Aktuális / Szociális jogok

Csendes József: Szegényként gazdag időkben - segélyből élő emberek mozgalma Észak-Amerikában

2015. június 19-én a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy észak-amerikai filmet néztünk meg, melynek címe: Szegényként gazdag időkben. A film szerkezetét tekintve több elemből tevődik össze. Pillanatfelvétel az USA társadalmáról, amely a 90-es években aktuális társadalomképet fotózta le. Az első elem szól a lakásfoglalókról, ez a Takeover (’Foglalás’). Második eleme: Powerty Outlaw (’Törvényen kívüli szegények’) Ez egy sátortábor életének a bemutatása. Hajléktalansors az USA-ban. Film a lyukas, vagy nem is létező szociális hálóról, ami a mi szemünkkel nézve furcsa kórkép a világ leggazdagabb országáról. A harmadik elem: A törvényesített törvényenkívüliség állapotának a bemutatása. Avagy hogyan lehet az emberekből tömegesen Outriders – azaz szószerinti fordításban útonállók – finomabb értelmezésben bűnözőknek tekintett, törvényen kívül rekedt emberek. A film kiindulópontja, hogy bemutassa, hogy a világ elvileg leggazdagabb országában, milyen iszonyatos mértékű szegénység él együtt a fantasztikus mértékű gazdagsággal. A film rávilágít sok mindeddig feltáratlan tényre, a világ elsőszámú hatalmának szociálpolitikáját, társadalmi viszonyait illetően.

Történelmi előzményei:

Talán egy kicsit messziről indítunk, ha azt mondjuk, hogy a múlt század ’60-as éveinek, vagy még inkább a II. világháborút követő bonyolult politikai-gazdasági helyzetben keresendők a kibontakozó nagymértékű szegénység okai. Azt gondolom, célszerű az utóbbival indítani, mert az összes többi esemény ebből növi ki magát.

Egy látszólagos ellentmondással indítva, a fasizmus legyőzése után soha nem látott jólét köszöntött az Amerikai Egyesült Államokra, amely a világ ipari termelésének több, mint az egyharmadát adta egymagában 1945 után. A soha nem látott mértékű sikeresség közepette viszont a Szovjetunióval vívott élet-halál harcuk olyan mértékben kiéleződött, hogy ebben a küzdelemben egyik fél számára sem volt elfogadható más eredmény, mint a másik teljes legyőzése. Mindkét ország deklarált célja a szabadság növelése volt – mint ahogy azt különböző nyilatkozataikban, dekrétumaikban, országaik alapító okirataiban nagyon szépen meg is fogalmazták. Mégis azt figyelhetjük meg, hogy a szabadság mértéke (miközben újabb és újabb jogokat biztosítottak különböző társadalmi csoportok számára), az idő előrehaladtával mégis mindkét országban jelentős mértékben csökkent. A Szovjetunióban pedig drámaian csökkent a szabadság mértéke. A szabadság csökkenése, más-más dimenziók mentén figyelhető meg a két országban. Erre utalt Herbert Marcuse is, amikor megírta az Egy dimenziós ember c. művét, melynek ismertetésére terjedelmi okokból most nem térnék ki.

A legyőzött fasizmus tehát eltűnt – pontosabban hosszú időre kiszorult a népszerű politikai áramlatokból – de a szocializmus fenyegető réme továbbra is megmaradt. Még akkor is, ha az USA, mint már korábban is említettük, a világ ipari termelésének több, mint az 1/3-át adta azokban az időkben. Ez azért lényeges számunkra, mert az USA elméletileg egy jóléti kapitalista állam volt, miközben a jóléti állam kiépítésében mondhatni, a hátsósorokban kullogott. Kiemelkedő termelékenység és jólét jellemezte az országot, miközben egyre több lett a munkanélküli. Érdekes ellentmondás ez, hiszen egy valóban jóléti állam igyekszik minden polgára számára biztosítani azt, hogy mindenki hasznosnak érezhesse magát a társadalomban, és ha akar, akkor tanulhasson, dolgozhasson, művelődhessen, megfelelő jogai legyenek. Ne csak kötelességei…

Mint említettem, sokáig az USA adta a világ ipari termelésének több mint az 1/3-át. Ennek az egyik oka a sok közül az volt, hogy valamennyi európai nagyhatalom a II. világháború során óriási veszteségeket szenvedett el. Beleértve a legfőbb riválissá vált Szovjetuniót is. Ennek köszönhetően ezek a zömében nyugat-európai országok és Japán mintegy 20 éven keresztül képtelenek voltak érdemben befolyásolni a világgazdaság történéseit, és gazdaságaik helyzete az USA mindenkori pénzügyi, gazdasági helyzetének függvényévé vált.

Részben emiatt is futott fel az USA gazdasági teljesítménye annyira, hogy szükségessé vált egyfelől minden létező munkáskéz munkába állítása, a termelési igények kielégítéséhez. Ehhez azonban szükség volt a fekete lakosság munkaerejére is, akiket olyan helyeken is alkalmazni kezdtek, ahol korábban nem, vagy csak elvétve fordultak elő fekete munkavállalók. Viszont megfelelő képzésre is szükségük volt ezeknek az embereknek. Keletkeztek emiatt az USA-ban feszültségek is, melyeken a szövetégi állam csak nagy nehézségek árán tudott úrrá lenni.

Másfelől viszont, ha már új munkahelyek keletkeztek, akkor meg kell említeni azt is, hogy ezzel párhuzamosan létrejött egy olyan új fizetőképes réteg is, aki a hazai piacon növelni tudta az országon belüli belső fogyasztást – azaz komoly vásárló erővel rendelkezett. Itt jutunk el a ’60-as évek amerikai politikai színterét meghatározó fekete polgárjogi mozgalomhoz és itt kerül a képbe az események és a későbbi szerveződés szempontjából két érdekes személy, illetve az általuk vezetett mozgalmak. Közös tulajdonságuk volt, hogy mindkettő vallási színezetű volt, és nagy tömegeket tudott mozgósítani.

Az egyik mozgalom vezetője Malcolm X volt, aki az iszlám talaján állva tudott elérni jelentős tömegeket, míg Martin Luther King (MLK) presbiterként erős keresztény alapokon szólta az Isten igéjét. Talán ez a nem mellékes szempont is szerepet játszott abban, hogy a vallásos fehér-amerikai közösség tagjai a későbbiekben inkább Kinget támogatták.

Az előzményekkel való utolsó előtti felvetésként megjegyezném, hogy a buszbojkott, a menetelések, a hatalmas tömegdemonstrációk meghozták az eredményüket és még egy járulékos plusz dolgot: azt, hogy a protestálásnak van értelme és lehetséges eredményt elérni, akár egy eléggé ellenségesnek tűnő közegben is.

Utolsó, múlttal kapcsolatos felvetésként megjegyezném, a II. világháború utáni – az USA számára nagyon kedvező – gazdasági klíma azonban a ’60-as évek végére döntően megváltozott, amelynek következtében a ’70-es években már egészen más természetű, új kihívásokkal kellett szembenéznie az USA-nak. Olyan kihívásokkal, melyek egy része váratlanul érte a gazdaság vezetőit. Ennek legfőbb oka az a technológiai robbanás és az a néhány gazdasági változás volt, ami hirtelen köszöntött rá a világra. Ezek a következőek voltak:

  • Az OPEC létrejötte és az olajárak robbanásszerű emelkedése
  • Az európai gazdaságok és a Japán gazdaság magához térése, amivel párhuzamosan csökkent az USA korábbi világpiaci részesedése.
  • Megszületik az INTERNET (igaz, ekkortájt még csak katonai körökben alkalmazzák).
  • Japánban elkészült az első mikrochip, és néhány éven belül elektronikus, „robotizált” gyártósorok jelennek meg a japán gyárakban, amik hihetetlenül olcsóvá teszik a termelést.
  • Vietnam: a vesztes háborút követően átmeneti tekintélyvesztés következik be és kisebb zavarok lépnek fel az amerikai állam működésében.

