on a new program launched by the mayor of Budapest to clean (and this is the word they used) the underground pedestrian passages of Budapest from 3 things: graffiti, illegal vendors and homeless people.
So we dug into this topic and stuck with it for three years. Over these years, I got more and more angry at what I discovered. In the interviews we made and the texts we read, the politicians and technocrats of Budapest kept trying to convince me that they were doing what all the so-called decent residents of the city wanted: clean the city of undesirables and give it back to us, decent people. In other words, as it turned out, homeless people were chased away in my name and to serve my imagined needs as a white middle-class resident.

I come from a safe middle class background with many privileges. One of these is a secure home and the other is almost unlimited access to quality education. Even though I was vaguely aware of these, this research forced me to take a harder look at my own position in the world and the things I take for granted. It was definitely a process of awakening.

More importantly, this research did something I never even knew was missing: it helped me discover my political self. It not only made me angry as an individual but also made me think about my role in reproducing injustice and about WHO was responsible for changing what I was angry about.

After we completed the research, we started thinking about how to make it “useful for society” as we heard it so often in school. We contacted different NGOs, sent them our study and were really HOPING that they would use our findings. One of these organizations was Man on the Street, an activist network fighting for the right to housing. And this is where my life changed for good.

This organization did not just thank us for our work, but invited us to join them. If you really want to do something about it, you need to take responsibility for it – this is basically what they told us. You can’t just HOPE that your academic work will be useful for someone somewhere but you actually have to TAKE ACTION to make this happen. You have to seek out opportunities, not just wait for them. You have to actively engage with civil society organizations and social movements if you REALLY want your work to be used.

They will never come to you and ask you for your help – you have to go ahead and make sure the knowledge you produced is available to as many people as possible. And this part they did not teach me at the university.

In the end, I did actually join this group and became an activist. For the first few months, I was telling myself that I was there out of a sense of duty: that I had to follow through with my research, making sure that the group understood what we found and knew how to use it for their own purposes. And then another important thing happened.

In 2005 the Budapest general assembly proposed a law that would ban begging in all the public spaces if Budapest. At first the group was not sure whether they wanted to step up against this proposal. However, as this was one of the topics that we covered extensively in our thesis, I showed them historical and international examples of how the criminalization of begging is nothing else than the criminalization of poverty. It took some convincing, but we finally did decide to organize against it and I found myself as one of the organizers of a protest in front of the city hall as the voting took place. We actually won and the ban was not passed.

The next day I was travelling by tram and as I was thinking about the protest, I suddenly had this very strong sense of power come all over me. It was a feeling that I never had before and will never forget. I know this sounds a bit cheesy, but this was the moment that I was actually born as a citizen. Now I know that before I was only the skeleton of a citizen. For the very first time in my life, I had actually managed to intervene into the life of a larger collective, the society I was living in and this was both necessary and liberating.

Since this moment, I have been an activist for housing rights. In 2009, I co-founded The City is for All, the only grassroots housing advocacy group in Hungary. A unique feature of this group is that its membership includes homeless, formerly homeless people and middle class allies such as myself. For nine years now, we have worked together, sharing our skills, knowledge and experiences to achieve housing rights for everyone in Hungary.

So it was through research that I found my citizenship, but only by consciously going beyond the academic realm and making a personal effort at achieving change. HOPE was not enough. It was through action that I was able to take responsibility for change.

Later, I realized that if research was something that could politicize and liberate me, it can have the same effect on other people, too, especially those who suffer from the most serious forms of oppression and exclusion. However, in the traditional university setup, these are exactly the people who are not present – or if they are, they are always the objects of research. Their ideas and needs are always being studied by other people, which definitely does not lead to their liberation – but often to further stigmatization.

As I was struggling with these issues, I was lucky to discover the world of participatory action research as an approach where people who are affected by a social issue are not studied as in a laboratory but actively engage in research themselves to understand the structural roots of their problems and then take action to change the situation. In this case, research goes way beyond the walls of the university and becomes a path towards full citizenship – something that is essential for oppressed groups to challenge their oppression.

In the School of Public Life, a community-based education center, where I work today, we believe – as one of our participants put it – that democracy is not a noun but a verb – it only exists if we do it. We offer courses, workshops and open forums where people can learn about social and political inequalities and develop their skills in both the everyday representation of their interests and more large-scale advocacy and movement building. Many of our students come from socially disadvantaged backgrounds, but we also have many middle-class people who are interested in becoming activists or simply active citizens.

In the School we see participatory action research or PAR as a form of critical pedagogy. PAR is a long-term form of political education where people explore the conditions around them, connect the dots, draw the conclusions and also think about ways to take action. And in this process, they go through the same process of becoming a citizen as I did back in 2005. In our participatory action research projects people with no academic background and often little formal education who were the victims of different kinds of social oppression discovered their own citizenship and responsibility by asking questions, collecting data, formulating answers and planning actions.

In the PAR projects I have been involved in, we have explored the various forms of discrimination homeless people face in public spaces, uncovered the history of housing movements in Budapest and studied the conditions of independent living for people with physical disabilities – all with the people who are directly affected by these issues. I have learnt a lot during these projects – not only from what we discovered, but also – and mostly – from my co-researchers.

I personally don’t believe in individual research anymore. I believe in collective, participatory research where knowledge is not produced for the sake of abstract academic ideals or professional career building, but is shared broadly and is a means to empowering people to become fully fledged political beings in the world. In other words, I believe in research that produces citizens, who take responsibility for change. And I believe universities have a central role in understanding, embracing and promoting research of this kind.

