Aktuális / Tanulmányút

​Dósa Mariann: Észak-amerikai társadalmi mozgalmak

2014 első felében 4 hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Tanulni mentem, doktori hallgatóként vendégdiák voltam a New York-i Városi Egyetemen (City University of New York), de eközben a mozgalmi munkámhoz is rengeteg tapasztalatot és inspirációt nyertem. Kintlétem közben kezdtek kialakulni a Közélet Iskolája szervezeti keretei, így az is, hogy én leszek az Iskola oktatási programfelelőse. Kihasználva az alkalmat, hogy Észak-Amerikában vagyok, ahol nagy hagyománya van az elnyomott csoportok politikai oktatásának, tavasszal meglátogattam néhány olyan szervezetet, amelyek ezzel foglalkoznak. Ezeket az inspiráló élményeket szeretném most megosztani.

New York-i Városi Egyetem (CUNY)

Egy 10 hónapos szeminárium második felébe csatlakoztam be januárban, amelynek mottója így szólt: „Világok átformálói: felkelések, forradalmak, utópiák.” A heti rendszerességű órákon hozzám hasonló életszakaszban járó fiatal kutatókkal és elismert professzorokkal dolgozhattam együtt. Rám különösen nagy hatást tett David Harvey, Ruth Gilmore és Don Mitchell, nagyon sokat tanultam tőlük a szemináriumi viták során. A CUNY-ban az volt számomra különösen inspiráló, hogy a magyarországi egyetemekkel szöges ellentétben egyáltalán nem elefántcsonttoronyként létezik, vagyis nem szigetelődik el a társadalmi folyamatoktól. Az itt dolgozó tanárok és diákok mozgalmi erőforrásként tekintenek az egyetemi közegre – a CUNY közösségének nagy része belátja, hogy milyen kiváltságos helyzetet teremt számukra az egyetem: nagyon rugalmasan és a társadalom jelentős részénél sokkal nagyobb egzisztenciális biztonságban végezhetik a munkájukat.

És ezt a kiváltságot az egyetemen nagyon sokan igyekeznek a társadalmi változás érdekében felhasználni. Kihasználva a pozíciójukban rejlő lehetőségeket – azt például, hogy gyakran vannak nyilvános szerepléseik és sokan odafigyelnek arra, amit mondanak – sok tanár aktívan politizál, illetve magára a tanításra is szolgálatként tekint, amivel visszaadhat a társadalomnak abból, amit annak tagjaitól kapott (hiszen a társadalom tagjainak befektetése nélkül senki nem tudna eljutni az egyetemre). És ezt a felelős szemléletet igyekeznek átadni a diákoknak is – a tananyagok szellemisége és tartalma is haladó, vagyis követi a társadalmi változásokat, reflektál rájuk és igazodik a társadalmi szükségletekhez.

A CUNY szoros kapcsolatban áll a baloldali társadalmi mozgalmakkal is. Én is többször vettem részt olyan eseményen, ahol elismert professzoroknak, egyetemistáknak és munkásosztálybeli embereknek nyílt lehetősége beszélgetni, vitatkozni egymással. Egy hajléktalan aktivista barátom mesélte, hogy ma már természetes számára, hogy szabad bejárása van erre az egyetemre. Sok olyan eseményt szervez az egyetem, amely mindenki számára nyitott, így próbálva lehetőséget teremteni az osztályok és társadalmi csoportok közötti párbeszédre. Emellett azonban – mivel a puszta nyitottság nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy az egyetemhez nem kötődő, akár alacsonyan iskolázott, szegénységben élő emberek is valóban részt tudjanak venni ezeken az eseményeken –kifejezetten a mozgalmakhoz kötődő rendezvényeket is szerveznek. Ilyen volt például a Kapitalizmus Kreatív Alternatívái Konferencia, ahol a professzorok mellett sok alulról építkezőtársadalmi mozgalom képviselője is felszólalt; vagy a Rácsok Mögött című konferencia, ahol szerepet kapott több olyan civil kezdeményezés is, amelyek az amerikai büntetés-végrehajtás durva igazságtalanságai ellen küzdenek.

Nekem is lehetőségem volt személyesen találkozni több olyan professzorral, akiket rég óta példaképnek tekintek abban, ahogyan összekapcsolják az akadémiai munkájukat a politikai aktivizmussal. Hihetetlen élmény volt a dolgozatomról beszélgetni Frances Fox Pivennel, aki egyetemi munkája mellett, sőt, annak részeként már a 70-es években a segélyből élő nők mozgalmának egyik motorja volt, a legutóbbi években pedig – 80-as éveiben járva – az Occupy tüntetések lelkes résztvevője. És az is, amikor egy héten keresztül minden nap elmehettem egy rendezvényre (beszélgetésre, filmvetítésre, előadásra), amelynek Angela Davis, a fekete polgárjogi mozgalom legendás alakja volt a főszereplője.

Vermonti Munkások Központja (VWC)

Ezt a szervezetet alacsony jövedelmű munkások hozták létre, azért, hogy közösen lépjenek fel az olyan érdeksérelmek ellen, mint az alacsony bérek, az egészségügyi ellátás hiánya vagy a kizsákmányoló túlórák. Mára a szervezet tagsága több ezerre nőtt, több városban is van bázisuk Vermont államban és sokféle érdekvédelmi tevékenységet végeznek. Például segélyvonalat működtetnek az érdeksérelmet szenvedett vermonti munkások számára. 2008 óta hosszú távú kampányt folytatnak a munkások egészségügyi ellátásáért, ami – kiterjedt állami egészségbiztosítás híján – munkások milliói számára jelent nagyon komoly problémát az Egyesült Államokban. 2011-re a elérték, hogy Vermontban állami szintű jogszabály mondja ki: az egészségügyi ellátás közösségi és nem magán erőforrás. Ez kötelezi Vermont államot arra, hogy néhány éven belül megoldást találjon a dolgozók általános egészségbiztosítására.

A szervezet másik átfogó kampányának célja, hogy az embereknek legyen beleszólásuk abba, hogy az állam mire költi a közösségi erőforrásokat. A Vermonti Emberi Jogi Nyilatkozat megfogalmazása azon a felismerésen alapul, hogy az ENSZ Emberi Jogi Egyezségokmányával kapcsolatban komoly hitelességi problémát jelent, hogy csak egy szűk nemzetközi elit vehetett részt a megfogalmazásában. Ezért a VWC hosszú bevonó folyamat során fektette le emberi jogi alapelveit: több, mint 30 konzultációt szerveztek és 2012-ben nagy létszámú nyilvános fórumot tartottak, amelyek során lefektették a Nyilatkozat három alapelvét (univerzalitás [vagyis a megfogalmazott jogok mindenkit megilletnek]; egyenlőség; részvételiség-átláthatóság-számonkérhetőség). Végül erre a három alapelvre fűzték fel az általuk alapvetőnek tekintett emberi jogi elképzeléseiket.

Látogatásomat elsősorban a szervezet politikai oktatási tevékenysége indokolta, hiszen a VWC-nek számos olyan tevékenysége van, amely a munkások politikai-állampolgári tudatosságának növelését célozza (filmklubok, beszélgetések stb.). Ezek közül a legjelentősebb a Szolidaritás Iskolája nevű kétnapos képzés, amit minden évben megszerveznek a szervezet tagsága számára. A képzés a résztvevők saját tapasztalataiból, a megélt elnyomásból indul ki, majd ezeket emelik a képzés során általános, társadalmi-politikai szintre és közösen keresik rájuk a rendszerszintű magyarázatokat és megoldásokat. Az utolsó fél napot minden évben arra szánják, hogy végiggondolják, maga a szervezet mit tehet a változás érdekében. A teljes képzés a résztvevők közti szolidaritáson alapul: a részvétel mindenki számára ingyenes és senki nem kap pénzt a befektetett munkájáért. A távolabbról érkező résztvevőket a helyi aktivisták szállásolják el és a képzés során közös főzéssel biztosítják a résztvevők ellátását, aminek költségeihez mindenki lehetősége szerint járul hozzá. Ez azért különösen fontos, mert így a képzés nem függ semmilyen támogatótól.

„Próbakő” Beszélgető Projekt

Ezzel a programmal először egy angliai előadás során találkoztam és már akkor nagyon megfogott, így egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államokban mindenképp fel kell keresnem a szervezőket és ki kell őket faggatom a program részleteiről. Korábban fogalmam sem volt arról, mi is az a próbakő, de amikor utánanéztem, akkor kiderült, hogy ez egy olyan kő, aminek segítségével az ezüst és az arany finomságát, vagyis értékességét ellenőrzik. Ez sokat elárul a program céljáról, amelynek keretében politikai filozófiát oktatnak nagyon sokféle környezetben – általános és középiskolákban, közösségi főiskolákon, illetve börtönökben. A programnak az az alapvetése, hogy minden embernek joga van ahhoz és képes is arra, hogy politikai–filozófiai–erkölcsi kérdésekről véleményt alkosson, és ezt megossza, illetve megvitassa másokkal úgy, hogy ebből mindenki gazdagodjon.

Engem elsősorban a börtön projekt érdekelt, mert – részben a „Próbakő” hatására a Közélet Iskolája egyik első kurzusát is egy magyarországi börtönben tervezzük megtartani. Eredetileg ezeken a foglalkozásokon csak fogvatartottak vettek részt, később azonban szabad állampolgárok, főként főiskolai-egyetemi diákok is csatlakoztak hozzájuk, akik a fogvatartottakkal egyenlő pozícióban vesznek részt a beszélgetésekben.