Nos, nagyvonalakban ezek a film történeti előzményei, melyek következtében az USA a ’70-es években gazdasági recesszióba került. Felmerült az a komoly társadalmi probléma, hogy a világ elsőszámú hatalmában, egyre több ember vált munkanélkülivé és hajléktalanná a fentebb említett okok következtében. További probléma volt, hogy az ország törvénykezése, nemhogy megelőzni, de olykor még követni sem tudta a hitelen változásokat. Később ezen problémák leküzdésére jelentős erőket mozgósítottak.

A szabadság csökkenéséhez vezető okok között szerepel az is, hogy a szocializmus rémétől rettegő gazdasági szereplők azonnal lecsaptak a gyártósorok és a közeljövőben lehetővé váló „robotizált” termelés lehetőségére, mint olyan lehetőségre, amivel ki lehet húzni a talajt a szakszervezetek és a munkáspártok lába alól. Ugyanis a termelés új rendszerének kialakítása után a gazdaság irányítói többé nem kényszerülnek arra, hogy egyezkedniük kelljen a munkásokkal. Ez persze felvetett egy másik problémát is – nevezetesen azt, hogy mi legyen az emberrel? Ugyanis átalakult a teljes gazdasági rendszer és a korábbiaknál sokkal kisebb méretű „költséghatékony” üzemekben sokkal kevesebb számú munkás dolgozott. Pontosabban szólva a munkások elaprózódtak a kisebb üzemekben. Többé nem voltak egy hatalmas tömbben, egy helyen megtalálhatóak, hanem különböző, a korábbiaknál sokkal kisebb üzemekben, egymástól elszigetelve dolgoztak, ami által nagyon nehézzé vált az információáramlás, a tömegdemonstrációk, és a sztrájkok szervezése. A szakszervezetek igencsak meggyengültek, és velük együtt a munkások érdekérvényesítő képessége is. Jól mutatja ezt Detroit példája is, ahol az egykor kb. 2 milliós nagyvárosnak az autógyárak bezárását követően ma alig 700 ezer lakosa van.

Mindezen okok miatt pedig a szabadság csökkent. Ez megmutatkozik abban is, ahogy a hatóságok bánnak az elszegényedett állampolgárokkal. Ugyanis a hatalom természetéből adódik, hogy ha megtehet valamit, akkor nem fog habozni egy pillanatig sem, hogy megtegye. Különösen nem, ha a másik oldalon állókkal szemben egy olyan filozófia érvényesül, amely morálisan elítélhetővé teszi őket. Ebben a filozófiai alapvetésben a hajléktalanná válást a társadalom kizárólag az egyén hibájának rója fel, és az elszegényedett embert megbélyegzi, mert a szegénységet önhibának tartja, ezért megvetendő, elítélendő dologként kezeli. Ebben a gondolatmenetben elég hangsúlyosan van benne az érdemes-érdemtelen szegényre utaló viszonyítási pont. Ennek megfelelően a hatóságok álláspontja és intézkedései is kísértetiesen hasonlítanak a jelenlegi hazai viszonyokra. Ilyen körülmények között a szegény emberek elveszítik az önbecsülésüket, amit a közbeszéd is csak tovább erősít.

Az „USA” jóléti államának bírálatánál azért az igazságosság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy az oly sokat dicsért svéd modell svéd modellben is rengeteg visszásság volt, amely a szabadság csökkenését vonta maga után akkoriban. Pl.: a család „mentorának” olyasmikhez is joga volt korábban, amiktől manapság infarktust kapnának a svédek is. Betekinthetett a család számláiba, vagy kikérdezhette a sarki fűszerest, hogy mire költötte a pénzt a család. Akár éjszaka is felkereshette a családot, hogy mindene megvan-e a gyereknek, nyugodtan alszik-e.[1]

Visszatérve az USA-ban történtekre: a tömegesen utcára került emberek szerveződni kezdtek és feltárták az okokat, amik miatt utcára kerültek. Ez rávilágít, egy érdekes tényre: sokat szokták szidni a magyar lakásrendszert azért mert, az emberek többnyire saját lakással rendelkeznek és ezzel jóval kevésbé mobilisak, mint az amerikai vagy a nyugat-európai lakosság. Másfelől, Amerikában sem igazán jó a lakáshelyzet, mert bár a lakosság sokkal mobilisabb, de a tulajdonosok, különösen recesszió idején, felemelik a bérleti díjat, miközben a munkabérek nem követik a megélhetési költségek növekedését sem. A megélhetési költségek növekedése a bérlők keresetének a legnagyobb részét elviszi, és ezáltal fizetésképtelenné válva utcára kerülnek. Persze ha előáll az a sajnálatos helyzet, hogy valaki elveszti az állását, és nem talál gyorsan másik munkahelyet, akkor mindegy, hogy bérlő vagy tulajdonos, akkor is utcára kerül rövid időn belül.

A hatóságok megszorító jogszabályok tömegét vezetik be a lakásfoglalók és az otthontalanok ellen, hogy a hasonló akciókat a törvényesség határain kívülre tudják szorítani. Ennek a gondolatmenetnek megfelelően az utcára került embereket pedig a nyilvánvaló hátrányok mellett még a hatóságok is folyamatosan zaklatják – ők legalábbis zaklatásként élik meg – különösen a családosokat és az egyedülálló anyákat ellenőrzik rendszeresen, akiktől a gyermek érdekeire való hivatkozással elvehetik és állami gondozásba vihetik a gyermekeiket. Ami megintcsak igen komoly frusztrációt és félelmet vált ki az elszegényedett, otthontalan emberekben. Akik ezáltal úgy érzik, hogy a hivatalok által zsarolhatókká váltak a gyermekeiken keresztül. A helyi gyermekvédelmi törvény legalább olyan bürokratikus és nehézkes, mint a hazai szabályozás és a szülőknek rettenetesen nehéz visszaszerezniük a felügyeleti jogot saját gyermekeik felett. Sőt, olykor még azt sem tudják, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekek hol, merre vannak, hiszen ne feledjük, az információáramlás a fedél nélküli emberek esetében finoman szólva sem mindig tökéletes.

Még nem esett szó az utcán élőket fenyegető drogveszélyről, prostitúcióról és a bűnözésről. Mindezeket elkerülendő, az otthontalan emberek elkezdtek szerveződni, egyre több szervezetet hozva létre az országban. Végül létrejött egy országos lefedettségű szervezet, amelynek a felépítése hálózatszerű volt. A szerveződés nagyon tudatos volt, látszott a szervezőkön, hogy nem elveszett emberek, pontosan tudják, hogy mit akarnak elérni és azt hogyan akarják elérni. Fontos, hogy a főszervezők rendelkeztek valamilyen előképzettséggel, vagy olyan élettapasztalattal, ami alkalmassá tette őket feladatuk ellátására. Rendkívül fontos, hogy ők maguk igyekeztek mindig jó példával elöl járni.

A mozgalom hátterében egy erős egyházi tömörülés állt, amely képes volt a mozgalom anyagi szükségleteinek egy elég jelentős részét finanszírozni. Korábban említésre került ezzel kapcsolatban a MLK vezette mozgalom, amely annak idején sikerre vitte a polgárjogi küzdelmeket. Sok amerikai szegény ember – és nem csak a fekete lakosok – érzi úgy most is, hogy ők lettek MLK örökösei abban az értelemben, hogy polgárjogi státuszukat helyre kell állítani, hiszen ők a jogon kívülre kerültek.