Of course, I don’t believe that everyone should be an activist or that participatory research is the only valuable approach to the production of knowledge. I believe that there are many ways for s to take responsibility for change. What I do believe though, is that universities and other academic spaces have to be places where these questions are not only addressed as abstract topics or even worse, as niceties, but as key political questions that everyone has to find their own answers to. In a world where masses of people are deemed politically, economically and socially useless, the university and the intellectuals it socializes have to take a leading role in helping all of us discover the real meaning of our citizenship and challenge the political, social and economic conditions that dehumanize all of us.

Presented at the 8th Living Knowledge conference (Budapest, May 30-June 1, 2018.)

Zóra Molnár: How to use research for activism?

 

Thank you for giving me the opportunity to share my experience with our participatory action research today! I would like to tell you why the participatory action research has played a crucial role in my life; how our group started to focus on advocacy, and finally, I will tell you some key moments of our biggest success story so far. 

When I started the university in 2009, I moved to Pécs and spent the upcoming three years in a dormitory. After finishing my bachelor degree there in 2012, I decided to come to Budapest and continue my studies here. Initially, I thought it would be easy to manage this process because I had already done it in a smaller city three years. I contacted each university which offers a masters program in psychology to find out if they are wheelchair-accessible or not. Finally, I ended up with scheduling a visit to the Eötvös Lóránd University to attend the open house, meet the coordinator of the students with special needs, and to see the dormitory where I could live. A few months later it turned out that due to the fire and safety regulations it is not possible to create an accessible room as we agreed earlier. The university offered me to options: either I could move to the institution of people with physical disability at Marczibányi square and live there for two years or postpone my studies with one year, stay at home and see what the future brings. I had never lived in an institution before, and I knew that as long as I have an influence on my own life, I will never do so. Staying at home was not a real alternative either, because my family lives in a small village with bad accessibility conditions and very few opportunities for an independent life in general.

We started to look for backup options because the academic year had begun in September, and in the mid-summer, I was still in need of a place to stay in Budapest. Although we left no stone unturned, it appeared to be impossible to find accommodation for a student in a wheelchair. Those universities which had proper rooms were insisted on keeping them for their own students, not to mention the sublets where there can be found basically no examples of wheelchair-accessible properties.

Finally, I managed to move into a social housing unit and start my studies on time, but it was a matter of fortune rather than a systematic response to my problem. From this point on I knew that I want to do something about this situation. I thought it is simply cannot be allowed that talented young people are excluded from the highest quality educational institutions just because there are no proper housing services available for them in Budapest. It is simply cannot be allowed that the lack of adequate housing opportunities prevents young adults with physical disabilities from becoming independent from their families and starting their own lives. I had no doubt that this is nonsense but did not see the way how to change it.

Joining the ”Living Independently in a Community” group was a life-changing experience for me. Although I had no idea about the participatory action research when I went to the kick-off training in August 2016, it became clear slowly, that it might be the tool for that I had been looking for so long. Our group was made up of 14 members: 10 researchers with physical disabilities three allies (social scientists and social professionals) and one photographer. We got to know each other and got familiar with the main types of the research methods during the introductory training. Afterward, we started to work on defining our ”the big question” which we had tried to answer in the upcoming ten months. Following several weeks of brainstorming in common, we decided to dedicate our research to the question: ” what are the conditions of the independent living for people with physical disabilities in Hungary?” Considering that this is an extraordinarily complex topic, we decided to narrow down our research to the following five main areas: housing policy, accessible public transportation and built environment, supporting services, income and social attitude towards people with physical disabilities. We used a wide range of research methods to explore these areas. We designed and conducted two online surveys (one for people with physical disabilities and another for careworkers. We were interviewing people with physical disabilities (focusing on their housing circumstances) and also professionals. At last but not least, we also used public data several times.
Although our topic was very complex, we had been paying special attention to two topics during the entire process. The public transportation was our first focus area: we organized two roundtable discussions on the problems and potential solutions related to the public transportation in Budapest. On the other hand, we also put a big emphasis on dealing with housing policies. We also had some guest speakers, one of whom was a lawyer specialized in the system of the so-called ”supported housing.” This form of housing is supposed to replace the large institutions, which have to be closed down. However, it became clear for us, that the current system serves the interest of those who maintain these „mini institutions” rather than offering a real opportunity for independent living those in need.

Thanks to our research, we have gained a huge amount of lexical knowledge, but I think it is even more important that we have become much more confident, have got interested in the public life, and our political awareness has started to develop as well. I do believe that this set of skills made us self-advocates who are not only determined but also conscious.

In last spring we already knew that we would like to continue working together when the research comes to its end. At that time, we had come across the open call of the Civil College Foundation which was targeted at local communities with some experience in advocacy. We thought it was an amazing opportunity to increase our group and prove its subsistence on the long run, so we applied, and after completing all the requirements successfully, we won enough money to employ a professional community organizer who also receives mentorship and professional training in the frame of the program.

We opened up the group to the newcomers in last October, since then we have been functioning as the first ever advocacy group of Hungary which tackles the issue of independent housing for people with physical disabilities. Our goal is to introduce a legal reform in the field of the supported housing by making the system more responsive to the individual needs and demands of those who are affected.