A foglalkozások alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgató filozófiai szövegekre épülnek. A kurzus moderátora minden foglalkozás elején felolvas egy szöveget (egy klasszikus vagy kortárs filozófiai munka rövid, közérthető összefoglalóját), az idő hátralevő részében pedig a résztvevők körben ülve beszélgetnek az elhangzottakról. A részvétel nem igényel semmilyen előképzettséget és mindenki, társadalmi helyzetétől, etnikai származásától, iskolázottságától stb. függetlenül egyenlő szerepben vesz részt a beszélgetésben. A moderátor szerepe is csak annyi, hogy felolvassa az alapszöveget és utána biztosítja, hogy mindenki egyformán hozzászólhasson a beszélgetéshez.

A résztvevők beszámolói alapján a foglalkozások hatására megerősödik a fogvatartott résztvevők önbecsülése, fejlődnek a kommunikációs készségeik, sikerül a sivár környezetben is megőrizniük az intellektuális készségeiket, illetve fejleszteni is tudják azokat, sokat tanulnak önmagukról (a mások által eléjük tartott tükrön keresztül), felismerik saját értékeiket és nem utolsó sorban kizökkennek a napi börtönrutinból. A külsős résztvevők szintén gazdagodnak a foglalkozások során és emellett megtanultak felnézni a fogvatartottakra.

Álomcsapat

Az Álomcsapat annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy egészen Kanadáig mentem azért, hogy találkozhassak velük. Nagyon megérte! A torontói szervezet mentális problémákkal és függőségekkel küzdő emberek alulról szerveződő csoportja, biztonságos, megfizethető, támogatott lakhatásért dolgozik – ez az az álom, amiért küzdenek és ami a csoport nevét adja.

Kétféle tevékenységet folytatnak. Egyrészt küzdenek a mentális problémákkal küzdő emberek megbélyegzése ellen – ennek érdekében különböző intézményekben (főként iskolákban) és fórumokon mesélnek a saját történetükről és ezen keresztül érzékenyítik a kanadai társadalmat. Ők úgy látják, hogy már most, néhány év után is érzékelhető eredményei vannak a munkájuknak, és már mostanra sokat javult a hozzájuk hasonló emberek társadalmi megítélése Torontóban.

Másik tevékenységük a jogi és politikai érdekérvényesítés. Ennek keretében stratégiai pereket visznek, illetve beadványokat írnak a döntéshozóknak arról, hogy miért fontos a mentális problémákkal küzdő emberek és a szélesebb társadalom számára is a támogatott lakhatás. Mára elérték, hogy ez az egyik leginkább támogatott közigazgatási terület.

Amíg náluk vendégeskedtem, szinte minden taggal személyesen is megismerkedtem, részt vettem egy stratégiai perük bírósági tárgyalásán és több érzékenyítő foglalkozáson. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy az érintett aktivisták mennyire élvezik a közösségi munkát, mennyire profik benne és milyen sokat kapnak belőle vissza személyes szinten – láthatóan erősíti az önbecsülésüket, tágítja a látókörüket és fontos közösségi élményeket szereznek általa.

A Közélet Iskolája szempontjából nagyon inspiráló volt megismerni az Álomcsapat kutatási és önképző tevékenységét. Nem sokkal ottjártam előtt zárult le a csoport részvételi kutatása, amelyet a Torontói Egyetemmel együttműködésben végeztek. Azt vizsgálták, hogy milyen hatással van egy szomszédságra, ha támogatott lakhatási projekt indul a környéken. A csoport tagjainak aktív részvételével zajló kutatás egyértelműen kimutatta, hogy – szemben az általános sztereotípiákkal – a projekt hatására nem csökken a környékbeli ingatlanok értéke és nem nő a bűnözés sem.

A Város Mindenkiéhez hasonlóan az Álomcsapat is folyamatosan képzi magát az érintettek állampolgári jogaival kapcsolatban. Látogatásom épp a tartományi választások időszakára esett, ezért a csoport belső képzést tartott erről, amin én is részt vehettem. A képzés során a csoport tagjai játékos, interaktív feladatokon keresztül ismerték meg a választási rendszert, az induló pártokat és a szavazás gyakorlati szabályozását. A résztvevők alapvető ismereteket szereztek a kanadai demokratikus intézményrendszer működéséről és jelenőségéről és közben mindenki láthatóan nagyon jól érezte magát.

Az AVM aktivistájaként nagyon fontos tapasztalat volt nekem ellátogatni az Edmund-házba, ahol mentális problémákkal küzdő emberek élnek önállóan, de komoly pszicho-szociális támogatással. A támogatást mindenki az egyéni igényei és szükségletei szerint veheti igénybe: pontosan azt és annyit, amire neki szüksége van. Van, akinek csak alkalmanként kell segítség, amikor épp rosszabb egészségi állapotban van, mások folyamatos segítséget kapnak, akár az étkezésben, tisztálkodásban is. A házban munkaidőben folyamatosan elérhető egy szociális munkás, munkaidőn kívül pedig telefonon lehet tőle segítséget kérni. Az ő feladata azonban nem az ellenőrzés és a rendfenntartás, hanem annak biztosítása, hogy minden lakó emberhez méltó módon tudja élni a mindennapjait.

Számomra, magyarországi perspektívából nézve megdöbbentő volt a lakások és a velük együtt járó ellátás színvonala – a világon mindenkinek legalább ilyen körülmények között kellene élnie. És mindez teljesen átlátható – minden lakó részletes, írásos tájékoztatót kap arról, hogy mi mindenre jogosult a támogatott lakhatási program keretében, milyen időközönként fog kapni alapvető élelmiszereket, tisztálkodószereket stb., és mi az, amit maguknak kell biztosítsanak.

Amit nekem már végképp nagyon nehéz volt elhinni a magyar intézményrendszer ismeretében az az, hogy a jövendőbeli lakókat az első pillanattól kezdve bevonták a program megtervezésébe és lebonyolításába. Volt lehetőségük például arra, hogy elmondják, milyen lakrészekben szeretnének élni, milyen közösségi helyiségeket, milyen bútorokat szeretnének stb. Ezek után pedig komoly szerepet játszottak a környékbeli lakók érzékenyítésében, amivel hatásosan elejét vették az ellenséges vélemények és indulatok kialakulásának.

Noha az amerikai társadalomban sok minden mellbevágott– a szélsőséges szegénység, a kirekesztett csoportok tömeges bebörtönzése, a rasszizmus, az elképesztő nyomás a fogyasztásra stb., ezek a látogatások nagyon fontos inspirációt jelentenek számomra. Ez a fajta inspiráció elengedhetetlenül szükséges a társadalmi változásért folytatott küzdelemhez, és ahhoz, hogy tudjuk, mi is az, amit látni szeretnénk a változás után.

Kranti – csatlakozz a forradalomhoz!

10. nap Kranti http://www.kranti-india.org/
from Közélet Iskolája on Picasa

Kranti = forradalom. A forradalmárok pedig a Kranti nevű mumbai-i szervezet programjában résztvevő lányok, akik a város piroslámpás negyedéből származnak. A szervezet azért jött létre, hogy ezeknek a lányoknak megadja azokat a lehetőségeket, amiket a szerencsésebb társadalmi csoportok gyerekei megkapnak és ezáltal a lányok képessé váljanak arra, hogy megváltoztassák a saját életüket és az őket körülvevő társadalmat.

A programot 3 és fél éve indította útjára Robin Chaurasíya, aki indiai szülők gyermekeként született az USA-ban. Színes bőrű nőként, erőszak túlélőjeként és leszbikusként Robin a kirekesztés sokféle formájával szembesült élete során. De épp ez a tapasztalat ébresztette rá, mekkora küzdésvágy és forradalmi potenciál rejlik a leginkább megbélyegzett csoportokban.

Robin 16 évesen került az amerikai légierőhöz, ahonnan azért kellett eljönnie néhány év múlva, mert nem akarta titokban tartani szexuális identitását. Ő is részt vett abban a kampányban, amelynek eredményeképp 2011-ben az amerikai szenátus megszavazta az 1993 óta érvényes ún. Don’t ask, don’t tell (Ne szólj szám, nem fáj fejem) doktrína végét. Ezt az elvet követve a hadsereg nem érdeklődött a katonák szexuális preferenciájáról, de az érintettek sem vállalhatták fel, ha nem heteroszexuálisak.

Ahogy ebből a videóból is kiderül, Robin ennek a kampánynak során ébredt rá arra, hogy sokszorosan hátrányos helyzete ellenére, nemcsak „büszke, hanem erős leszbikus” is – azaz az őt ért számtalan hátrányból erőt tud meríteni a valódi társadalmi változásokat hozó küzdelemhez.

Ebből a tapasztalatból bontakozott ki a Kranti,amelynek célja, hogy mumbai-i prostituált nők lánygyerekeinek biztonságos otthont, megfelelő oktatást és személyes fejlődési lehetőségeket biztosítson. „Egy kurva lánya mindig kurva marad” – ez az indiai mondás pontosan jelzi, hogy a prostitució nemcsak az arra kényszerülő nőket, hanem a gyerekeiket is durván megbélyegzi. A Kranti alapja az a meggyőződés, hogy ha a durva kirekesztettségből érkező lányok megkaphatnák ugyanazokat a lehetőségeket, mint a szerencsésebb társadalmi csoportok gyermekei, akkor meg tudnák változtatni saját életüket és a környezetüket is, és akár közösségi vezetőkké is válhatnának.