Ez az egyik nagyon fontos hívószava is a mozgalomnak, hiszen sokan szeretnének ismét a jogon belülre kerülni. Ám erre csak akkor van lehetőség, ha van munkahelyük és lakásuk, ahol biztonságban nevelhetik a gyermekeiket.

Azonban a munkahelyek nem bíznak az otthontalanokban, így azok ördögi körbe kerülnek. Egyfelől munkahely hiányában nincs megfelelő jövedelmük, hogy fizethessék a lakásuk bérleti díját, másfelől viszont ha nincs lakás, akkor nagyon nehéz feladat elhelyezkedniük, ugyanis a munkaadók többnyire ragaszkodnak a bejelentett lakcím létéhez.

Ezeknek az óriási problémáknak a megoldására vetették fel egyes közgazdászok, és tudósok az ún. feltétel nélküli alapjövedelem gondolatát, amely mindenkinek járna, függetlenül attól, hogy akar-e dolgozni vagy sem, pusztán csak azért, mert ember. Az ötlet egyáltalán nem ördögtől való, mert a világ legfejlettebb országaiban komolyan felmerült ez a gondolat. Olyannyira, hogy Ausztriában a Szocialista Párt – amely választást is nyert a közelmúltban – elfogadta a Szocialista párton kívüli Társadalmi Független Baloldalnak azt a követelését, hogy garantált alapjövedelmet ún. Grundeinkommen-t biztosítsanak mindenkinek. Azonban egyelőre ez csak be nem tartott választási ígéretnek bizonyult, és mind a mai napig nem került ténylegesen is bevezetésre az alapjövedelem Ausztriában. Az alapjövedelem sokak szerint megoldás lehet a szegények helyzetének a javítására, míg mások szerint más módszereket kell találni a probléma megoldására. Mindkét oldal érvek sokaságát vonultatja fel, hogy megindokolja, miért az ő elgondolása a helyes. Idővel valamelyik álláspont majd győzedelmeskedni fog, de mivel a jövőbe nem látok, ezért most nem bocsátkoznék jóslásokba, sem pedig találgatásokba. Persze a feltételnélküli alapjövedelem gondolatának felvetésekor, nem hatalmas összegekre kell gondolni, hanem egy olyan összegre, amely fedezi a lakhatás, és a megélhetés minimális költségeit.

A mozgalom másik fontos hívószava a Függetlenségi Nyilatkozatra történő folytonos hivatkozás volt, melyben azt tudatosították a közvéleményben, de legfőbbképpen a döntéshozókban, hogy minden amerikai állampolgárt megilletnek bizonyos jogok. Ezzel egyértelműen és világosan kifejezve, hogy a szerencsésebb sorsú, jobb módú emberek bármennyire is elítélendőnek, és megvetendőnek tartják a szegénység állapotát, a szegények akkor is a nemzet részei maradnak. Hogy megelőzzék az ilyen hangok erősödését, mindig hangsúlyozzák, hogy ők nem csak a jogaikat tudják, hanem a kötelességeiket is.

Ennek megfelelően járnak el gyermekeik nevelésénél, a munkahelyek keresésénél, és a hivatalokkal történő együttműködés során is.Ugyanakkor hivatkoznak arra is, hogy bár elfoglalnak időnként egy-egy házat, de ezt csak a közjó érdekében teszik, mivel gyermekeiket megfelelő módon kívánják nevelni, és ehhez biztonságos otthonra van szükségük. Ugyanakkor nem szeretnének az állam segítségére szorulni sem és azt sem szeretnék, ha gyermekeik, családtagjaik, a különböző ellátórendszerek valamelyikében jelennének meg. Ehelyett önerőből akarnak boldogulni, mert képesek rá.

Hangsúlyozták, hogy az elfoglalt lakásokat minden esetben felújítják, és lakhatóvá teszik, valamint a továbbiakban a közüzemi díjakat rendszeresen kifizetik. Amikor a karhatalom kiköltözteti őket, jóformán ellenállást sem tanúsítanak – csak leülnek a földre, és várják, hogy a rendőrök kicipeljék őket a házból – így többnyire a bíróságok sem tudnak rájuk büntetést kiszabni.

Ugyanakkor szerveznek demonstrációkat is a lakhatás megoldásának az ügyében. Ilyenkor általában táblákkal vonulnak végig a városokon, és „mi is amerikaiak vagyunk” feliratú ruhákba öltöznek, és egyházi énekeket is énekelnek ezeken az alkalmakon. Az egyik lakásfoglalás alkalmával sikerült elérniük, hogy 3 család számára biztosítson lakhatást a helyi önkormányzat. Igaz ezért cserébe azt „kérték” hogy függesszék fel a lakásfoglalási akciót. Ők elfogadták az ajánlatot, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert az önkormányzat igazából semmi tartós megoldást nem javasolt a családok részére, ellenben újabb feltételek támasztására alkalmas helyzetet tudott teremteni miközben 3 családot teljes ellenőrzés alá vont és elkerülte a megszégyenülést is. Persze nincs jogunk pálcát törni a döntés felett, mert ki tudja, hasonló helyzetben mi hogyan döntenénk?

Politikai szempontból sajnos eléggé anti-demokratikus helyzet állt elő mert az ilyen módon elnyomott, vagy magukat elnyomottnak érző társadalmi rétegek politikailag láthatatlanok, hiszen az esetek zömében „üzeneteik” nem jutnak el a valódi döntéshozókhoz, hanem elakadnak egy-két szinttel lejjebb. Az esetek zömében képtelenek a hivatalok ingerküszöbét pozitív módon átütni a szegények problémái, amihez nagymértékben hozzájárul, a szigorú jogi normák alapján történő az egyedi esetkezelés, amely nem ad módot arra, hogy amikor valóban szükséges lenne, akkor közösen lehessen kezelni ennek a széles társadalmi csoportnak az ügyeit. Ezért az ügyek többsége még azelőtt lezárul, hogy társadalmi problémává válhatna és a politikai döntéshozók asztalára kerülhetne. Ezért a szervezetnek jogilag nagyon nehéz dolga van, mert folyton azért kell küzdenie, hogy tagjai a jogon belülre kerüljenek. Ezt a küzdelmet jól jellemzi, hogy, bár a szervezet munkájának elismerését jelenti a kongresszusi meghívás, meghallgatáson azonban szinte nem is hallgatta végig őket az ülés vezetője. Ugyanakkor a szervezet súlya mégis jelentőssé vált, hiszen a kongresszus számára is fontossá vált a meghallgatásuk. Azonban átütő sikert ott nem tudtak elérni. Kíváncsi lennék rá, hogy most mi a helyzet ezen a téren az USA-ban, javult-e helyzet vagy sem, mert mióta Barack Obama elnök lett, elég rendesen meg lett piszkálva a rendszer.