Besides fulfilling a pivotal role in housing advocacy for people with physical disabilities, we have been continuing our activities concerning the accessible public transportation as well. The issue of the reconstruction of the metro line 3 served for us like a hot topic last year. Especially after the major of Budapest had made a statement, saying that it is not worth investing in making the metro accessible because the people with physical disabilities do not use it anyway. Apparently, we found this way of thinking unacceptable, felt outraged and wanted to raise our voice to point out the nonsense and reversed logic behind this approach. We organized two street actions at the „Dózsa György úti metro station,” the only station in the first phase of the reconstruction which was not supposed to be made accessible according to the original plans. We held our first event at the end of October last year; we took some wheelchairs to the underpass and asked the passers-by to sit in and try to use the ramp. It turned out very soon that the slope is way too steep to cope with on their own. They could also attempt to overcome the stairs with the help of some funny tools (e.g., balloons). Our second action took place on 3rd November 2017, the day of the closure of the northern section of the metro line. It centered upon an open discussion on the importance of accessibility and solidarity. In the meantime, we were attending several meetings with various actors involved in the issue, among others the Metro Project Directorate, the National Federation of Disabled Persons’ Associations (MEOSZ) and the Association of Disabled Persons in Budapest. In spite of the demonstrations organized by various organizations and the increasing media attention, neither the government nor the major of Budapest wanted to take the financial responsibility for the costs related to accessibility.

In December 2017, an opposition party politician submitted a referendum question on the full accessibility of the metro line. The collection of the signatures could be started finally at the beginning of February.

A few days later, the president of MEOSZ suddenly managed to make progress with decision-makers, and after a series of negotiations with István Tarlós, they agreed on examining station by station what the technical possibilities are to make them accessible. At the end of April, they signed the agreement on making all the 20 stations accessible.

This decision has been undoubtedly the greatest success story of the Hungarian civil sector for a very long time. Our group is proud of its contribution to this great achievement, and it inspires us to continue our struggle in other fields as well.

Presented at the 8th Living Knowledge Conference (Budapest, May 30 - June 1, 2018.)

Részvételi akciókutatás - képzés a Közélet Iskolájában

 

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, amely a kirekesztett csoportok aktív társadalmi részvételét támogatja. Erre a képzésünkre elsősorban a hátrányos helyzetű emberek érdekeit védő szervezetek, önszerveződő közösségek és társadalmi mozgalmak képviselőit és a velük szakembereket és kutatókat várjuk, akik szeretnék megtanulni a részvételi akciókutatás szemléletét és módszereit, amelyben azok az emberek kutatnak egy társadalmi problémát, akiket az közvetlenül érint.

A képzés tervezett témái:

* a részvételi akciókutatás elmélete
* a részvételi akciókutatás gyakorlata
* magyar és külföldi példák a részvételi akciókutatásra
* közös kutatástervezés

A képzést Csengei Andrea, Dósa Mariann és Udvarhelyi Tessza tartják.

Mikor? 2018. június 9-10. (szombat-vasárnap) 10-18h
Hol? Auróra közösségi központ (Bp. VIII. kerület, Auróra utca 11.)

A képzésen a részvétel ingyenes, de ha be tudod fizetni a 20.000 Ft/fő részvételi díjat, akkor hozzájárulsz ahhoz, hogy hátrányos helyzetű emberek is részt vehessenek a képzésen és programjaink hosszú távon is mindenki számára elérhetőek legyenek!

A képzés idejére kávét, teát, rágcsálnivalót és ebédet biztosítunk.

Minden résztvevő utazási költségét megtérítjük (Budapestre és a Budapesten belüli tömegközlekedésre is), aki ezt az igényét előre jelzi. Minden esetben a legolcsóbb utazási formát tudjuk csak támogatni. Ha valamelyik résztvevőnek olcsóbb szállást foglalni, mint utazást fizetni, azt is térítjük.

Jelentkezés az itt elérhető űrlapon. Jelentkezési határidő: 2018. május 27. (vasárnap)

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com

Fotó: Várady István

Részvételi akciókutatás műhely – beszámoló

 

A Közélet Iskolája egyik fő tevékenysége a „mély” részvételen alapuló részvételi akciókutatások módszertanának terjesztése és fejlesztése. A részvételi akciókutatás lényege, hogy azok kutatnak egy társadalmi problémát, akiket az közvetlenül érint. 2016. szeptember és 2017. június között 6 alkalomból álló szakmai műhelysorozatot szerveztünk, amelyre szeretettel vártunk mindenkit, aki részvételi akciókutatás résztvevője vagy szervezője, korábban részt vett ilyen kutatásban vagy a jövőben tervez ilyet megvalósítani. A műhelyek során a részvételi akciókutatás és az egyéb részvételen alapuló kutatások történetét és módszertanát dolgoztuk fel, a résztvevők aktív közreműködésével tapasztalatot cseréltünk, és szakmai támogatást nyújtunk egymásnak.