A Kranti valójában egy bentlakásos otthon egy nagy, új építésű házban ahol jelenleg tíz, 13 és 20 év közötti lány lakik; prostituáltvagy a piroslámpás negyedben élő nők gyermekei, apjukat többnyire nem ismerik. A résztvevők maguk jelentkeztek a programba, és legfeljebb 20 éves korukig maradhatnak. Közös szobákban alszanak, és rajtuk kívül 3 teljes munkaidőben dolgozó alkalmazott él velük, köztük van Robin is. Az együttélés szabályait a résztvevő fiatalok alakították ki.

Mi egy tipikus hétfő estén látogattuk meg a Krantit, Mumbai egyik külső negyedében. Amikor este 9 körül megérkeztünk, még nem minden lány ért haza az iskolából. Mariannak éppen szülinapja volt aznap, így egy nagyon szép „Mary” feliratú tortával vártak minket. Nemrég költöztek az új épületbe, korábbi lakóhelyükről ugyanis kilakoltatta őket az ingatlan tulajdonosa, amikor megtudta, hogy a lányok a piroslámpás negyedből származnak (és nem „csupán” árvák, ahogy korábban tudta). Több tucat ingatlant megnéztek, mire végre megtalálták ezt a házat.

Minden bentlakó lánynak saját egyéni fejlődési tervet dolgoznak ki, hogy be tudja hozni a hátrányokat, amik felhalmozódtak az életében, és ki tudjon teljesedni. Van, akinek a hivatalos iskola befejezése a cél, de van olyan is, akinek elsősorban pszichoterápiára van szüksége ahhoz, hogy fel tudja dolgozni gyermekkori traumáit és tovább tudjon lépni. A lányok meditálnak, közösen vezetik a háztartást, és együtt szervezik a programjaikat. A Kranti bevételeinek nagy része magánszemélyek adományaiból származik, de céljuk, hogy hosszú távon önfenntartóak legyenek, és saját bevételre tegyenek szert.

Nagyon sokféle támogatási lehetőség áll a lányok rendelkezésére, és mindannyian angolul is tanulnak, hogy később külföldi egyetemekre tudjanak jelentkezni. Robin szerint a lányoknak szinte esélyük sincs arra, hogy indiai egyetemre bekerüljenek, mert annyira rosszak a jegyeik, viszont az élettapasztalatuk alapján, valamint a szükséges felkészítéssel és pénzügyi támogatással bejuthatnak amerikai egyetemekre, ami eddig már két krantis lánynak is sikerült.

Az általános iskolai oktatáson kívül a Kranti számára nagyon fontos a politikai nevelés is, ezért gyakran járnak tüntetésekre és különböző társadalmi mozgalmakkal és problémákkal ismerkednek meg. Legutóbbi tereplátogatásuk a Narmada folyóhoz vezetett, amely hosszú ideje a társadalmi mozgalmak és a kormány közötti küzdelem színhelye. A folyóra több évtizede próbálnak egy sor gátat és vízlépcsőt létesíteni, amely ellen az 1980-as évekbencivil tiltakozásindult, mert az érintett lakosok érdekeit és a környezeti szempontokat a kormány szinte teljesen figyelmen kívül hagyta.

A Krantisok az elnyomottak színháza módszertant is használják, ennek segítségével dolgoznak fel nehéz társadalmi kérdéseket. (Itt látható a legutóbbi előadásuk.) Most szeptemberben pedig a fórumszínház módszerrel kezdenek próbálni egy új darabot, ami a saját életüket dolgozza fel. Jövőre turnéra indulnak, többek között Budapestre és New Yorkba is el fognak látogatni!

Végezetül a krantisok felvilágosító és oktató tevékenységet is végeznek: gyakran járnak iskolákba és konferenciákra, ahol az életükről, a prostitúcióról és a piroslámpás negyedről beszélnek. Ugyanis a lányok egyéni fejlesztésén túl a szervezetnek az is célja, hogy megváltoztassa a prostituált nőkről és a családjukról kialakult társadalmi képet, egyben a lányok önmagukról kialakított képét is. További terveik között szerepel a lányok édesanyjának intenzívebb bevonása a programba. Már most is szerveznek anya-lány hétvégéket, és van olyan anyuka, aki a Kranti segítségével pszichológushoz jár. Másikuk a Kranti fizetett alkalmazottja, aki a mindennapok szervezésében segít. A közeljövőben a piroslámpás negyed lakóinak is nyújtanak majd szolgáltatásokat és programokat, elsősorban fórumszínházi programokat és különböző képzéseket.

Összességében, a Kranti jó példája annak, hogyan lehet ötvözni az állampolgári nevelést a személyes fejlesztéssel. A szervezet hatalmas erőforrásokat mobilizál azért, hogy a résztvevő lányok ki tudjanak törni a szegénységből és kilátástalanságból. A kezdeményezés nagyon sok szempontból különbözik az Indiában jellemző gyermekotthonoktól, amelyek nagyon szigorú szabályok szerint működnek, nincsen lehetőségük ennyire egyénre szabott fejlesztésre, és nem fókuszálnak a fiatalok állampolgári tudatosítására.

És hogy valóban forradalmárok lesznek-e belőlük? Az, hogy esélyt kaptak arra, hogy döntsenek az életükről, és büszke, erős indiai nőkké váljanak – már önmagában forradalmi változás. Az indiai társadalom egészéhez képest talán parányi, de a lavinák is olykor úgy kezdődnek, hogy apró kavicsok megindulnak a lejtőn.

Nyomornegyedek és járdalakók – a lakásínség fokozatai Mumbaiban

Noha évek óta hajléktalan emberekkel együtt dolgozunk, a Mumbaiban tapasztalható lakásszegénység még minket is megdöbbentett. A közel 20 milliós városban a lakosság 60%-a él nyomornegyedekben, saját maga építette házban, sokszor a legalapvetőbb komfort nélkül. De százezrek élnek szó szerint az utcán is; az ő jogaik védelmében jött létre az Alternatív Valóságok szervezet, melynek munkája több meglepetést is tartogatott számunkra.

Hogyan lehetséges, hogy egy húszmilliós metropolisz lakóinak több mint fele nem élhet „rendes” lakásban? Mumbaiban az ingatlanárak szélsőségesen magasak és sokkal inkább igazodnak a nemzetközi piaci trendekhez, mint a helyi fizetésekhez, ami teljesen abszurd lakásárakat eredményez. A városban a földterület a legnagyobb kincs, és a kereslet messze meghaladja a kínálatot. A földhiány miatt nincs elegendő iskolaépület sem minden gyerek beiskolázásához; és a nyomornegyedeket is azért akarják mindenáron eldózerolni, hogy helyet csináljanak más, újonnan épített ingatlanoknak.

A szegénynegyedek nem a város szélén, attól elkülönülten helyezkednek el, hanem elszórtan, gyakran a központi vasútvonalak mentén vagy elhagyott vágányokra épülnek. A lakásínség valóban óriási, de idővel azt is láttuk, hogy a lakások nagy része belülről bútorozott, sok helyen van parabola-antenna, és gyakran az itt kialakított kis műhelyekben dolgoznak is. Noha a lakhatásnak ez a formája biztosan nem felel meg a XXI. századi elvárásoknak, az emberek lehetőségeikhez mérten méltóságban próbálnak élni.

És sajnos ennél is van rosszabb. A tömeges utcai hajléktalanság látványa szinte elviselhetetlen. Mumbaiban tömegek élnek szó szerint az utcán, köztük nagyon sok gyerek. Amikor tanulmányutunk során éjjelente a szállásunk felé sétáltunk, egyes csomópontoknál több tucat ember is aludt a járdán, kendőkkel takarózva – pici babáik velük aludtak, a nagyobb gyerekek pedig mellettük, szintén a járdán. Mint az Alternatív Valóságok (Alternative Realities) alapítójától, Abhishek Bharadwajtól megtudtuk, a városban kb. 200 ezren élnek az utcán. Köztük is vannak „szerencsésebbek”. Őket Abhishek járdalakóknak hívja, mert ugyan ők a járdán élnek, de valamiféle építményt emeltek védekezésképpen, pl. sátrat, fóliát stb. A többiek teljesen védtelenek- az Alternatív Valóságok az ő helyzetük javításán dolgozik.

Abhishek elmondása szerint a legtöbb utcán élő ember dolgozik, csak nem keres annyit, amennyiből fenn tudna tartani egy lakást. Sőt, sokak épp a nyomornegyedekből szorultak ki évekkel ezelőtt, miután a maguk építette házukat elbontották, és nem kaptak semmilyen elhelyezést.

Abhishek azért kezdett foglalkozni a hajléktalanság kérdésével, mert fiatal korában rövid időre maga is az utcára került, amikor elhagyta a szülői házat és Delhibe ment, hogy színésznek álljon. Ekkor tapasztalta meg, hogy mennyire nem felel meg a valóságnak a társadalomban a hajléktalanokról elterjedt kép. A többség számára ugyanis láthatatlanok, hiába ugyanolyan aktív résztvevői a város életének, mint bárki más. Ők azok, akik betömik a kátyúkat az esős évszak után, ők azok, akik feltakarítják az utcákat éjjelente, és azok is ők, akik kiragasztják a hirdetőoszlopokra a bollywoodi sztárok plakátjait.