A harmadik fontos hívószavuk a BIZALOM volt. A mozgalom résztvevő teljes hitelességgel tudták mondani a többiekkel, hogy ők is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Az ő szájukból sokkal hitelesebben hangzott a problémák őszinte feltárása, mintha azt egy biztos állással és jövedelemmel rendelkező hivatalnok mondta volna. Ugyanakkor sokkal hihetőbb is volt a példa, ha egy olyan ember beszélt a sikeres felemelkedésről, aki maga is hasonló helyzetben volt egykor vagy hasonló helyzetben van még ma is. Sokat dolgoztak azon, hogy ez a bizalom létrejöjjön, de még többet azon, hogy meg is maradjon. Fontosnak érezték, hogy mindig jó példával járjanak elöl. Tudták ugyanis, hogy ha csak egyetlenegyszer is olyan hibát vétenek, amely morálisan kikezdhetővé teszi őket, akkor ezzel a lehetőséggel élni is fognak a hivatalok, és azonnal elkezdik a vezetők lejáratását, és erkölcsi hiteltelenítését. Ez pedig a mozgalom teljes széteséséhez vezetne. Ezért is nagyon fontos volt a bizalom kérdése. A siker egyszeri elmaradását még meg lehet valahogy magyarázni, de ha ez többször is előfordul, akkor az nagyon hamar bizalomvesztéshez vezethet. A bizalom megléte pedig rendkívül fontos dolog volt a pozitív hozzáállás, a szegénységben élők széles összefogása és a hálózatépítés szempontjából. Ugyanakkor nagy erőt adott a mozgalomnak néhány karizmatikus vezető megjelenése, akik kitartóan, nagy erővel, és roppant hitelesen tudták képviselni az ügyet.

A negyedik fontos hívószavuk az volt, ami a filmben egyáltalán el sem hangzott, de az amerikai társadalom és gondolkodás sajátja. Olyan mértékben be van épülve a polgárok tudatába, hogy nem is szükséges kimondani. Elég csak utalni rá, és máris mindenki érti, hogy mire célzunk. Ez az 1789-es francia forradalom hármas jelszava közül a magyar ember számára talán a legkevésbé értelmezhető jelszó. A TESTVÉRISÉG.

Ezt a mi magyar agyunk kicsit nehezen tudja értelmezni, bár más népeknek is akadnak vele problémái. Ezért szokták inkább szolidaritásként jellemezni. Így mindjárt jobban értelmezhetővé válik ez a dolog. Hogy miért pont ezt tudták kihasználni a mozgalom szervezői?

Talán azért mert Amerikában a szabadság, és az egyenlőség mint olyan, adott – abban az értelemben, hogy az emberek morális lényként egyéni szabadsággal rendelkeznek és a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása óta elvárható, hogy az embereket egyaránt ugyanolyan, azaz egyenlő bánásmódban kell részesíteni; tehát ezekért elvben már nem kell küzdeni. Annál inkább a testvériségért. Ugyanis a Függetlenségi Nyilatkozat második mondata így hangzik:

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvéshez.”

"Nyolcvanhét évvel ezelőtt atyáink ezen a földrészen új nemzetet alapítottak, amely a Szabadságtól fogant, és abban a gondolatban jött létre, hogy minden ember egyenlő.[2]

(Abraham Lincoln)

Ilyen értelemben tehát adott a szabadság és egyenlőség. Persze azt is észre kell vennünk, hogy ezek a jogok ismerve a korabeli amerikai törvényeket – kezdetben legalábbis – nem terjedtek ki automatikusan mindenkire. A feketékre csak a polgárháború után terjesztették ki őket. Sőt, bizonyos mértékig még a nők is kirekesztettségben éltek, hiszen ők csak 1920-ban kaptak választójogot. Észre kell vennünk tehát a felvilágosodás szabadság eszméjének a korlátait is, mint ahogy észre kell vennünk a 21. sz. szabadság eszméjének a korlátait is. Ezek azonban már kicsit másabb jellegű korlátok, hiszen a már megadott/kivívott széleskörű szabadságjogokat a modern államok már nem korlátozhatják ugyanazokkal a kettős mércékkel, melyekkel annak idején a feketékhez vagy a nőkhöz viszonyultak. Ma más módszereket alkalmaznak. Munkahelyek, jövedelmi viszonyok, iskolázottság, családi állapot… stb. szerinti különbségtételekkel dolgozik az állam. Ebben a helyzetben pedig igencsak korlátozva van, aki az alsó határon helyezkedik el a társadalomban. Társadalmi szolidaritást, csak ritkán várhat, mert az ilyen típusú társadalom elítéli és önhibának tartja a szegénységet, hajléktalanságot, de még azt is, ha valaki tartósan a társadalom alsóbb régióiban helyezkedik el.

Ilyen módon manapság igencsak komoly korlátozó tényként jelenik meg az egyén életében az állami szolidaritás hiánya. A mozgalom vezetői pedig jó érzékkel vették észre azt az ellentmondásos helyzetet, hogy miközben az amerikai polgárok egyénenként roppant szolidárisak, az amerikai állam mennyire nem az és hogy szociálisan mennyire nem érzékeny a saját állampolgáraival szemben. (Félreértések elkerülése érdekében, a szolidaritás nem azt jelenti az amerikai emberek tudatában sem, hogy hagyják magukat a végtelenségig kihasználni, hanem azt jelenti, hogy segítenek a bajbajutottakon, mindaddig, amíg képessé válnak problémáik önálló megoldására.)

Tehát a polgárok szolidárisak, míg maga az állam egyáltalán nem az. Azonban ezt az ellentmondást valamiképpen fel kell oldani. Lehetőleg úgy, hogy sem a polgárok jogai, sem az állam pozíciói ne sérüljenek komolyan. Vagy éppen egyik se erősödhessen meg a másik rovására túlságosan. Mert jó lenne, ha az állam szociálisan érzékenyebb lenne, vagy ha többet segítene, de azért azt sem szeretnénk, ha mindezekért cserében megmondaná nekünk még azt is, hogy mit csináljunk, és azt hogyan tegyük…

A probléma súlyát érzik maguk az amerikai polgárok is. Tudják, hogy valami probléma van, keresik is a megoldást, csak éppen zavarja őket a gondolat, hogy ehhez jelentősen át kellene szervezni az állam működését, illetve az állam mögött álló filozófia is megújításra szorul. Valami új, valami jobb kellene, csak éppen ki kell találni, hogy mi legyen az… és éppen ez utóbbi volt az, ami riasztólag hatott a hatalom gyakorlóira, a munkaadókra és a polgárokra egyaránt. Ez nem csoda, hiszen egy paradigmaváltás kísérlete komoly társadalmi megrázkódtatással járhat. Még akkor is, ha a paradigmaváltás esetleg teljes sikerrel jár. Ezért ezt csak nagyon ritkán – többnyire valamilyen, az állam létét közvetlenül fenyegető krízis helyzetben – merik megkockáztatni a vezetők, olyankor, amikor a lényeg az állam további fennmaradásán van, amely azonban nagy valószínűséggel nem lehetséges gyökeres megújulás nélkül.

Fontos eleme volt a mozgalomnak még a CÉLTUDATOSSÁG és a kiváló MARKETING tevékenység. Felismerték, hogy nem elég életre hívni egy mozgalmat, hanem komolyan menedzselni is kell azt, és azt is, hogy helyzetük tudatos felvállalása nélkül ez nem megy. Képessé váltak rugalmasan alkalmazkodni, és sokféle projektet indítottak be, amelynek népszerűsítésre kiváló és jellegzetesen amerikai marketinget használtak.

Nagy súlyt helyeztek a sajtómegjelenésekre. De mindig az volt a cél, hogy ne csak a politikai lapokban, és egyéb elméleti vitákat folytató publikációkban legyenek jelen, hanem az, hogy bekerüljenek a széles tömegeket elérő akár bulvár jellegű lapokba is. Vagy éppen a még tőlük is fontosabb – a nézettségi versenyben élenjáró televíziós csatornák hírműsoraiba.