A konkrét programot a résztvevők közösen alakították ki a sorozat első alkalmán, ahol röviden bemutattuk, mit jelent számunkra a részvételi akciókutatás és miért tartjuk fontos megközelítésnek. A Közélet Iskolája számára a részvételi akciókutatásban a kutatás a társadalmi változás eszköze. Ennek során a kutatás az elit csoportok „vizslató tekintetéből” a társadalomkritika és az alulról jövő változás eszközévé is válik. A részvételi akciókutatás során nemcsak a hatalmi viszonyok, de a résztvevők is változáson mennek keresztül. Paulo Freire (1970) szerint a társadalmi átalakulás pedagógiai folyamat, amelynek során az elnyomott társadalmi csoportok tagjainak saját magukat is humanizálniuk kell, vagyis meg kell tanulniuk saját magukra is (újra) teljes értékű emberként és állampolgárként kell tekinteni. Ennek során a résztvevők elemzik és megértik saját elnyomásuk strukturális gyökereit, és megpróbálnak megoldásokat találni ezek megszüntetésére.

A műhely során összesen hat olyan kutatással ismerkedtünk meg, amelyek a részvételi akciókutatás, a részvételi kutatás vagy az akciókutatás módszertanát használták fel. Kolonics Krisztán „Participatív kutatás a gyakorlatban” címmel tartott előadást, amelyben beszámolt arról, hogyan vett részt ún. insider kutatóként egy a fogyatékos emberek felnőtté válásáról szóló disszertáció elkészítésében. Az előadásban elsősorban azt boncolgatta, hogy milyen szerepe lehet egy doktori fokozattal nem rendelkező mozgássérült embernek abban, hogy megalapozott és az érintettek szemszögét is komolyan figyelembe vevő kutatás készüljön el. A részletekről a Carissimi folyóirat 2016 augusztusi számában is olvashattok, a 12-13. oldalon!

Heiszer Katalin, aki az ELTE Gyógypedagógia Doktori Programjában végezte kutatását, egy értelmi sérült fiatalokkal végzett részvételi kutatásról számolt be. Itt egyrészt bemutatta a fogyatékosságtudomány területét, amelyet sokszor a fogyatékos mozgalom „elméleti fegyvereként működő kritikai társadalomtudományként” írnak le, és amelynek lényege az emberközpontúság, a fogyatékos emberek érdekeinek és céljainak előtérbe helyezése, az interdiszciplináris szemlélet. Célja az emancipáció, az ellenállás, valamint az elnyomó rendszerek és struktúrák alóli felszabadítás. Ebben a kutatásban Katalin nagyrészt Williams-szindrómás fiatalokkal dolgozott az őket érdeklő témákkal. A kutatás eredményeként egy DVD oktatócsomag is készült, amely az élet számos területét (pl. szerelem, szabadidő) mutatja be az érintettek előadásában. A kutatásról itt lehet olvasni, itt pedig Katalin egyik témába vágó előadását is meghallgathatjátok.

A műhely során bemutatkozott a Közélet Iskolája által kezdeményezett Önállóan lakni – közösségben élni kutatócsapat is, amely 2016 szeptemberében alakult azzal a céllal, hogy megvizsgálja, mi kell ahhoz, hogy ma Magyarországon egy mozgássérült ember önállóan élhessen. A csapatnak jelenleg 9 érintett és 4 szövetséges tagja van. Tevékenységünk során nem csak adatokat gyűjtöttünk és elemeztünk, hanem különböző akciókban is részt vettünk. Például több más dolog mellett szerveztünk kerekasztal beszélgetéseket, részt vettünk nyilvános megmozdulásokon. Kutatásunk során az is világossá vált számunkra, hogy a csoport a kormánypolitika által jelenleg favorizált támogatott lakhatás feltételeit elégtelennek, és a szuverén fogyatékos emberekre nézve kifejezetten hátrányosnak tartja, ezért úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban ezzel kívánunk foglalkozni, meg kívánjuk jeleníteni kifogásainkat és kidolgozni egy szerintünk elfogadható feltételrendszert.

A Közmunkás Mozgalom a Jövőért csoport tagjai az ún. Új Munka Kört mutatták be, amely egy részvételi akciókutatás a kulturális közfoglalkoztatottak helyzetéről és nehézségeiről. A kutatás során a kulturális közfoglalkoztatás anomáliáit (pl. bérezés igazságtalanságai, megalázó bánásmód, bennragadás) és azt tárják fel, kik lehetne érdekeltek és ellenérdekeltek ennek a rendszernek a fenntartásában vagy megváltoztatásban. Az eredményeit az érdekvédelmi csoport munkájában fogják hasznosítani. Az egyik kapcsolódó akciójukról, amikor levelet adtak át Dr. Hoppál Péter kulturális területért felelős államtitkárnak, itt lehet olvasni.

Hajdu Judit, a Börtönrádió alapítója a narratív közösségi munkáról beszélt, amely céljaiban és módszereiben is sok szempontból hasonlít a részvételi akciókutatásra. Jill Freedman meghatározása nyomán a narratív közösségi munka egy „tisztelet-teljes, nem-hibáztató terápiás és közösségi szemlélet kíván lenni, amely a személyt, mint életének szakértőjét helyezi a középpontba.  A problémát a személyen kívülinek tekinti és feltételezi, hogy a személynek sokféle képessége, kompetenciája, hite, értéke, elköteleződése és készsége áll rendelkezésére, ami segítheti csökkenteni a probléma befolyását az életére.” A módszert a részvételi akciókutatások során elsősorban a probléma feltérképezéséhez és a további közös lépések megtervezéséhez lehet jól hasznosítani, hiszen elsősorban az érintettek tapasztalatainak, történeteinek a feltárására szolgál. Egyik fontos eszköze az ún. életfa módszer.