Az Alternatív Valóságok épp ezért fontosnak tekinti a társadalom jómódú rétegének szemléletformálását, a hajléktalanságban élő emberek érdekvédelme és a közösségszervezés mellett. A szemléletformálás elsődleges célja, hogy felhívják a jobb módban élők figyelmét a szegények létezésére, nehéz életkörülményeikre, és arra, hogy ők is felelősséggel tartoznak a rosszabb helyzetben élő embertársaikért. Ennek érdekében többek között videókampányt szerveztek, és arra buzdították a mumbaiakat, hogy keressenek személyes kapcsolatot az utcán élőkkel: beszélgessenek velük, segítsék őket adományokkal, adjanak nekik munkát stb. A személyes kapcsolatok segítségével számos sztereotípiát sikerült lebontaniuk, és a földön fekvő, arcnélküli tömegből hús-vér emberek váltak. Az egyik filmjükből például kiderül, hogyan tartják fenn magukat azok a hajléktalan fiatalok, akik Mumbai tengerpartján élnek kb. 2500 társukkal együtt.Ebből a híradóból pedig fontos statisztikák derülnek ki Mumbai hajléktalan lakosságáról, amely részben az Alternatív Valóságok felmérésén alapul.

Ami az érdekvédelmet illeti, a szervezet először egy felmérést végzett az utcán élő emberek körében, hogy megtudja, melyek számukra a legnagyobb problémák. Az egyik rendszeresen előkerülő nehézség a hatósági zaklatás: az utcán élőket sokszor elküldik alvóhelyükről az egyenruhás hatóságok, amit az érintettek úgy próbálnak megakadályozni, hogy pénzt fizetnek a rendőröknek, akik aztánaz „egyezséget” vagy betartják vagy nem.

A szervezet hosszú idő óta kampányol a hajléktalanellátó-rendszer kialakításáért is.Sok évvel ezelőtt adtak be egy ún. közérdekű keresetet az indiai legfelsőbb bírósághoz, amely azzal érvel, hogy az indiai alkotmányban rögzített méltóságteljes élethez való jog magában foglalja a lakhatáshoz és a munkához való jogot is. A legfelsőbb bíróság végül 2010 tavaszán – egy nagyon hideg tél után, amikor Delhiben többen megfagytak az utcán – kimondta, hogy minden indiai államnak kötelessége hajléktalanszállókat kialakítani. A bíróság előírta, hogy minden 100 ezer lakosra egy százfős vagy két ötvenfős szállót kell létrehozni, de a részleteket az egyes államokra bízta. A lakhatási miniszter pedig kidolgozott egy nemzeti hajléktalanügyi stratégiát, amelyben a szállók kialakításának minimumkövetelményeit is lefektették.

Mivel – ahogy a helyi mondás is tartja – Mumbaiban a föld lényegében a gyémánttal egyenértékű, a város megtagadta a bíróság utasításnak végrehajtását, mondván, nincs erre a célra elérhető földterülete. Az Alternatív Valóságok évek óta nyomást gyakorol a helyi döntéshozókra, hogy hajtsák végre a bíróság utasítását, és az erre épülő hajléktalanügyi stratégiát. A küzdelem egyelőre sikertelen, így Mumbaiban ma nem is létezik felnőtt hajléktalanszálló; csak gyerekeknek és fiataloknak kialakított krízisszállók, amúgy rendkívül rossz állapotban, ahová felnőttek és családok nem mehetnek. Bár a város vezetése éppen ezekre hivatkozik, amikor felelősségre vonják a hajléktalanügyi stratégia kapcsán.

Amikor meghallottuk, hogy ez a szervezet hajléktalanszállók kialakításáért küzd, elég sok kétség fogalmazódott meg bennünk. Ugyanis a magyar helyzetet látva tudjuk, hogy ez a megközelítés egyáltalán nem szünteti meg a hajléktalanságot, sőt, valamilyen mértékben hozzájárul annak újratermeléséhez! (Hiszen nagyon sok olyan erőforrást felemészt, amit önálló szociális lakhatásra lehetne fordítani, illetve a szállók benne tartják az embereket egy olyan megbélyegzett és függő helyzetben, ami nagyon nehézzé teszi az önálló lakásba jutást.) Azonban egy kicsit mélyebbre ásva kiderült, hogy az Alternatív Valóságok ennél összetettebb célokért küzd. Egyrészt a szervezet egyik követelése az, hogy a szállók önigazgató módon működjenek, vagyis a bent lakók irányítsák az intézmény működését, így megszüntetve azt a hierarchikus viszonyt, ami az indiai szociális intézményeket jellemzi, de nálunk is tapasztalható. Másrészt, ők egy lépcsőzetes tervben gondolkodnak, amelynek a kormányzati stratégia is megfelel. Eszerint egy hajléktalanszállón egy család legfeljebb 2 évig maradhat (amit max.1 évvel meg lehet hosszabbítani), és utána lakhatásba kell, hogy kerüljön. Ezzel a szabályozással meg lehet akadályozni azt, hogy az emberek beragadjanak az ellátórendszerbe, és akár évtizedekig tengődjenek benne. Vagyis az Alternatív Valóságok álláspontja szerint a szálláshoz való jog nem helyettesíti a lakhatáshoz való jogot, hanem része annak.

A közösségszervezést a szervezet a Hajléktalan Kollektíva munkáján keresztül végzi. Összesen 25 utcán élő közösséggel vannak kapcsolatban, ezek vezetőin keresztül. Az utóbbiak tartják össze a közösségeket, ők fogalmazzák meg az igényeiket is, és részt vesznek az Alternatív Valóságok érdekérvényesítő munkájában. A Hajléktalan Kollektíva keretében szerveznek pl. utcai könyvtárakat, ahol önkéntesek segítségével értelmes elfoglaltságot nyújtanak a gyerekeknek;de a szervezet segít az utcán élőknek a különböző bürokratikus akadályok leküzdésében is. A lakcímkártya és a személyi igazolvány hiánya nagy problémát jelent, mert lakcím nélkül nem mindig jutnak hozzá olyan alapvető ellátásokhoz, mint pl. az étkezési támogatás. A Hajléktalan Kollektíva tagjai számára képzéseket és rendszeres találkozókat is tartanak, ahol átbeszélik a problémákat és teendőket, illetve fejlesztik a közösségi vezetők képességeit, hogy jobban tudják végezni a koordinátori munkát.

Mivel az utcán élő emberek helyzete erősen arcul csapott minket Mumbaiban, nagyon örültünk, hogy találkoztunk valakivel, aki átlátja a helyzetet, és el tudja nekünk magyarázni a helyi utcai hajléktalanság okait és jellemzőit. Jó volt látni, hogy a mumbai-i hajléktalan emberek között is van valamiféle közösségi szerveződés, bár örültünk volna, ha egy érintettel is találkozhatunk. Abhishek el fogja küldeni nekünk a képzéseik anyagát, hogy mi is hasznosítani tudjuk a Közélet Iskolájában és A Város Mindenkié csoportban.

Összességében, érdekes kérdéseket vet fel bennünk az, hogy Mumbaiban milyen erősen elválik egymástól a hajléktalan és a lakhatási mozgalom. Ennek minden bizonnyal egyrészt számszerű okai vannak, hiszen mindkét helyzettől százezrek szenvednek, így szükségszerű, hogy a rengeteg érintett érdekeit különböző szervezetek védjék. Másrészt azonban stratégiai kérdés is, hogy párhuzamosan küzdünk a szálláshoz való jogért és a lakhatáshoz való jogért, vagy a szállások kialakításáért folytatott küzdelmet kihagyva rögtön a lakhatásért küzdünk. Most úgy gondoljuk, hogy míg Magyarországon a cél egyértelműen a lakhatás biztosítása kell, hogy legyen, egy olyan országban, mint India, ahol az állam legfőbb jellemzője éppen a jelenlét hiánya, a szálláshoz való jogért folytatott küzdelem legitim cél lehet azoknak az embereknek, akik évtizedekig kényszerülnek az utcán élni családjukkal együtt.

Ghar Bachao Ghar Banao Andolan

4. nap Ghar Bachao Ghar Banao Andolan http://gbgb.in/ Ambedkar Nagar
from Közélet Iskolája on Picasa

A Ghar Bachao Ghar Banao Andolan (GBGB) alapítója az a Medha Patkar, aki a Narmada folyóra épített hatalmas gátrendszer elleni népi tiltakozást is elindította Indiában az 1980-as években. A GBGB tagjai a Mumbaiban élő szegény emberek lakhatásáért küzdenek erőszakmentes eszközökkel. Megpróbálják megakadályozni a tömeges kilakoltatásokat és küzdenek a nyomornegyedek lakóinak emberhez méltó elhelyezéséért.

Mivel a GBGB kifejezetten lakhatási mozgalmat szervez, a náluk töltött nap során nagyon sokat tanultunk az indiai lakhatási helyzetről. Noha Indiának van külön lakhatási minisztere, a hatalmas lakosság jelentős részének lakhatási helyzete kritikus. Megtudtuk, hogy Mumbai 20 milliós lakosságának több, mint 60%-a nyomornegyedekben él, amelyek így is összesen a város területének csak 8%-át teszik ki. Az ország földvagyonának jelentős része magáncégek, illetve magánszemélyek, elsősorban politikusok tulajdonában van. A nyomortelepeken hatalmas a zsúfoltság és közben hiányzik az alapvető infrastruktúra. A telepek lakói az alacsony jövedelmű rétegekből kerülnek ki: autoriksa sofőrök, építkezéseken dolgozó munkások, napszámosok, szemétszedők, bevándorlók, de például nagyon sok tanár sem keres annyit, hogy ennél megfelelőbb lakhatást meg tudjon fizetni. Utunk során nagyon sokféle nyomortelepet láttunk, vannak, akik kőfalú házakban élnek, mások fémlemezekből építenek maguknak lakhatást, a legszegényebbek műanyag fóliából építenek maguknak kunyhót vagy sátrat és így próbálnak meg legalább valamennyi magánszférát biztosítani maguk és családjuk számára.