Ezekhez azonban természetszerűleg szenzációszámba menő ügyekre van szükség. Ugyan mi lehetne szenzációsabb annál, hogy hétről-hétre megismétlődő akciók keretében elfoglalnak egy-egy házat, ahonnan rendőröknek kell kiköltöztetni őket. És ha ez heteken-hónapokon keresztül ismétlődik, az hamarosan átüti a közöny vastag falát, és politikai kérdéssé válik, amellyel, akár tetszik, akár nem, a politikusoknak foglalkozniuk kell. Sőt, valamilyen megoldást is kell rá találniuk. Elméletüket igazolták a tevékenységük nyomán meginduló tömeges sajtótudósítások és elemzések, illetve az azt követő tudományos kutatások és a kongresszusi, illetve ENSZ meghallgatások. Problémáik láthatóvá váltak, kihangosodtak, közösségük erejét meg tudták mutatni. Ugyanakkor távolabbi célt is kapott a résztvevők élete, akiknek önbecsülése jelentősen javult az elért sikerek nyomán, hiszen rájöttek, hogy ezeket a dolgokat ők is tudják csinálni, méghozzá nem is rosszul. Mindezekre pedig terveket készítettek és lettek komoly elképzeléseik a jövőjükkel kapcsolatban.

Közvetlen jelenlét – ez alatt értendő a tüntetések, demonstrációk, közösségi gyűlések, programok szervezése, ahol a mozgalom vezetőivel személyesen is találkozhatnak a célcsoport tagjai. Azokkal a vezetőkkel, akiknek a képzésére nagyon odafigyeltek, és tudatosan emelték őket a mozgalom élére. Lassan, homokszemről-homokszemre építkezve ezen a téren is. A közvetlen jelenlét során pedig a vezetők mindig utolérhetőek, számon kérhetőek, abból a szempontból, hogy megtettek-e mindent a mozgalom sikeréért. Ilyen módon a vezetők nem veszítik el a kapcsolatot a mozgalom tagjaival. További előnye, hogy ismerik az embereket, és pontosan tudják, mit szeretnének, illetve mire van szükségük.

A kapcsolatteremtésnek és a marketingnek is egy sajátosan amerikai módját választották. Egy közösségi busszal közlekedtek az országban! Ráadásul rendkívül céltudatosan építették fel a programot, mert nem zsúfoltak be a buszba 50 vezetőt, meg 2 újságírót, hanem helyet biztosítottak több újságírónak, gyakornokoknak, fiatal egyetemistáknak, egyházi személyeknek, szimpatizánsoknak, aktivistáknak… stb. és csak néhány vezető ment végül a busszal.

Ezáltal pedig beteljesült minden fontos kitétel: mindig jelen volt a sajtó, sikerült legalább részlegesen bevonni a fiatalokat, a jövő értelmiségét képező egyetemistákat is a munkába. Nem feledkeztek meg a Krisztusban való testvériséget hirdető egyházi személyek meghívásáról sem, akik jó amerikai szokás szerint a közösségeikbe visszatérve elvitték az akció hírét bizonyságtételek formájában.

Nagyon látványos volt a mozgalomban a nők jelenléte. Hogy miért történt így, annak a pontos okára nem derült fény, csak az látszott, hogy nagyon sok nő, és gyermek került az utcára ebben az időszakban. Ez elárulja azt is, hogy valami nagyon nagy baj van az amerikai társadalommal, mert óriási mennyiségű gyermek jelenik meg az ellátórendszerekben és a jelekből ítélve a nők és a gyermekek jogai sem érvényesültek eléggé.

Ma az USA-ban mintegy 40 millió otthontalan ember van, ami rettenetesen sok, hiszen a teljes lakosság közel 10%-ának felel meg ez a szám. A helyzet pedig nem tudni, hogy fog-e javulni a közeljövőben, mert az amerikai gazdaság egyelőre nem szárnyal. Hillary Clinton is azzal indította a kampányát alig két hete, hogy az amerikai gazdaságot talpra fogják állítani.

Érdekességként megjegyezném, hogy a mozgalom működésében feloldódtak az esetlegesen felmerülő etnikai konfliktusok is, bár nehéz kérdés ez egy olyan országban, amelynek egész történelme során jelentős szerepet játszott a legkülönfélébb országokból történő tömeges bevándorlás. Vagy ahol, részben ebből is következően, az etnikai arányok épp mostanában látszanak megfordulni és a demográfiai kutatások alapján, nagy valószínűséggel lehet állítani, hogy a fehér angolszász lakosság lassan, de biztosan kisebbségbe fog kerülni belátható időn belül. Ennek egyik első jele volt, hogy George W. Bush, és már más ismert politikusok is, spanyolul szóltak a választókhoz, különösen Texasban és az USA más déli államaiban. Mintegy 52 millió latin-amerikai polgár él az USA-ban, ami az összlakosság 17%-a. Az előrejelzések szerint 2050-re 132 millió fő körül lesz a számuk, ami a lakosság kb. 30%-át fogja kitenni. Ugyanakkor folyamatosan nő a fekete közösség létszáma is, nem beszélve az egyre jelentősebb számú ázsiai bevándorlók rohamosan növekvő számáról.

Végezetül egy fontos tény, ami mindeddig nem került megemlítésre: az USA-ban, csakúgy mint nálunk, sokkal több üresen álló lakás van, mint amennyi hajléktalan ember. Ha az állam akarná, akkor gyakorlatilag egy pillanat alatt meg tudná oldani ezt a problémát. Ez persze felveti a már korábban is említett filozófiai kérdést: Akarjuk-e az állam segítségét, hogy gondoskodjon rólunk, és ezért cserébe durván beavatkozzon az életünkbe, és minden tennivalónkat megmondja nekünk? Azaz szükségünk van-e arra a típusú gondoskodó államra, amelyik durván beavatkozik, és gyermekként kezel minket, vagy egy más módon gondoskodó államot szeretnénk, esetleg új társadalmi modell bevetésével szeretnénk megoldani a problémát? Amennyiben az utóbbit választjuk, akkor mi legyen az a modell?

Valamit viszont mindenképpen választani kell záros határidőn belül, mert ugye az is tarthatatlan állapot hogy egy jólétinek nevezett állam szociálisan érzéketlen, és nem gondoskodik a polgárairól. Mint ahogy az is, hogy gazdasági nehézségei miatt, viharos gyorsasággal kezdjen hozzá a jóléti állam leépítéséhez.

A jövő nagy kérdése, hogy tudunk-e egy olyan új, lehetőleg mindenki által elfogadott filozófiát állítani az állam mögé, amely élhetővé teszi a gyermekeink életét.


[1] [Tamás Gáspár Miklós-Puzsér Róbert beszélgetés: A jóléti állam válsága 2007 5:48-6:50 https://www.youtube.com/watch?v=2sI3Ry9o5yY ].

[2] Részlet Abraham Lincoln 1863. november 19-i gettysburgi beszédéből

Csendes József: Érdekvédelem Latin-Amerikában, avagy gyárfoglalás

2015. június 2-án a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy olyan filmet néztünk meg, amely arról szólt, hogy milyen módon lehet érdekeket képviselni egy bizonyos társadalmi csoport számára és ezek képviseletének milyen módjai vannak. A film kiindulópontja egyértelműen az volt, hogy az argentin munkásoknak az érdekképviselet érdekében olykor radikális megoldásokhoz kell folyamodniuk. Ezen radikális megoldások egyike az iparban a gyárfoglalás. A mezőgazdaságban pedig a földfoglalás. Az alapkoncepció szerint gyárfoglalásra akkor kerül sor, ha minden egyéb (törvényes) érdekképviseleti módot kimerítettek már a felek.