Héra Gábor a Foresee csoporttal közösen végzett akciókutatásáról számolt be, amely egy magyarországi kistelepülésen igyekezett bevezetni a mediáció módszertanát a konfliktusok kezelésében, és ennek hatásait vizsgálni a helyi viszonyokra. A kutatás során a helyi lakók mediátor képzésen vettek részt, majd több alkalommal is használták a módszert kisebb vagy nagyobb konfliktusok megoldására. Gábor a mediátorok mellett egy helyi lakossal együtt dolgozott a kutatási eredmények értelmezésében és feldolgozásában. A kutatásról itt olvashattok részletesebben >>>

A műhelysorozat utolsó alkalmán összefoglaltuk és értékeltük az összes előadást és beszélgetést, és arra jutottunk, hogy mindenképpen szükség lenne egy mélyebb képzésre a részvételi akciókutatás módszertanáról (ezt 2017 őszén tervezzük megtartani) és hogy fontos lenne, hogy ezt a megközelítést minél több olyan kutató is megismerje, akik egyetemi keretek között dolgozik. A részételi módszertanok ma még kevésbé ismertek és elismertek a tudományos közegben, pedig nagy szükség lenne rá, hogy az elefántcsonttorony helyett a mai társadalomtudományos kutatások egyre inkább azoknak az embereknek a részvételével és érdekében folynának, akik a leginkább megtapasztalják a kirekesztést és az elnyomást.

Fotó: Várady István

Részvételi akciókutatás műhely - 5. alkalom

 

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, amely a kirekesztett csoportok aktív társadalmi részvételét támogatja. Hiszünk abban, hogy a tudás hatalom. Az iskola egyik fő tevékenysége a „mély” részvételen alapuló részvételi akciókutatások módszertanának terjesztése és fejlesztése. A részvételi akciókutatás lényege, hogy azok kutatnak egy társadalmi problémát, akiket az közvetlenül érint.

2016. szeptember és 2017. június között 6 alkalomból álló szakmai műhelysorozatot szervezünk. A műhelyek során a részvételi akciókutatás és az egyéb részvételen alapuló kutatások történetét és módszertanát dolgozzuk fel, valamint a résztvevők aktív közreműködésével tapasztalatot cserélünk, és szakmai támogatást nyújtunk egymásnak.

A következő műhely időpontja: 2017. április 21. péntek, 15-18h

Helyszín: Auróra közösségi ház (Budapest VIII. ker. Auróra utca 11)

Az április 21-i alkalommal két témát fogunk feldolgozni: Narratív közösségi munka és részvételi akciókutatás a közfoglalkoztatásról

NARRATÍV KÖZÖSSÉGI MUNKA

Hajdú Judit, családterapeuta, a Börtönrádió egyik megalapítója és mentora: A narratív közösségi munka célja, hogy a narratív megközelítés eszközeivel segítsen közösségeknek megfogalmazni, elismerni, dokumentálni és más közösségek felé elérhetővé tenni az életükre vonatkozó tudásukat, a felhalmozott tapasztalatok bölcsességét. Technikái a történeteket, metaforákat, dalokat és a közösség életében fontos más rituálékat használja fel egy közös cél elérésére. A részvételi akció kutatásban a csoport bevonásához, az alkotó együtt-gondolkodás hangulatának megteremtéséhez lehet jól használni.

KULTURÁLIS KÖZFOGLALKOZTATÁS – ÚJ MUNKA KÖR

Kutatásunkat a tartósan munkanélküliek és közfoglalkoztatottak/kulturális közfoglalkoztatottak és a téma iránt érdeklődő aktivisták, társadalomtudósok részvételével végezzük, amely a munkanélküli szolgáltató rendszer és a közfoglalkoztatás jelenlegi hatásait kívánja feltárni és változtatási irányokat kezdeményezni. Munkánkban építünk a Közmunkás Mozgalom a Jövőért csoport aktivista tapasztalataira.

Csoportunk kéthetente találkozik, hogy feltárjuk a közfoglalkoztatás rendszerét, abban a kulturális közfoglalkoztatás helyét, hogyan kerülnek be a munkavállalók, milyen az őket foglalkoztató intézményrendszer, és milyen tapasztalatai vannak az ott dolgozóknak. Célunk hogy feltárjuk ezt a rendszert, annak kedvezményezettjeit és azokat, akik a hátrányait elszenvedik, és későbbi akcióinkkal tegyünk azért hogy az ide bekerült emberek helyzete megváltozzon.

Résztvevők: Bálint Mónika, Dávid Orsi, Dobrovits Orsolya, Kerékgyártó Gyöngyi, Muhari Adrienn, Pécsiné Anikó, Stekovics Rita, Szanyi Nóra, Sziklai István

A műhely idejére kávét, teát és rágcsálnivalót biztosítunk. A részvétel ingyenes!

Minden résztvevő utazási költségét megtérítjük (Budapestre és a Budapesten belüli tömegközlekedésre is), aki ezt az igényét a jelentkezési lapon előre jelzi. Minden esetben a legolcsóbb utazási formát tudjuk csak támogatni.

Jelentkezés az online elérhető űrlapon. Jelentkezési határidő: 2017. április 17.

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com, www.kozeletiskolaja.hu

Részvételi akciókutatás szakmai műhely: Akciókutatás a helyreállító igazságszolgáltatásról

 

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, amely a kirekesztett csoportok aktív társadalmi részvételét támogatja. Hiszünk abban, hogy a tudás hatalom. Az iskola egyik fő tevékenysége a „mély” részvételen alapuló részvételi akciókutatások módszertanának terjesztése és fejlesztése. A részvételi akciókutatás lényege, hogy azok kutatnak egy társadalmi problémát, akiket az közvetlenül érint.