Jogilag kétféle nyomortelep létezik Indiában: vannak hivatalosan regisztrált telepek, ezek azok, amelyek 1995 (illetve egy vitatott, illetve be nem tartott jogszabály értelmében 2000) után épültek. Ezek jogosultak az infrastrukturális szolgáltatásokra (víz és áram bevetésére, csatornázásra stb.), illetve nem szabad őket ledózerolni, vagy ha elbontják őket, akkor a lakók jogosultak elhelyezésre, illetve kártérítésre. A mumbai-i nyomortelepek nagy része azonban a nem-regisztrált kategóriába tartozik, ezek az 1995 (illetve 2000) után épült telepek, illetve minden központi kormányzati tulajdonban lévő telep. Ezek semmilyen infrastruktúra bevezetésére nem jogosultak és gyakorlatilag bármikor elbonthatják őket a hatóságok, ami sajnos nagyon gyakran meg is történik. Ilyen esetekben a lakók semmilyen kártérítésre, illetve ellátásra vagy cserelakásra nem válnak jogosulttá.

Bontás esetére a törvények mindössze azt írják elő, hogy 24 órával a dózer megjelenése előtt értesíteni kell a lakókat, a tapasztalat szerint azonban még ezt sem tartják be a végrehajtók. Nagyon gyakran előfordul, hogy a lakók személyes tárgyai is a dózer martalékává válnak, sőt, az sem ritkaság, hogy gyerekek maradnak a bontás idején a házban, akik ijedtükben elbújtak a végrehajtók elől. Megtudtuk, hogy az is elegendő ok a bontásra, ha valaki illegálisan áramot vezet az otthonába, illetve ha egy telep lakóinak 80%-a hozzájárul a bontáshoz – például a kétes kárpótlás és cserelakás reményében – akkor a fennmaradó 20%-nak semmilyen beleszólása nincs a folyamatba.

Az ún. rehabilitáció során a regisztrált telepekről úgy költöztetik ki a lakókat, hogy más lakhatási lehetőséget biztosítanak számukra. A gyakorlatban azonban ezek a programok nem működnek megfelelően. Ugyan a törvény ezt kifejezetten tiltja, az új lakások sok esetben még meg sem épültek, amikor elbontják a régieket. Ennek következtében sokan az utcára kerülnek, illetve hosszú éveket töltenek ún. átmeneti táborokban (transit camp), ahol sok esetben olyan rossz körülmények uralkodnak, hogy sokan nem is hajlandóak beköltözni ezekbe – viszont a legtöbb esetben ennek az „alternatívája” szintén az utca. Ráadásul gyakran a megépült új lakások sem megfelelőek – nem elégítik ki az érintettek igényeit, illetve nagyon alacsony színvonalú a kivitelezés. Mi is láttunk olyan épületeket, amikről azt gondoltunk, hogy már szanálás alatt állnak és kiderült, hogy csak néhány évesek és még egyetlen lakó sem költözött be (részben épp az állapotuk miatt).

Ebben a környezetben szervezi a GBGB a mumbai-i lakhatási mozgalmat 2004 óta, Gandhi örökségét életben tartva kizárólag erőszakmentes eszközökkel. A szervezet tagja a Társadalmi Mozgalmak Nemzeti Szövetsége ernyőszervezetnek és fizetett alkalmazott nélkül, önkéntes szervezői és koordinátori munkával küzd az emberek saját építésű otthonainak elpusztítása ellen és a nyomortelepek lakóinak jogaiért. A szervezet fontos alapelve, hogy külföldi finanszírozást nem fogadnak el (azért, hogy ne tegyék ki magukat az ezzel kapcsolatos esetleges rágalmaknak) és kötelező tagdíjat sem szednek, csak a saját tagságuk, illetve indiai adományozók önkéntes felajánlásaiból tartják fenn magukat. A szervezet klasszikus mozgalmi munkát végez: az a 16-17 nyomornegyed, amelyben a GBGB jelen van, nagyrészt önállóan szerveződik. Saját helyi vezetőik vannak, önállóan fogalmazzák meg a saját ügyeiket és önállóan határozzák meg azt is, hogyan szeretnék elérni a céljaikat. Ehhez azonban segítséget kapnak egymástól és a központi szervezettől. Ezt a munkát egyetlen ember koordinálja, Ali Shaikh, aki jól menő üzleti karrierjét hagyta ott azért, hogy a szegény emberek lakhatásáért küzdjön. A szervezettől ő sem kap fizetést, legfeljebb költségtérítést, ha erre éppen van pénzük, saját magát alkalmi munkákból tartja fenn.

A központi szervezet kétféle fő tevékenységet végez: egyrészt a helyi koordinátorok képzésével támogatja a helyi csoportokat – főként az állampolgári jogokról, illetve a lakhatással kapcsolatos tudnivalókról szerveznek számukra tréningeket. Ezek a képzések Medha Patkar tudásán alapulnak, de a felmerülő témákhoz mérten alkalmanként külső szakértőket is be szoktak vonni – orvosokat, ügyvédeket, aktivistákat. A képzések elsődleges célja az, hogy a tagszervezetek hosszú távon önállóan tudjanak működni. Emellett Ali 1-2 havonta taggyűléseket rendez, amelyeken minden tagszervezet koordinátorai részt vesznek, mindenki beszámol a saját telepén végzett munkáról, közös akciókat, kampányokat terveznek, az eredményeket pedig minden koordinátor visszaviszi a saját tagszervezetébe, ami ez alapján dönt a helyben szükséges lépésekről.

A GBGB elsődleges célja az, hogy kikerüljön a törvényből az 1995-ös, illetve 2000-es évszám, ami az egyes telepek közötti megkülönböztetés alapja. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy létrejöttének dátumától függetlenül minden telep jogszerűnek minősüljön és így jogosulttá váljon az alapvető infrastrukturális szolgáltatásokra, illetve az ott lakók számára szerződés garantálja, hogy 2 éven belül tartós lakhatásba kerülhetnek. Ennek érdekében alkalmanként nagyszabású akciókat is szerveznek, ilyen volt például amikor 2013-ban 8000 ember 20 kilométert gyalogolt a lakhatási jogokért, vagy amikor 5 tagjuk, többségében nők éhségsztrájkot tartottak, aminek 8. napján egy kormányzati épület előtt tartottak nyilvános meghallgatást. Utóbbi eredményeképpen azonnal találkozót ajánlott nekik egy magasrangú döntéshozó (aki az ígéretek ellenére később szinte sajnos semmit nem tett).

Ottjártunkkor lehetőségünk volt úgy ellátogatni az egyik nyomortelepre, hogy ott találkozhattunk a GBGB helyi szervezetének vezetőjével. Ram elmesélte nekünk a Mandala negyed, Navi Mumbai egyik nyomornegyedének történetét, bemutatta a helyi lakók legfőbb problémáit és azt, hogy milyen eszközökkel küzdenek a nincstelen lakosok azért, hogy legyen a telepen villany, víz, oktatás és női egészségcentrum.

Végezetül, kifogyhatatlan inspirációt jelent számunkra Poonam története, aki otthona lerombolása után visszautasította az állam által felajánlott átmeneti tábort azért, hogy szolidaritást vállaljon és hiteles szervezője lehessen annak a 60 családnak, akiknek semmilyen elhelyezést nem biztosított az állam. Poonam tanárnő egy általános iskolában, 3 gyermeket nevel férjével közösen, ők 6, 11 és 18 évesek. A tanári fizetések azonban Indiában még az itthoninál is alacsonyabbak, ezért ebből csak egy nyomortelepen tudtak maguknak lakhatást biztosítani. Amikor elrendelték a telep bontását, Poonam családjának ugyan felajánlottak átmeneti szállást, de sokaknak még ennyit sem biztosítottak, ezért ő sem fogadta el a felajánlott lehetőséget, mert úgy érezte, azzal gyengítené a többiek pozícióját. „Éreztem a többieknél valamivel magasabb képzettségemből fakadó kiváltsággal járó felelősséget” – mondta. Azóta az elbontott telep melleti járdán fóliasátorban lakik családjával és a többi érintett családdal, ahol folyamatosan tüntetnek a telep felszámolása ellen. Amikor arról kérdeztük, hogyan viseli a döntésével járó súlyos nehézségeket, azt válaszolta, hogy a múltban mások hoztak érte komoly áldozatokat– utalva Medha Patkar munkájára – most rajta a sor, hogy áldozatot hozzon másokért. Egy pillanatra sem bánta meg a döntését, mert tudja, hogy helyesen cselekszik. Poonam a kilakoltatása óta mezítláb jár, csak akkor fog újra cipőt húzni, ha minden érintett lakhatása biztosítva lesz

Stree Mukti Sanghatana (SMS)

9. nap Stree Mukti Sanghatana http://streemuktisanghatana.org/
from Közélet Iskolája on Picasa

A Stree Mukti Sanghatana (Nők Felszabadítási Szervezete) India egyik legrégebben működő nőjogi szervezete. Az 1975 óta működő szervezet célja egy olyan világ megteremtése, amely a nemek közötti igazságosságos viszonyokon alapszik. Ennek elérése érdekében az indiai nők életkörülményeit szemléletformáló, oktatási, egészségügyi és ökológiai programokkal próbálják javítani. Teszik mindezt egy olyan társadalomban, amelyet a mai napig mélyen áthat a nők hátrányos megkülönböztetése és elnyomása. A nőket lekicsinylő társadalmi nézetek és a hozománnyal kapcsolatos elvárások miatt napjainkban is általános gyakorlat, hogy ha a szülők megtudják, hogy lánygyermeket várnak, akkor inkább elvetetik a magzatot. Emiatt már több millió nő hiányzik az indiai társadalomból. A nemi szerepekkel kapcsolatos általános felfogás szerint a nők feladata kizárólag a háztartás ellátása és a gyermeknevelés, ezért a nők többségének nagyon alacsony az iskolai végzettsége és csak nagyon kevesen tudnak a háztartáson kívüli munkát vállalni; ezeknek a munkáknak a nagy része pedig rosszul fizető és rossz körülmények között végzett munka. Ennek következtében a politikai életben is nagyon alacsony a nők részvétele – nagyon kevés a képviselő nő és a pártokban is csak kevés nő tölt be érdemi szerepet.