Az érdekképviseletnek van számos törvényes, az állam és a jogalkotók által is elfogadott formája; pl. aláírásgyűjtések, szolidaritási egyesületek alapítása, sztrájkalap létrehozása, sztrájk (különféle formákban), tüntetések szervezése, röpcédulák, plakátok terjesztése stb. Továbbá szakszervezeti nyomásgyakorlás (tömegtüntetésekkel, munkabeszüntetéssel) a kormányra, a tulajdonosra, esetleg a hitelezőkre, pénzintézetekre… stb. És ha semmi sem hatásos, akkor végül marad a forradalom, amely viszont már egyáltalán nem érdekképviselet, az már egy másik kategória. Mert a forradalom, egy ország politikai, gazdasági rendszerének és társadalmának gyökeres átalakítását jelenti. Ennek során, az uralmon lévőket általában erőszakkal távolítják el a hatalomból. Azaz a forradalom túllép az állam és a jogalkotók által elfogadott formákon. Hannah Arendt szerint a modern forradalmakban egybeesik az újrakezdés élménye a szabadság eszméjével, és a politikai cselekvés egyben élvezetet is okoz. A forradalommal járó erőszak problémás és mindig igazolásra szorul, mert elnémítja a beszélő embert, így az arisztotelészi értelemben vett politikai embert is.

A film alapvetése, hogy feltételezi, hogy előállhat egy olyan helyzet, amelyben a munkások esetleg jobban tudnák vezetni a munkahelyüket, mint azok az emberek, akik ezt eddig tették. Argentínában, a 2000-es évek elején ismét előállt egy olyan rendkívüli helyzet, amikor a gazdaság összeomlott. Annak, hogy miért is omlott össze akkoriban az argentin gazdaság, számos oka volt, amelyek közül a legfontosabbak:

- korrupció

- korszerűtlen termelési módszerek (a gazdaság a megkésettség jegyeit hordozza)

- mobilitás hiánya

- külföldi tőkének való kiszolgáltatottság

- diktatórikus társadalmi-politikai berendezkedés, amely minden területen a megkésettség jegyeit hordozza

Nagyjából ez volt az alapállapot, ahonnan a film indult. Ebben a szituációban köszöntött rá a világméretű gazdasági válság Argentínára, ahol pillanatokon belül összeomlott a tőzsde, fizetésképtelenné váltak a pénzintézetek, csődbe mentek a külföldi tőkétől függő vállalkozások és emberek milliói váltak egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé vagy éppen szegénnyé. Zavargások törtek ki szerte az egész országban, melyeken sokáig nem tudott úrrá lenni a hatalom. Tulajdonképpen egy rendszerszintű összeomlás szemtanúi lehettünk, amelyben csak egyetlen állami rendszer tudott talpon maradni, ez pedig a katonaság volt.

Mind a törvényhozó hatalom, mind az igazságszolgáltatás képtelen volt a megalkotott törvények betartására és betartatására; a pénzintézetek és a vállalkozók pedig nem tudták érvényesíteni az érdekeiket. Ilyen körülmények között az elégedetlen munkások, néhány élelmes helyi vezetővel az élen – akik jó érzékkel felismerték, hogy a kormány átmenetileg tehetetlen és nem tudja megvédeni a régi tulajdonosokat – merész akcióba kezdtek.

Elindult a gyárfoglalás. A film szerint az egyik napon a tulajdonos arra ébredt, hogy a gyára már nem az övé, és az állam sem tudja többé garantálni a korábbi tulajdonosi jogait. Az üzletemberek megrettentek, hogy mi fog történni, miközben a külföldi tőke észt veszejtve menekült az országból, gyakorlatilag csak a helyhez kötött gyártócsarnokokat hagyva maga után, melyet azonnal birtokba is vettek a munkások. Az új vezetők első dolga volt – később a siker egyik záloga is lett – hogy azonnal leltárt készítettek mindenről, ami a gyárban található volt. Ezt a leltárt alá is íratták a tulajdonossal vagy annak meghatalmazottjával. Felvilágosító munkát folytattak a több munkás körében, hogy nem szabad eltűnnie semminek sem, mert később rajtuk fogják személyesen számon kérni a hiányzó dolgokat és erkölcsileg megvádolhatják őket. Így sikerült elkerülniük a CSŰRHE, vagy RABLÓBANDA jelzőket.

A második fontos momentum az volt, hogy a korrupt szakszervezeti vezetőiket leváltották, vagy nem is engedték szóhoz jutni. Új, HITELES vezetőket állítottak csatasorba.

Létrehoztak egy sztrájkalapot és egy szolidaritási alapot is, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie. Ebbe mindenki befizetett erejéhez mérten valamennyi pénzt. Ebből gyógyíttatták például azokat is, akik menet közben megbetegedtek.

Azonban tudták, hogy ez így nem mehet sokáig, ezért hamarosan elkezdték az üzemet újra működtetni. Felkeresték a régi partnereiket, akiknek termeltek, hogy ismét legyen munka. Azonban nem akart velük mindenki újra együttműködni, mert nem tekintették őket a cég törvényes tulajdonosainak. Ilyen formán az új, demokratikusan megválasztott vezetőknek, az állami apparátushoz kellett fordulniuk, hogy ismerjék el őket, mint a gyár új menedzsmentjét.

Közben a tulajdonos feljelentette a gyárfoglalás vezetőit, és a bíróság előtt folyamatosan védekezésre kényszerültek. Arra hivatkoztak az állami apparátusnál és a bíróságon egyaránt, hogy a népfelség elve alapján joguk van a rossz gazdát kényszeríteni a hatékonyabb és jobb működtetésre, a közjó érdekében. Eleinte minden fórumon elutasították az érvelésüket.

A kocka ott fordult meg, amikor a választási kampány beindult, hiszen, a rendszerszintű összeomlás elhozta a kormány bukását is. Az új választásokon pedig az egyik legesélyesebb jelöltet sikerült maguk mellé állítani. Ez azonban azt eredményezte, hogy a civil akció vegyülni kezdett a pártpolitikai tartalommal. Hamarosan fizetett aláírásgyűjtők és provokátorok jelentek meg köztük. Nagyon óvatosaknak kellett lenniük ebben a helyzetben. A filmben volt egy fiatalember, aki egyik héten még Menem elnöksége mellett kampányolt, a következő héten pedig már Kirchner elnökségéért lobbizott.

A hatalom ugyanakkor nem habozott a régi, jól bevált lejárató, megosztó taktikáját sem bevetni és egyik munkásnak ezt ígért, a másiknak azt, a harmadikat meg berángatták a rendőrségre a legképtelenebb vádakkal stb. Hamarosan elkezdtek a munkások félni, de tudták, hogy a nagy ígéreteknek a fele sem igaz és a legtöbben csak kinevették az ígérgetőket és kitartottak Kirchner mellett. Azt gondolták, hogy a Junta uralma alatt már átéltek egyet s mást, miért pont most kellene igazán megijedniük. Úgyhogy, minden félelmük dacára nem engedtek a hatalomnak.

Aztán eljött a választás napja. Aggodalommal tapadt a televízióra a mélyszegénységben élők tömegeinek a tekintete. Az egész olyan volt, mintha csak egy hosszabbításos újrajátszásos futballmeccsen lettünk volna. Természetesen az első fordulóban nem dőlt el semmi. Fej-fej mellett haladt a két legesélyesebb jelölt. Menem egy kicsit jobban állt. Ám a második fordulóra, a közvéleménykutatások, a tapasztalat és politikai realitás is azt mondatta, hogy Menemnek vissza kell lépnie, mert alul fog maradni. Ugyanis szövetségesre nem talált a saját politikai térfelén, míg ellenfele mellől kiperegtek a korábbi riválisai, így azok szavazatai is Kirchnert gazdagították a második fordulóra, míg a versenyben maradt jobboldali jelölt tőle vitt el szavazatokat. Így esett, hogy új elnöke lett Argentínának.