2016. szeptember és 2017. június között 6 alkalomból álló szakmai műhelysorozatot szervezünk, amelyre szeretettel várunk mindenkit, aki részvételi akciókutatás résztvevője vagy szervezője, korábban részt vett ilyen kutatásban vagy a jövőben tervez ilyet megvalósítani.

A következő műhely időpontja: 2017. március 17. péntek, 15-18h
Helyszín: Auróra közösségi ház (Budapest VIII. ker. Auróra utca 11)

A műhelyek során a részvételi akciókutatás és az egyéb részvételen alapuló kutatások történetét és módszertanát dolgozzuk fel, valamint a résztvevők aktív közreműködésével tapasztalatot cserélünk, és szakmai támogatást nyújtunk egymásnak.

A március 17-i alkalmon egy, a mediáció és a helyreállító igazságszolgáltatás alkalmazási lehetőségeire fókuszáló akciókutatásról számolunk be. A kutatócsoport elsősorban szociológusokból és mediátorokból állt, de helyi kutató, közösség-fejlesztő, jogász, filmes és szociális munkás kollégák is segítették a vizsgálat lebonyolítását. Az intenzív jelenlétet, a kutatási eredmények közös megvitatását és az akciók megszervezését is felvállaló vizsgálat helyszíne egy átlagosnak mondható magyar falu volt. A közel három éves terepmunka tapasztalatait összefoglaló RAK műhely keretén belül a vizsgálat egyik kutatója tart előadást, de az akciókutatás lépéseit és nehézségeit bemutató filmeket is megnézünk és az akciókutatások során felbukkanó etikai dilemmákról is beszélgetünk. A beszélgetést Héra Gábor kutató, szociológus vezeti.

A műhely idejére kávét, teát és rágcsálnivalót biztosítunk. A részvétel ingyenes!

Minden résztvevő utazási költségét megtérítjük (Budapestre és a Budapesten belüli tömegközlekedésre is), aki ezt az igényét a jelentkezési lapon előre jelzi. Minden esetben a legolcsóbb utazási formát tudjuk csak támogatni.

Jelentkezés az online elérhető űrlapon. Jelentkezési határidő: 2017. március 10.

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com

Fotó: Várady István

Önállóan lakni - közösségben élni: A mi utunk

 

Az Önállóan lakni – közösségben élni kutatócsoport 10 mozgássérült emberből, és 4 szövetséges társból áll. Mindegyikünk elkötelezett az önálló és önrendelkező élet tiszteletben tartása iránt. Célunk egy olyan rendszer kialakítása, amelyben mindenkinek joga, és lehetősége van megválasztani, hogy hol, és hogyan éljen. Hisszük, hogy ez a jog, minden embert, így minden mozgássérült, vagy más fogyatékkal élő embert is megillet.

Úgy gondoljuk, hogy az intézményi ellátás elveszi az egyén szabadságát és önrendelkezését. Nem megoldja, hanem csak konzerválja a kiszolgáltatott életet. Sokkal jobb, ha olyan életterek és közösségek jönnek létre, ahol lehetséges a teljes integráció. Hiszünk abban, hogy az önálló lakhatás, és az önrendelkező élet mindenkit megillet.

Csoportunk demokratikus alapokon működik. Döntéseinket igyekszünk egyetértésben, az esetek többségében teljes konszenzussal meghozni.

Úgy gondoljuk, nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy módosuljon a társadalom emberképe a fogyatékos emberekről – és fordítva. Szeretnénk erősíteni azt a szemléletet, hogy az ember értékét önmagában az egyénben, és ne a társadalmi hasznosságában keressük. Ennek egyik módja, hogy keressük a találkozási lehetőséget más társadalmi csoportokkal, hogy megismerhessük és felfedezhessük egymás értékeit. Hiszünk benne, hogy mindez pusztán politikai/adminisztratív döntések útján nem oldható meg, hanem társadalmi attitűdváltozásra van szükség.

Törekszünk arra, hogy minél nagyobb figyelmet irányítsunk a kutatás által felvetett alapproblémára, az önálló, önrendelkező lakhatás kérdésére, és ezáltal igényt keltsünk a társadalomban a helyzet mindenki számára elfogadható rendezésére. Ennek érdekében igyekszünk minél alaposabban feltérképezni a bennünket körülvevő valóságot, az így előkerülő problémákat megfogalmazni és rendszerszintű megoldási javaslatokat adni ezekre.

A mi utunk első állomása egy kutatás. Tevékenységünk során igyekszünk minden olyan eszközt használni, amely a céljaink elérését segíti. Például kérdőíves kutatás, személyes interjúk, közérdekű adatigénylés és statisztikai elemzés, valamint internetes kommunikáció, beszélgetések szervezése és konferenciákon, kerekasztal-beszélgetéseken, tüntetéseken és egyéb nyilvános eseményeken való részvétel. Törekszünk új és új utakat találni igényeink és eredményeink bemutatására, a világgal való megismertetésére.

Fotó: Várady István

Tettek ideje - Bass László megnyitóbeszéde

 

Hölgyeim és Uraim!