Az SMS 40 évvel ezelőtt néhány önkéntessel kezdte meg működését, mára pedig egy 5 városban működő, több mint 50 alkalmazottat és 500 önkéntest foglalkoztató szervezetté nőtte ki magát. A probléma súlyához és méretéhez mérten a tevékenységük is nagyon szerteágazó: szemléletformáló és tudatosság növelő kampányokat szerveznek; családsegítő szolgálatokat működtetnek; napközbeni gyermekellátást biztosítanak a háztartáson kívül is dolgozó anyák számára; részvételi színházi és zenei programokat szerveznek, amelyek egyszerre biztosítják a kikapcsolódás lehetőségét, valamint a nők társadalmi helyzetével és jogaival kapcsolatos társadalmi tudatosság növekedését; könyveket és kiadványokat jelentetnek meg a nők elnyomásáról és a nemek közötti egyenlőségről.

Emellett 1998 óta külön programot működtetnek a szemétszedésből élő nők számára, ami a mi érdeklődésünket különösen felkeltette. Indiában a szemét kiválogatása és újrahasznosítása önálló iparág, amelynek működése pontos lenyomata az indiai társadalmat átható helyi és globális léptékű egyenlőtlenségeknek. A program mottója – „A ti szemetetek a mi vagyonunk” – is arra utal, hogy míg a tehetősebb társadalmi rétegek egyre többet fogyasztanak az erre épülő kapitalista gazdasági berendezkedésben, addig emberek tömegei számára a legalapvetőbb létszükségletek kielégítése is nehézséget okoz és ehhez nehéz, gyakran alantasnak tartott munkát kell végezniük, veszélyes és egészségtelen körülmények között.

A Világbank adatai szerint az indiai lakosság 1%-a, azaz kb. 1,2 millió ember, csak Mumbaiban pedig kb. 10 000 ember él valamilyen módon mások, javarészt a nyugati társadalmak lakosságának Indiába exportált szemetéből – városokban élő szegény, iskolázatlan emberek, bevándorlók, muszlimok és jelentős arányban nők. Eközben az indiai állam szinte semmilyen érdemi lépést nem tesz sem a feldolgozásban és újrahasznosításban rejlő ökológiai és gazdasági lehetőségek kihasználása, sem a szemétszedésből élő állampolgárok biztonságának megteremtése érdekében.

A Parisar Vikas programnak az a célja, hogy a szemétszedésből élő nők számára megfelelő munkakörülményeket biztosítson, illetve hosszú távon lehetővé tegye számukra, hogy más, biztonságosabb és jövedelmezőbb munkát tudjanak végezni. Ennek érdekében a programba bevont nőket hozzájuttatják azokhoz a jóléti, egészségügyi stb. szolgáltatásokhoz, amelyekhez korábban – kiszolgáltatott helyzetük miatt – nem jutottak hozzá; megszervezik a gyerekeik óvodai és iskolai ellátását; támogatják az érintettek önsegítő csoportjainak és takarékegyleteinek létrehozását; valamint különböző képzéseket nyújtanak számukra például a komposztálásról, a biogáz előállításról, állampolgári jogaikról, illetve különböző szakképzésekbe is bevonják őket.

Látogatásunkkor a szervezet vezetője elvitt bennünket az egyik ún. „Zéró szemét” egyetemi kampuszra, ahol a Parisar Vikas program keretében kiképzett nők végzik a szelektált szemét elosztását és újrahasznosítását és ők működtetik azokat a mini biogáz erőműveket, amelyek a szerves hulladékból gázt állítanak elő, amit aztán az egyetemi konyhán hasznosítanak. Munkájuk eredményeképp a kampuszon a szemét 100%-át újrahasznosítják. Ezáltal a programban szépen ötvöződik a feminizmus és az ökológiai fenntarthatóság: a nők egyik legkiszolgáltatottabb csoportjának nyújtanak biztonságos megélhetést és sokrétű fejlődési lehetőséget és közben gondoskodnak az erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználásáról is.

Nekünk az volt az egyik legérdekesebb az SMS munkájában, hogy a szervezet nagyon ügyesen ötvözi a szolgáltató jellegű és a politikai tevékenységet. Noha számos olyan „egyirányú” szolgáltatást nyújtanak a tagjaik számára, mint a családsegítés és a gyermekgondozás, ezek tulajdonképpen eszközként szolgálnak arra, hogy a tagjaik képessé váljanak állampolgári jogaik érvényesítésére. Biztos, saját jövedelemhez jutnak, melynek hatására jelentősen csökken a kiszolgáltatottságuk, és emellett képzéseken is részt vehetnek, amelyeken megismerik az állampolgári jogaikat és azok érvényesítésének lehetőségeit. Hosszú távon pedig közösségi vezetők válhatnak belőlük, akik más nőknek segítenek bejárni ezt az utat. Emellett tüntetéseken is részt vesznek és lobbiznak a politikusoknál érdekeik érvényesítése érdekében. A szervezet vezetője ígéretet tett arra, hogy elküldi nekünk a közösségi vezető képzésük tananyagát, ennek biztosan nagy hasznát fogja venni a Közélet Iskolája!

További képek a Mumbai-i tanulmányútról

A tanulmányutat az OSIFE támogatta.

Haiyya – Szerveződj a cselekvésért!

3. nap Haiyya http://haiyya.in/
from Közélet Iskolája on Picasa

A Haiyya a legfiatalabb azok közül a szervezetek közül, amelyeket utunk során meglátogattunk. 2013-ban hozta létre egy fiatal nő, aki az Egyesült Államokban született és ott is nőtt fel, de a családja Indiából származik. A szervezet működésének alapja egy amerikai közösségszervező modell, amelyet Marshall Ganz dolgozott ki és a középpontjában a közösségszervezés és az állampolgári nevelés áll. Minket elsősorban az utóbbi miatt érdekelt a Haiyya munkája.

A szervezet egy ösztöndíj program létrehozásával kezdte meg működését, amelynek az a fő célja, hogy az emberek valóban részt tudjanak venni az indiai demokráciában, vagyis maguk is aktív részesei lehessenek a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatoknak. Ehhez az alapító Deepti Doshi szerint elsősorban az egyének szemléletváltozására, illetve tudatosabbá válására és közösségi vezetőkre van szükség. Ezért kidolgoztak egy olyan ösztöndíj programot, amely közösségszervezőket képez Mumbai-szerte, akik a későbbiekben változást tudnak elérni a saját közösségükben. A program egy 3 hónapig tartó képzésre épül, melynek során a Haiyya Ösztöndíjasok kéthetente félnapos tréningeken tanulják meg, hogyan tudják megszervezni saját közösségeiket az őket érintő ügyek kapcsán. A program a ’csinálva tanulni’ elvére épül, vagyis a résztvevők a program ideje alatt kidolgoznak és részben meg is valósítanak egy-egy tényleges kampányt valamely, a saját közösségület leginkább érintő problémával kapcsolatban.

Abban eltér a szervezet célja a Közélet Iskolája jövőképétől, hogy a Haiyya nem fektet hangsúlyt arra, hogy kirekesztett társadalmi csoportok tagjait részesítsen állampolgári oktatásban. Az ösztöndíj programjuk mindenki számára nyitott, de mivel a képzés angol nyelven folyik és a résztvevők nem kapnak sem tényleges ösztöndíjat, sem költségtérítést, ezért az a tapasztalat, hogy elsősorban a középosztály tagjai vesznek részt a programban, ezen belül is elsősorban háztartásbeli nők és diákok. A program sikerét jól mutatja, hogy míg az első képzésre nehéz volt résztvevőket toborozniuk, ma már – mindössze 1 éves működés után – 300-400 ember jelentkezik a program 30 helyére. Így válogatnak a résztvevők között, az elsődleges kiválasztási szempont az elkötelezettség (ez a szempont áll a mögött is, hogy nem adnak tényleges ösztöndíjat a résztvevőknek) és hogy a jelentkező ne legyen párt politikusa – ez utóbbival nem a pártpolitika létjogosultságát vitatják, hanem szeretnének esélyt adni a fejlődésre azoknak, akik még semmilyen módon nincsenek megszervezve. A jövőben a szervezet szeretne majd intenzívebben kapcsolatot tartani a korábbi ösztöndíjasokkal, de erre eddig még nem volt kapacitásuk.