A gyári munkások minden reményüket Kirchnerbe fektették, akinek győzelme után a bankok, és a bíróság is elnézőbb lett a gyárfoglalókkal szemben. Sőt, még a korábbi üzletfelek, megrendelők, és befektetők egy része is újra szóba állt velük. Közben folyamatosan zajlott a termelő munka is a gyárban. Igaz, hogy csak belföldre, de legalább volt munka és biztos jövedelem. Azonban nem volt ennyire egyszerű a szituáció, mert törvényesen még mindig nem ők voltak az üzem tulajdonosai és az igazi tulajdonos természetesen ragaszkodott a jogaihoz. Kirchner pedig teljesítette választási ígéretét és a gyárfoglalóknak kedvező törvényeket alkotott az országgyűlés. Volt is nagy ünnepség, amikor kihirdették az új törvényt, de volt benne egy kis csavar, amely szerint a tulajdonosnak a jogait helyre kell állítani. Persze hagyott nyitva kiskaput, a sikeresen lavírozó új hiteles vezetők számára is, hogy megőrizhessék pozícióikat, és a demokratikusan kialakított munkabért mindenki megkapja, de mégis a magántulajdon védelme volt az első, amit a hatalom érvényesített.

A film végén a következőt láthatjuk:

Lényegében egy rendszerszintű összeomlást követően, a kialakult káoszban néhány ügyes csoportosulás sikerre tudta vinni a saját ügyét és kényszeríteni tudta az államot, hogy ismerje el a nehezen kivívott jogait. Az állam minderre csak akkor volt hajlandó, miután a káosz már olyan szintet ért el, hogy kénytelen volt a legkisebb ellenállás irányába haladni. Azaz mindaddig engedni, amíg a rendszerek többsége ismét működőképes nem lesz. Ráadásul a politikai apparátus ráfutott egy időközi választásra is, ami a rendszerek újra felállásának időpontját egy kicsit kitolta. Azonban abban a pillanatban, amint a rendszer ismét működőképes lett és a választási ígéretek sem kötötték a kormány kezét, a mátrix lecsapott. A gyárat egyébként sikeresen működtető gyárfoglalókat hamarosan rohamrendőrök kergették szét, és tartóztatták le. Azonban, ahogy mondani szokták, a bukott „forradalmaknak” is vannak eredményei:

Visszafordíthatatlan társadalmi változások indultak meg ezekben a közösségekben. Mindamellett, hogy egy új, egyelőre még hiteles vezetői réteg kialakulásának és hatalomra kerülésének lehettünk szemtanúi, a közösségi szellem meghonosodását is szemmel kísérhettük. Az alulról jövő kezdeményezés következtében a korábbi vezetettből egyszer csak vezető lett és ráébredt arra, hogy ezt ő is tudja csinálni, és méghozzá nem is rosszul. Persze ennek a felismeréséhez kellett a rendszer totális összeomlásának a kijózanító sokkja is. E nélkül egy ilyen akció soha nem lehetett volna sikeres…

Ez volt az az indok, ami miatt a gyárfoglalással elindított társadalmi változások érvényben maradhattak. Igaz, némi kompromisszummal, de akkor is érvényben maradtak és az üzem a mai napig sikeresen működik. Bár a filmben az utolsó kockák egyikén azt látjuk, hogy Argentína ismét IMF hiteleket vett fel, melyekért cserébe újabb megszorításokat kellett bevezetni…

Kinek van joga a közélethez?

Fotó: Vörös Anna (www.fotokontakt.hu)
from A Város Mindenkié on Picasa

2014 áprilisában feltűnően sokan keseregtek a magyar demokrácia évtizedes hiányosságain a nyilvánosságban és szűkebb közösségekben egyaránt. A Fidesz újabb kétharmados győzelmét sokan tulajdonították annak, hogy a magyar társadalomban nagyon alacsony az állampolgári tudatosság szintje. „Az embereknek fogalmuk sincs arról, mi folyik a parlamentben, nem is ismerik az általuk megválasztott pártok programját, nem értik a demokrácia működését” – állították sokan akkor is, korábban is és azóta is gyakran találkozhatunk ilyen véleményekkel, például nemrégiben a tapolcai helyi választás kapcsán.

Azt azonban már sokkal ritkábban tapasztaljuk, hogy valaki meg is próbál valamit tenni ez ellen. Tenni azért, hogy a demokratikus intézmények mindenki számára valóban hozzáférhetőek legyenek és mindenki, társadalmi helyzetétől függetlenül valóban tudjon élni az állampolgári jogaival – például hozzájuthasson minőségi tájékoztatáshoz, és olyan kritikus tudásnak legyen birtokában a társadalmi-politikai folyamatokról, amely képessé teszi arra, hogy tájékozott döntéseket hozhasson a közügyekkel kapcsolatban.

Azért ilyen kezdeményezések is akadnak – például a Civil Kollégium rendezvényei vagy a TASZ választójogi programjának egyes elemei. És ezzel a céllal alakult meg a Közélet Iskolája is: hogy oktatási és kutatási programjaival megerősítse az elnyomott társadalmi csoportok tagjainak érdekérvényesítő képességét, és lehetővé tegye számukra, hogy teljes jogú, tudatos állampolgárokként ők is hallathassák a hangjukat a közügyekben.

Ez egy politikai program, ezek politikai célok, és ameddig a magyar és a nemzetközi jog egyhangúan garantálja az állampolgárok politikai jogait, addig mi ugyanolyan fontosnak tartjuk ezeknek a jogoknak a védelmét és érvényesítését, mint azt, hogy enni kapjon, aki éhes vagy szállást, aki fázik. Ezt azonban nem mindenki gondolja így.

2015 januárjában a Közélet Iskolája meghirdette éves oktatási programját, aminek része az ún. közéleti beszélgető kör is – ez egy heti rendszerességgel megtartott foglalkozássorozat, ahol a résztvevők aktuális újságcikkeket olvasnak el, és hírvideókat néznek meg közösen, majd ezekről beszélgetnek, vitatkoznak egymással moderált keretek között. Jó volna, ha ehhez nem kellene külön szervezés; ha mindez mindennapi gyakorlat volna azok számára, akiknek igényük van az ilyen eszmecserére.

De ez sajnos nincs így. Nem tud így lenni akkor, amikor a magyar társadalom széles rétegei egyáltalán nem férnek hozzá a független vagy alternatív sajtó termékeihez, például mert nincsen számítógépük, internet előfizetésük, sem okostelefonjuk. Hasonlóan sokan vannak olyan helyzetben, hogy külön szervezés nélkül egyszerűen nincs lehetőségük arra, hogy megosszák a véleményüket másokkal, mert nincsen otthonuk, évtizedek óta nem volt olyan munkahelyük, ami erre teret adott volna, és nincs pénzük kávézóba járni.