Három hete kaptam felkérést ennek a kiállításnak a megnyitására. Szégyenkezhetek már miatta, de az első reakcióm mégiscsak az volt: mi közöm van nekem ehhez?

Mi közöm van a hajdanvolt ládavárosok, pincelakások lakóihoz, a lakótelepi játszóterekhez, a lakbéruzsorához, Kassákhoz, a Népszavához meg a kalákába épült kockaházakhoz? Nekem nem ez a kutatási témám. Félre is toltam a levelet, hogy fontos dolgokkal foglalkozzak.

Aztán eszembe jutott a nagyanyám. Ő egy dobozi utcai bérkaszárnyában élte le az életét egy „szoba-konyhás, alacsony mennyezetű, vaskályhafűtésű, udvari bérlakásban ötödmagával” – imádtam nála lenni, pedig a WC is a folyosó végén volt. Mondjuk a háború alatt nem ötödmagával lakott. A gyerekei – köztük apám is – átköltöztek egy szerinte biztonságosabb környéken lakó rokonhoz, az Auguszta-telepi ládavárosba. A nagyanyám apja napszámos volt, nem voltak jó viszonyban. Az öreg élete utolsó éveit egy hajléktalanszállón töltötte a Kerepesi úton, ott is halt meg a 37-ben. Pedig nagyanyám jól házasodott – a férje gazdag családból származott: a nagyapám nénikéje például a főváros 50 legnagyobb adófizetői között szerepelt . Háztulajdonos volt a Ferencvárosban. A Népszavában írtak is a néniről, ez volt a cikk utolsó mondata: „Nem tűrhetjük, hogy továbbra is kiuzsorázzanak minket és követeljük a háztulajdonos ellen a legerélyesebb eljárás megindítását,”

Nem fárasztom tovább Önöket a családom történetével, hiszen egyértelmű a mondandóm: olyan nem lehet, hogy ne legyen közünk így vagy úgy a lakóhelyünkhöz, városunkhoz, az elmúlt évszázadhoz, az itt élők lakáskörülményeihez – és a nyomorhoz, a szegénységhez is.

Hiszen akkor is tagjai vagyunk ennek a közösségnek, a városnak, az országnak, ha elfordítjuk a fejünket. Ha nem akarunk tudomást venni a lakótelepekről, a munkásszállókról, hajléktalanságról,  akkor is van hozzá közünk.

Amikor aztán elkezdtem ismerkedni az itt bemutatásra kerülő anyaggal, az első, ami szembetűnő volt, mennyire átszövi ezt a kiállítást a személyesség, sőt, ha úgy tetszik az intimitás. És nemcsak azért, mert ez a történet a mi történetünk, a sajátunk, a rokonainké, a barátainké, a szomszédainké, hanem azért is, mert ennek a közös történetnek a tárgya most, itt éppen az otthonunk.

Az otthonunk, ahová haza megyünk, ahol a társunk mellé fekszünk, ahol a gyerekeink cseperedtek. Létezésünk legintimebb tere, szinte a testünk része, aminek az ajtaját behúzva magunk után biztonságban érezhetjük magunkat.

Olvasom a budafoki barlanglakásokról írt korabeli beszámolókat, amiben ilyen szalagcímek szerepelnek: Rémségek a budafoki barlangváros katakombáiban –  Járványfészek a föld alatt —Ázsiai állapotok Budapesttől félórányira … és közben nézem a fotókat az itt élő családokról, emberekről, a lakásbelsőkről. Az egyik fotón a falon képek vannak és feszület. A másikon bevetett ágy előtt ülő asszonyok. Egy pihenő családfő ül a lócán. Egy másik képen gyerekek mosolyognak.

Mintha mindenki azt mondaná: mi itt élünk. Nem ilyen helyen kellene lakni, de nekünk ez az otthonunk. Nem így kellene élni, de ez a mi életünk. A kívülálló jó szándékú borzongása, és a küszöb túloldalán élő ember nézőpontja nehezen kibékíthető.

Ez a kiállítás épp ennek a feszültségnek a feloldására tett fontos kísérlet: A Közélet Iskolája elnevezésű csoport a Kassák Múzeum munkatársaival együtt végzett egyéves kutatómunka eredményeit mutatja be ezen a kiállításon.

Az itt látható anyag elemei sokszínűek: razziákon készült rendőrségi fotók és nemzetközi hírű művészek képei, politikai röplapok és újsághírek, személyes beszámolók és tudományos elemzések adatai – ezekből a mozaikokból azonban hajléktalanságban érintett emberek rakták ki a saját mondataikat. Amit mától láthatunk itt a múzeumban, az nem egy akadémikus koncepció akadémikus megvalósítása, hanem az érintettek saját állításainak (egyébként akadémikus szemmel is profi) megfogalmazása. Valami ilyesmiről ír Grecsó Krsztián az egyik novellájában:

Végigmenni a kötélen? Éppen valami. De okosan leesni, úgy, hogy megütöd magad, szívből, és nem baj – na, ez lenne az új vonal. Bejössz egy neveletlen kutyával, és mondod neki, hogy „hopp, Zokni, hozd vissza!”. A kutyát meg nem is így hívják, vagy szarik rád. De mindenki érti, hogy így van. Ilyen szuttyos az élet, hogy a kutyád szarik rád, vagy egyenesen a más kutyája, de ez így mindenkinek jelent valamit. Ez már új lenne, művészet. Látnád, hogy az van, ami van. És nem az van, ami nincs.