A szervezet működése során hamar rájött, hogy nem működik jól az a modell, amikor csak tanítják a közösségszervezést, de ők maguk nem csinálják azt, ezért elindítottak két saját érdekérvényesítő kampányt. Mindkét kezdeményezés a mumbai-i csatornázási-szemétszállítási szolgáltatások fejlesztését célozza, mert ez létfontosságú – ahogy mi is megtapasztaltuk, nagyrészt megoldatlan – ügy a város lakói számára. Mumbai-on belül két környéken szerveznek hetente találkozókat, amelyek során a Haiyya képzett, fizetett kampánykoordinátorai segítik a helyi lakosokat abban, hogy kiharcolják, hogy a közösségük magasabb színvonalú csatornázási szolgáltatásban részesüljön. A kampányok indításakor a koordinátorok ajtóról ajtóra járva toborozták a környékbelieket, ma mindkét kampányban 40-50 helyi lakos vesz részt, de folyamatosan lehet csatlakozni hozzájuk. A találkozókat köztereken szervezik, hogy ezzel is minél szélesebb rétegeket tudjanak elérni. A folyamatos bázisszélesítés mellett még az a közösségszervező modell kulcsa, hogy a kampánykoordinátorok jól be vannak ágyazva a helyi közösségbe: ott élnek, ismerik a helyi problémákat és sok helyi lakost is, így hitelük van a helyiek szemében, megbíznak bennük és így szívesebben részt vesznek maguk is a szervezésben. Deepti elmondása szerint még az is nagyon fontos, hogy a résztvevők a kampány fő célja mellett kisebb célokat is kitűzzenek maguk elé, mert a kisebb sikerek a folyamat során fontosak ahhoz, hogy a résztvevők lelkesedése hosszú távon, a fő cél eléréséig fennmaradjon.

A szervezet egyelőre főleg a közösségi médián keresztül hirdeti magát és az általa képviselt modellt, de épp ottjártunkkor kezdtek el azon dolgozni, hogy megjelenjenek a hagyományos indiai sajtóban is, és így még szélesebb rétegekkel ismertethessék meg a munkájukat. Nekünk nagyon érdekes volt hallani, hogy a szervezetet alkalmanként megbízzák vállalatok, hogy nyújtsanak állampolgári képzést a munkavállalóik számára, legutóbb például az indiai választásokkal kapcsolatban. Egyikünk sem értette meg igazán, hogy erre mi ösztönzi a piaci alapon működő cégeket, de nagyon izgalmas dolognak tartjuk az ilyen kezdeményezéseket!

Emellett érdekes volt látni, hogyan képes a szervezet aktív bázist építeni olyan állampolgárokból, akik nem feltétlenül tagjai más szervezetnek vagy mozgalomnak; illetve hogy hogyan ötvözik a tényleges közösségszervező munkát az egyének állampolgári képességeinek hosszabb távú, stratégiai célú növelésével.

További képek a Mumbai-i tanulmányútról

A tanulmányutat az OSIFE támogatta.

​Pukar – tudástermelés alulnézetből

1. nap Pukar - Partners for Urban Knowledge, Action and Research http://pukar.org.in/
from Közélet Iskolája on Picasa

A Pukar volt a fő oka annak, hogy Mumbaiba látogattunk. A szervezetről eredetileg Arjun Appadurai Right to research (Kutatáshoz való jog) című, immár legendássá vált tanulmányában olvastunk. A Pukar hindi nyelven azt jelenti, „felhívás”, de a szervezet neve egyben egy betűszó is: Partners for Urban Knowledge Action and Research – partnerek a városi tudással kapcsolatos cselekvésért és kutatásért. A több, mint tízéves szervezetet Appadurai és felesége, Carol A. Breckenridge alapították. A szervezet fő profilja a közösségi alapú kutatások tervezése és megvalósítása fiatalok részvételével.

A kutatáshoz való jog azon a felismerésen alapul, miszerint a tudományos gyakorlat társadalmilag teremtett, és a kutatás mint tevékenység pedig mélyen be van ágyazva az uralkodó hatalmi viszonyokba. A „tudományos tények” valójában egy társadalmi megegyezésen alapuló folyamat során jönnek létre a tudományos protokollokon, rítusokon, hierarchiákon, az egyetemi munkáltatás feltételein és a publikációra vonatkozó szabályokon keresztül. Azok a tudományos intézmények, amelyeknek hatalmában áll meghatározni, hogy mi számít tudásnak és melyek a tudás megszerzésének megfelelő módjai, jellemzően hierarchikus felépítésűek, sokszor meglehetősen leereszkedő módon viszonyulnak a „laikus” nyilvánossághoz, és arra törekszenek, hogy saját mércéjük mindenki számára mérvadó legyen, aki tudományos vagy kutató munkát akar végezni.

Appadurai szerint a tudástermelés feletti kizárólagos ellenőrzés elleni küzdelem egyik módja a kutatás demokratizálása. Ez egyrészt azt jelenti, hogy elismerésre kell, hogy kerüljenek az akadémiai közegen kívüli kutatások is, mint például az az információszerző és kutató munka, amit a társadalmi mozgalmak tagjai végeznek munkájuk során. Az információ felkutatása és elemzése, az események, folyamatok és tapasztalatok dokumentálása, az ötletek és megoldások közötti kapcsolódási pontok megteremtése mind részei annak a vélemények, értékelések és cselekvések sorozatából álló körforgásnak, ami az önszerveződő kezdeményezéseket jellemzi.

Másrészt nem mindegy, hogy egy-egy kutatást ki és hogyan végez el. Ha elismerjük a kutatáshoz való jogot, akkor elismerjük azt is, hogy bárkiből válhat a vizsgálódás alanya és tárgya is. Ebben a fogalmi keretben nem áll meg az a hagyományos kettősség, amelyben a marginalizált emberek mindig a vizsgálat tárgyát képezik, a középosztálybeli kutatók pedig mindig a kutatás kitalálói és végrehajtói. Sőt, ebben a megközelítésben mindkét félnek tudatosan törekednie kell arra, hogy ezek a szerepek folyamatosan megkérdőjeleződjenek, változzanak és cserélődjenek.

Annak érdekében, hogy a kutatást felszabadítsa az intézményi keretek szorításából, Appadurai a következőképpen határozza meg azt meg: „[a kutatás] arra való képességet jelent, hogy fegyelmezett vizsgálatot folytassunk azokról a dolgokról, amelyeket tudnunk kell, de még nem tudunk. Ilyen értelemben minden ember kutató, hiszen minden ember hoz olyan döntéseket, amelyek megkövetelik tőle, hogy következetes felfedezéseket tegyen jelenlegi tudásának horizontján túl”.

A Pukar kezdetben kifejezetten Mumbai történelmét és jelenét szerette volna feltérképezni a városlakók szemszögéből, és az ő teljes értékű kutatóként történő bevonásukkal. Az első kutatási téma a különböző vallási csoportok közötti konfliktusok voltak. A kutatás során Appadurai egyre inkább úgy érezte, hogy a dokumentáció mellett gyakorlati változást is szeretne elérni a hindu és muszlim közösségek közötti viszonyban. Ennek megfelelően a szervezet alapelve, hogy a városról végzett kutatás ne elszigetelt tevékenység legyen, hanem a megtermelt tudás mindig kerüljön vissza azokhoz a városlakókhoz, akikről a kutatás szólt.

Ma a szervezet legfontosabb programja az ún. Youth Fellowship (ifjúsági ösztöndíj), amelynek keretében évente tucatnyi fiatal végez kutatást csoportosan egy általuk kiválasztott témában. A résztvevő fiatalok mindig csoportként jelentkeznek és egy jól kidolgozott képzés során finomítják az általuk kiválasztott témát, valamint kidolgozzák a kutatási módszertant, majd elvégzik magát a kutatást. A kor mellett (csak 18 és 30 év közöttiek vehetnek részt) az egyetlen feltétel a belépésre, hogy mindenkinek olyan témát kell választania, amiben ő személyesen érintett, tehát ami a lakóközösségét, iskoláját, családját vagy őt magát érinti. Az évek során a fiatalok rengeteg kutatást végeztek rendkívül sokféle témában a mumbai vonatok női kocsijainak kultúrájától az állami iskolák színvonalán át a tuberkulózissal kapcsolatos általános ismeretekig. Az ifjúsági ösztöndíj során végzett kutatásokról a Pukar pár évvel ezelőtt lenyűgöző összeállítást készített, amelyben minden projekt tagjai bemutatkoznak, bemutatják kutatási témájukat, és eredményeiket is. Minden projektnél fontos, hogy a kutatásnak legyen valamilyen gyakorlati kimenetele is. Azon kívül, hogy minden csoport jelentést ír és bemutatja eredményeit az éves ún. kutatói gálán, a koordinátorok arra biztatják őket, hogy állítsanak elő valamilyen kézzelfoghatót is (pl. tájékoztató füzetet) vagy szervezzenek meg valamilyen eseményt az adott témában.

Az ifjúsági ösztöndíj szerepének folyamatos növekedése a szervezet életében egyfajta fókuszváltást is jelez a Pukar munkájában. Miközben eleinte a legfontosabb cél a város életének dokumentációja volt, ma a szervezet vezetői a kutatást ennél sokkal többnek látják: egy olyan tanulási és pedagógiai eszköznek, amelynek segítségével a résztvevő fiatal kutatók maguk is jelentős változásokon mennek keresztül. Noha kiválasztási kritérium, hogy valaki alapvetően kíváncsi legyen, a kutatás során a résztvevők érdeklődése elmélyül, és egyre inkább rendszerben látják a körülöttük zajló világ dolgait. Megtanulnak kérdéseket feltenni, megkérdőjelezni az elfogadott valóságot, új felismerésekhez jutnak el és sokkal jobban megismerik önmagukat és társaikat is. Ezen kívül, azáltal, hogy mindent csoportban kell végezniük, megtanulnak közösségben élni és dolgozni.