Ebben a társadalmi-politikai környezetben alakult egy szervezet – a Közélet Iskolája –, amely megpróbál ezen a helyzeten változtatni. De kemény falakba ütköztünk. A hatalmi önkény és a tekintélyelvű döntéshozatal falaiba. Az első beszélgető kört ugyanis egy fővárosi szociális intézményben szerettük volna megtartani, hogy minél könnyebben részt vehessenek rajta azok, akiknek a programot szántuk: azok,akik az interneten keresztül nem valószínű, hogy értesülnének a lehetőségről, de még ha értesülnének is róla, pénzük szinte biztosan nem volna a tömegközlekedésre. Szerettük volna ezt a lehetőséget házhoz vinni egy budapesti hajléktalanszálló lakóinak. Felhívtuk tehát az egyik budapesti intézmény vezetőjét, hogy hetente egyszer 2 órára használhatnánk-e a közösségi helyiségüket erre a célra. A vezetőnek elsőre szimpatikus volt az ötlet és úgy tűnt, ő hozzájárulna a beszélgető körök megtartásához, de jelezte, hogy mindenképpen engedélyt kell kérnünk az intézményes hierarchia csúcsán lévő igazgatótól – ugyanis az ő intézményeikben csak olyan program tartható meg, amelyhez az igazgató úr hozzájárulását adja. A mi programunkhoz pedig nem adta, ráadásul indoklást sem adott. Amikor rákérdeztünk, hogy mi az indoka az elutasításnak (hátha tudtuk volna úgy alakítani a foglalkozásokat, hogy megfeleljenek a szigorú intézményi követelmények), arra az volt az igazgató válasza, hogy e tárgyban nincs indoklási kötelezettsége. Ugyanakkor válaszában kiemelte az intézmény politikamentességét, amit mi nem nagyon tudunk máshogy értelmezni, mint a közügyekkel való foglalkozás nem kívánatosnak nyilvánítását és tartalmi mérlegelés nélküli elutasítását.

Mivel ezzel a döntéssel kapcsolatban bennünk nemcsak tartalmi, hanem eljárási szempontból is komoly aggályok merültek fel, megkértük az igazgatót, hogy küldje el nekünk az intézmény döntéshozatali eljárásrendjét tartalmazó szabályozást. Ezzel kapcsolatban azonban érdemi tájékoztatást nem kaptunk tőle, csak egy linket az intézmény szervezeti és működési szabályzatához (SZMSZ). De ebben nem találtunk a döntéshozatali rendre vonatkozó pontos szabályokat, és az ezt tisztázni szándékozó kérdésünkre az igazgató már nem válaszolt.

Ez a történet két szempontból is felháborító. Egyrészt elfogadhatatlan számunkra, hogy egy közpénzből működtetett intézményben egyetlen ember dönt az érdemi kérdésekben, ismeretlen szempontok alapján. Hogyan lehetséges az, hogy egy több évtizede működő, emberek ezreit kiszolgáló és emberek százait foglalkoztató intézmény döntéshozatali eljárása teljesen átláthatatlan és a demokratikus működés minimumkövetelményeit sem teljesíti?

Másrészt nem értjük, hogyan várhatnánk el az állampolgároktól a demokratikus értékek tiszteletét, ha az intézmények, amelyekben ezek az állampolgárok szocializálódnak, hírből sem ismerik a demokratikus működésmód legalapvetőbb követelményeit sem? Egy demokratikus társadalomban, amely egyaránt garantálja polgárai számára a polgári, politikai és szociális jogokat, egy szociális intézménynek nem pusztán annyi a feladata, hogy zsíros kenyeret és szappant nyomjon a betérő emberek kezébe, hanem az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy a társadalom teljes jogú állampolgáraiként élhessék az életüket. Egy demokratikus berendezkedésű társadalomban pedig a közügyekben való részvétel épp olyan fontos része az életnek, mint a táplálék vagy a testi higiénia. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek aktívan politizálnia kell, de azt igen, hogy erre mindenkinek egyenlő joga kellene, hogy legyen. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a szociális intézmények a legalapvetőbb fizikai szükségleteik kielégítésén túl is nyújtsanak szolgáltatásokat ügyfeleik számára – vagy legalább hagyják másoknak, hogy ezt tegyék.

Amikor majd azon kesergünk, hogy az emberek miért szavaznak szélsőjobboldali vagy számukra is káros döntések tömegeit meghozó politikusokra, jusson eszünkbe ez a történet. Jusson eszünkbe akkor is, amikor épp a leginkább kiszolgáltatott embereken kérnénk számon a magyar demokrácia összes hiányosságát. Az e felett érzett dühünket pedig próbáljuk valami konstruktív dologba becsatornázni*.

Dósa Mariann

a Közélet Iskolája társalapítója

* Mi például megszerveztük a beszélgető kört egy másik olyan helyszínen, ahol számos hátrányos helyzetű ember fordul meg nap mint nap.

Fotó: Vörös Anna

PROAKTÍV - Hanuka és hajléktalanság

A Bálint Ház, a Gozsdu Udvar és a kolor idei hanuka-programja a PROAKTÍV; a programsorozat a társadalmi aktivizmus és a vallás kérdéseit járja körül egy-egy zsidó ünnep apropóján. A Hanuka (idén december 16-23) a fények ünnepe, 16-án kedden gyújtjuk az első gyertyát.
Az első PROAKTÍV fókusza: a hajléktalanság.

---------------------

PROGRAM: Krétakör Szabadiskola - Hajléktalanság akció; 20 forintos hanukai utcaszínház - a szegények színháza; Gyertyagyújtás és fánk osztás; Udvarhelyi Tessza és Misetics Bálint; Fourtissimo koncert.

KÜLSŐ HELYSZÍN: GOZSDU UDVAR ÉS KOLOR BÁR (Király utca 13.)

RÉSZLETES PROGRAM:

16:45 -17:00 (Gozsdu - C-udvar) bemutatkozik a Krétakör Szabadiskola - Hajléktalanság akció

A Krétakör Szabadiskola és a Goethe-Institut Budapest lakhatási szegénységgel és hajléktalansággal foglalkozó programjában résztvevő középiskolás diákok prezentálnak.

17:00-17:30 (Gozsdu - C-udvar) Pneuma Szöv. – 20 forintos hanuka-tűzijáték (a szegények utcaszínháza)

A Pneuma Szöv. nevű nyitott hálózat, vagy ahogy többen ismerik őket: a Mókusok (Mókus Maxi), a társadalmi struktúrák repedéseiben húzzák meg magukat. Most a Hanuka nyitányaként a Gozsdu udvar első tűzijátékát celebrálják. A közös tűzijátékot felajánlják a jövőnek, és elküldik a kiszolgáltatottság ellen tüntetőknek.

17:30-18:30 (Kolor bár) Kerekasztal beszélgetés hajléktalanokkal és lakásszegénységben élő emberekkel.

Résztvevők: Gede Márton, a Fedél Nélkül 2099-es terjesztője és Hajas Gábor, A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája.

Moderál: Udvarhelyi Tessza, Közélet Iskolája

18:30-19:00 (Gozsdu - C udvar) Gyertyagyújtás – fánk osztás | Zenél: Bíró Nóra és Olti Dávid

19:00-20:00 (Kolor bár) Vallás és társadalmi aktivizmus - kerekasztal beszélgetés a szegénységről papokkal és rabbival.

Résztevők: Bolba Márta evangélikus lelkész, Domokor Tibor evangélikus lelkész, Kelemen Katalin rabbi, Urbán József piarista szerzetes.

Moderál: Misetics Bálint szociálpolitikus

20:00-21:00 (Gozsdu - C udvar) Fourtissimo Jazz Orchestra | koncert

--------------

A PROAKTÍV szeretné ráirányítani a figyelmet a Szociális Csomagküldő Mozgalomra (SZOCSOMA):

A többségi társadalom felelősségvállalása a legszegényebb települések főleg roma lakosságáért. Kapsz egy címet és te magad küldheted el, ami már nem kell otthon. Átláthatóság és kényelem. Segíts hatékonyan egy gombnyomással!

Facebook-esemény