Azzal kezdtem a mondandómat, hogy elsőre nem értettem, hogyan is kerültem én ide – pedig nem először állok ebben a teremben. Két évvel ezelőtt a Kassák Múzeumban az "Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen" projekt keretében egy társasjátékot vezettem itt. A társasjáték – a Szociopoly – kereteiben a játékosoknak segélyekből, alkalmi vagy közmunkabérből kell megélniük egy hónapig – egy játéktábla mezőin haladva. A társasjátékból színházi feldolgozás is készült, és ebben a dramatikus változatban szerepel egy kitalált falu kitalált polgármestere is, aki éppenséggel egy korrupt, tisztességtelen, az embereken átgázoló figura. A polgármester a játék közepén kopogtató cédulákat oszt ki a játékosoknak, amivel támogathatják őt, hogy újra induljon a polgármesterségért. Két év alatt 100 előadásunk volt – 4-5 ezer jólszituált, jórészt fiatal, érzékeny ember kezébe adtunk tehát lehetőséget arra, hogy beleszóljon a játékbeli sorsába. 90%-uk támogatta a polgármester jelölését. Sokszor meg is fogalmazták: segélyt, munkalehetőséget vártak cserébe a lojalitásukért.

Az elmúlt hetekben tele volt a sajtó azzal, hogy egy közösség polgára nem mondhatja el a véleményét közösség dolgairól, főként pedig nem próbálhatja meg befolyásolni a mindannyiunkat érintő döntéseket. Hogy erre csak a közösség felkent papjai jogosultak.

Ha végignézik ezt a kiállítást, akkor látni fogják: az emberek nem így gondolták ezt Magyarországon az elmúlt száz évben. Hogy ügyetlenül vagy szervezetten, nyíltan vagy bújtatva, bizakodva vagy rettegve de megpróbálták alakítani az életüket. Bojkottálták a szipolyozó háztulajdonost, védték a putrijaikat, igyekeztek megszervezni a közösségeiket – akkor is, ha ezzel a bármilyen színű zászlót tartó hatalom nem értett egyet. Mert muszáj kimondani, hogy az van, ami van – és nem az van, ami nincs.

Mielőtt arra biztatnám Önöket, hogy tekintsék meg ezt a kiállítást – és hagyjanak rá elég időt – engedjék meg, hogy felkérjem a Közélet Iskolája csoport jelenlévő képviselőit, mondjanak néhány szót ők is magukról.

Köszönöm a figyelmüket!

Fotó: Várady István

Részvételi akciókutatás műhely: Önállóan lakni - közösségben élni

 

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, amely a kirekesztett csoportok aktív társadalmi részvételét támogatja. Hiszünk abban, hogy a tudás hatalom. Az iskola egyik fő tevékenysége a „mély” részvételen alapuló részvételi akciókutatások módszertanának terjesztése és fejlesztése. A részvételi akciókutatás lényege, hogy azok kutatnak egy társadalmi problémát, akiket az közvetlenül érint.

2016. szeptember és 2017. június között 6 alkalomból álló szakmai műhelysorozatot szervezünk, amelyre szeretettel várunk mindenkit, aki részvételi akciókutatás résztvevője vagy szervezője, korábban részt vett ilyen kutatásban vagy a jövőben tervez ilyet megvalósítani.

A következő műhely időpontja: 2017. január 20. péntek, 15-18h

Helyszín: Auróra közösségi ház (Budapest VIII. ker. Auróra utca 11)

A műhelyek során a részvételi akciókutatás és az egyéb részvételen alapuló kutatások történetét és módszertanát dolgozzuk fel, valamint a résztvevők aktív közreműködésével tapasztalatot cserélünk, és szakmai támogatást nyújtunk egymásnak.

A január 20-i alkalom az Önállóan lakni – közösségben élni kutatócsapat mutatkozik be, ami tíz mozgássérült ember és három szövetséges együttműködése. A csoport 2016 szeptemberében kezdte el közös munkáját. A kutatás célja az, hogy érintettek bevonásával adatelemzések, interjúk, kérdőívek segítségével felmérjük, hogy milyen lehetőségei vannak ma Magyarországon egy fogyatékos, kerekesszékkel élő embernek az önálló lakhatásra. Hiszünk abban, hogy az önálló lakhatás, az önálló életvitel mindenkit megillet. Kutatásunk azt próbálja meg feltárni, hogy ez miért nem valósulhat meg ma Magyarországon, illetve ha meg is valósul, akkor az érintett emberek milyen problémákkal szembesülnek a mindennapi életükben. Szeretnénk javaslatokat, megoldásokat találni arra, hogy mindenki számára elfogadható kompromisszumok szülessenek pl. a közlekedés, az oktatás, a munkavállalás, a támogató szolgálatok igénybevétele területén, melyek mind elengedhetetlenek az önálló élethez egy fogyatékos ember esetében (is).

A műhely idejére kávét, teát és rágcsálnivalót biztosítunk. A részvétel ingyenes!

Minden résztvevő utazási költségét megtérítjük (Budapestre és a Budapesten belüli tömegközlekedésre is), aki ezt az igényét a jelentkezési lapon előre jelzi. Minden esetben a legolcsóbb utazási formát tudjuk csak támogatni.

Jelentkezés az online elérhető űrlapon. Jelentkezési határidő: 2017. január 15.

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), kozeletiskolaja@gmail.com

Fotó: Várady István

 

Older Oldest