Éppen amikor megérkeztünk Mumbaiba, az ifjúsági ösztöndíjban résztvevők képzése folyt, így a repülőtérről azonnal a Pukar irodájába mentünk. A 15-20 fiatal ezen a vasárnapon a megfigyelés módszertanáról tanult. Az elméleti bevezető után kisebb csapatokban kimentek a környék utcáira és megfigyelést végeztek (egy csapatnak még térképet is kellett készítenie). A megfigyelés bemutatása után Anita Patil-Deshmukh-kal, a Pukar vezetőjével a megfigyelés és az ítélkezés közötti különbségről beszélgettek, vagyis arról, hogy mi a különbség a között, amikor valamit a lehető legobjektívebb módon leírunk („Az utcán nincsen szemetes”), illetve amikor már a saját értékelésünkkel is megtöltjük a megfigyelést („Ez az utca nagyon rendetlen”). Amikor megkérdeztük a résztvevőket, hogy miért jelentkeztek a programra, az egyik lány ezt mondta: „Azért, hogy jobban megértsem a dolgokat, és hogy megváltoztassam a társadalmat” – ez nagyon sok mindent elmond a résztvevőkről és a program sikeréről is. A nap végén a fiatal kutatók elkalauzoltak minket a vonatállomásra is, ami önmagában hatalmas kaland volt, hiszen életünkben először jártunk ebben a hatalmas és kaotikus városban. Köszönjük nekik az egész napot és az odafigyelést!

Az ifjúsági ösztöndíj mellett a Pukar saját kezdeményezésű kutatásokat is végez, szintén a részvételi akciókutatás módszertanára építve. Itt is elsősorban városi témákat választanak, amelyek a mai Mumbai számára fontosnak ítélnek. Ezekbe a kutatásokba szintén olyan fiatalokat toboroznak, akik az adott területen vagy témában személyesen érintettek. Őket nevezi a szervezet mezítlábas kutatóknak (barefoot researchers), akik gyakran az ifjúsági ösztöndíj korábbi résztvevői közül kerülnek ki, de újoncként is bekerülhetnek ebbe a folyamatba. Noha a téma mindig adott, a konkrét kérdéseket, a kutatás menetét és az eredmények terjesztésének módját mindig a kutatók közösen találják ki és valósítják meg.

Mi három olyan kutatással ismerkedtünk meg, amelyeket a Pukar kezdeményezett és jelenleg is folynak. Mindhárom kutatás koordinátora korábbi ifjúsági ösztöndíjas, ami jól mutatja a Pukarban a fokozatos és folyamatos bevonás sikerességét. Az egyik a Vidéki Internet Hozzáférés projekt, amelyet Mumbai egyik egyetemével közösen végeznek. A projekt során az egyetem tesztelni szeretne egy új technológiát, amelynek segítségével nagyon messzi vidéki területekre is el lehetne juttatni jó minőségű internetet. A Pukar segítségével kiválasztottak 60 vidéki fiatalt, akiknek a lakásába be fogják vezetni az internetet, és akik tesztelni fogják azt, illetve kutatást végeznek a lakóközösségükben az e-kormányzással kapcsolatban. Ezzel együtt ők maguk is képzést fognak kapni arról, hogyan lehet az internetet közösségi, politikai aktivitásra felhasználni.

A másik projekt, amiről részletesebben hallottunk, Egészséges Városok – Gazdag Városok névre hallgat. Ezt a Pukar a Harvard egyetem diákjaival és helyi kutatókkal végzi közösen. A kutatás a Mumbai kikötőjébe épült egyik nyomornegyed lakóinak egészségi állapotáról szól. Miután megállapították, hogy a területen nagyon alacsony a védőoltások aránya, kampányba kezdtek, amelynek során a helyi kutatók felvilágosítják a lakosokat a védőoltások szükségességéről és szűrő- és oltókocsikat is szerveznek a területre. Az eddigi felmérésekből az derült ki, hogy a másfél év alatt 29%-ról 93%-ra nőtt a védőoltással rendelkezők aránya.

A harmadik projekt, amit közelebbről megismertünk a Fiatalok Mozgalma az Aktív Állampolgárságért névre hallgat. Ezen belül is több projekt fut, mi azonban csak egy kutatócsapattal ismerkedtünk meg közelebbről. A férfiasság társadalmi konstrukciójáról szóló kutatásban kilenc fiatal vesz részt, akik mindannyian korábban az ifjúsági ösztöndíjban vettek részt, így már van valamennyi gyakorlatuk. A téma aktualitását az adta, hogy Indiában egyre többször kerül nyilvánosságra nők elleni erőszakos cselekmény. Miközben a sajtó sokat foglalkozik azzal, hogy a nők mit tehetnek (illetve mit kellene tenniük), hogy elkerüljék ezeket a helyzeteket, sokkal kevesebb szó esik arról, hogy mi a férfiak felelőssége. Ebben a csoportban a fiatal kutatók azt vizsgálják, hogy milyen ma Indiában a domináns férfi-kép, ezt hogyan és hol tanulják meg a fiatalok és hogyan lehetne ezen változtatni.

A kutatócsapat tagjaival az egyik kutató lakásán találkoztunk, ahol a fiú szülei nagy örömmel fogadtak minket – még sohasem járt náluk külföldi vendég, ezért sok fotó is készült rólunk. A fiatalok nagy lelkesedéssel meséltek arról, hogy milyen sokat vitatkoztak miközben összeállították a kutatás menetrendjét, hiszen a saját férfiasságról alkotott elképzeléseik sem egyeztek, és sokaknak meg kellett kérdőjelezniük korábban természetesnek vett dolgokat. Végül úgy döntöttek, hogy először fókuszcsoportos beszélgetéseket fognak tartani fiatal férfiakkal – mindenki saját lakóhelyén vagy iskolájában. Hosszas vívódás után arra jutottak, hogy a fókuszcsoportokat fiúk vezetik, a lányok pedig háttértámogatást adnak nekik. Noha ennek a kialakításnak is az volt a célja, hogy a fókuszcsoport résztvevői nyíltabban tudjanak beszélni a témáról, a csoport tapasztalata az, hogy sokan húzódoznak attól, hogy erről beszéljenek és még a fókuszcsoportban is sokszor feszélyezi őket a lányok jelenléte. A fókuszcsoportos beszélgetések után személyes interjúk fognak következni, amit lányok és fiúk is fognak vezetni (külön-külön), és az eredmények elemzésekor az így adott válaszokat is össze fogják hasonlítani.

A kutatás eddig fázisaiban is rengeteget tanult a csoport arról, hogyan teszik belsővé a fiatal fiúk és lányok is azt az Indiában uralkodó társadalmi képet, ami a fiúkat értékesebbnek tartja a lányoknál, és ami a nők elnyomásához vezet. A kutatók elmesélték például, hogy ha egy fiúgyereknek túl hosszú a haja, az iskolában megbüntethetik érte, és a sarokba állítják „mint egy lányt”. Ezen kívül, a kutatócsapat több fiú tagja is rádöbbent arra, hogy mennyire nem veszi ki a részét a házimunkában és milyen természetesnek tartja, hogy az étkezéskor édesanyja szolgál ki mindenkit.

Nagyon örülünk, hogy a Pukar munkáját személyesen is megismerhettük és hatalmas élmény volt látni, hogy a mezítlábas kutatók milyen átgondolt és értékes kutatásokat végeznek. A Pukarnál tett látogatásaink megerősítettek minket abban, hogy kutatás valóban lehet a pedagógia, a politikai tudatosodás és az intellektuális felszabadulás eszköze, ha elég következetesen és valóban részvételi módon szervezzük meg (az egyik fiatal kutató videóját erről itt nézhetitek meg). Köszönjük az inspirációt és a rengeteg gyakorlati tanácsot!

További képek a Mumbai-i tanulmányútról

A tanulmányutat az OSIFE támogatta.

„A ti szemetetek a mi vagyonunk" Beszámoló a Közélet Iskolája indiai tanulmányútjáról

5. nap The Great Wall of Mumbai
from Közélet Iskolája on Picasa

Mikor? 2014. október 17. (péntek) 19-21h

Hol? Budapest VIII. ker. Auróra utca 11.

Lehetőséget kaptunk, hogy Európán és Észak-Amerikán kívül is megismerkedjünk a Közélet Iskolájához hasonló szervezetekkel és tanuljunk tőlük az állampolgári és politikai oktatás, valamint a részvételi akciókutatás módszereiről és technikáiról. 2014. szeptember 7 és 17. között Mumbaiba utaztunk, hogy megismerkedjünk hat szervezet munkájával, amelyek mind kirekesztett csoportokkal dolgoznak azon, hogy teljes értékű állampolgárként tudjanak élni. Az itt szerzett tapasztalatainkról fogunk mesélni október 17-én este 6-tól az Aurórában.

Sok-sok képpel, videóval, élménnyel és sütivel készülünk. Várunk Titeket sok szeretettel!

Ezekről a szervezetekről fogunk mesélni:

Haiyya: Organise for Action

Ghar Bachao Ghar Banao Andolan

Kranti

Stree Mukti Sanghatana

Alternative Realities

PUKAR

Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/1469476766667064/

További információ:

Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996), Dósa Mariann (0670-509-8510)

kozeletiskolaja@gmail.com, www.kozeletiskolaja.hu

Köszönjük az Open Society Initiative for Europe támogatását a tanulmányút megvalósításához.