Forradalom a telken

Cserháti Éva: Forradalom a telken

Óvatosan ereszkedett le a lócára, és a hátát a fának támasztva, tekintetét gépiesen a dombok felé fordította. A rücskös fakéreg a vastag pulóveren át is szúrta. Fészkelődött egy kicsit, mintha viszketne a háta, de a mozdulat az öregre emlékeztette, és ettől elszégyellte magát. Nem azért, amit tenni fog, hanem mert abban az illúzióban élt, hogy ennyi közös sincs bennük.

Az októberi nap fáradtan kászálódott elő az erdő mögül, és a férfi megborzongott. Bemehetett volna a kisházba a vattakabátért, de valami visszatartotta. Felnézett a diófára. Az előző heti szélvihar az utolsó leveleket is lesodorta, és a csupasz ágak most feketén hasítottak bele a reggeli szürkületbe.

Tudta, hogy könnyen elszédül, ha sokáig néz felfelé, de szerette volna megfigyelni, hogyan válik kékre az égbolt a kelő nap fényében, és szürkülnek ki az ágak. Megkapaszkodott az asztal szélében, és úgy kémlelt fölfelé, de az ujjai megcsúsztak a viaszosvászon-terítőn. Letámaszkodott a padra, és türelmesen várta, hogy a látóteréből kiússzanak a színes karikák. Akaratlanul is elmosolyodott. Hányszor magyarázta el a betegeinek, hogy meszes nyakkal és magas vérnyomással ne kapkodják a fejüket, különösen ne reggel. Bort iszik a doktor úr, és vizet prédikál, mondaná az öreg.

Mozdulatlanul ült néhány percig, amíg elmúlt a szédülés, aztán bement a házba a vattakabátért. Töltött magának a termoszból egy kis kávét, amit az embereknek főzött le. Kezét a forró pléhbögrén melengetve megállt a küszöbön, és onnan nézte a fát.

A lejtős telek aljába ültette az öreg hatvanháromban, az amnesztia után. Szabadulásom hősi emlékére, mondta, ahányszor a haverok kijöttek a telekre.

Az öreget ötvennyolcban vitték be. Nyáron, az iskolai szünidő második hetében, de bizonyítványosztáskor még otthon volt. Ilyen a mi szerencsénk, húzta el a száját Tami később. De aznap éjjel anyuka még sírt is, és a sok egyenruhás férfitól mindannyian meg voltak illetődve. Öcsi Tami nyakában zokogott és sikítozott, hogy biztos elviszik anyukát is. A következő hetek azonban békés csendben teltek, és azért merte végül megkérdezni a nővérét, vajon sokáig tartják-e benn édesapát. Tami meglepett pillantást vetett rá, mert soha nem emlegették így az öreget egymás között, aztán megvonta a vállát. De nem lazán, mint akinek mindegy, hanem nagy levegőt vett, amitől mindkét válla megemelkedett, és egyszerre felvonta a szemöldökét is.  Így maradt néhány másodpercig, behúzott nyakkal és lebiggyesztett szájjal, mint aki a válaszon töpreng. Aztán csak annyit mondott: „Ne kiabáljuk el”.

Erősen megszorította a bögrét, és nagyot kortyolt a kávéból. A forró ital égette a torkát.

Mégsem az ötvennyolcas lett élete legszebb nyara, mert a rájuk szakadó szabadságban új szabályokat kellett megtanulni. A Tétényi-testvéreket többet nem engedték át focizni, viszont állandó vendég lett náluk az egyik osztálytársa, akit nem kedvelt különösebben. Ez nagy veszteség volt, mert az osztálytárs nemcsak rosszul focizott, de irigy is volt, és egy ujjal sem nyúlhatott a bringájához. Az én nagyapám egy mártír sziszegte oda neki, amikor egyszer kérdőre vonta, a te faterod meg csak egy piás. És ez igaz volt, de akkor is utálta érte.

Utálta a rendszert is, ami néhány évtized múlva hőst faragott az öregből, holott az egész utca tudta, hogy a Tarján Jocó minden balhéban benne van, ha leissza magát. És az öreg hétfő kivételével, minden nap be volt rúgva. Kellett valamelyik koncepciós perbe tölteléknek, mondogatta Tami, amikor már beszélni lehetett róla. Aztán anyuka temetésén bejelentette: „Ki fogom kérni az aktáit”.

A tavasszal meg is tette. Hónapokba is beletelik, mire előhalásszák, magyarázta, de legalább megtudjuk, mire kapott tíz évet a vén fasz. Őt azonban zavarta a nővére hangjában még mindig frissen fortyogó harag, ráadásul az ítélet indoklását sem akarta tudni, sem azt, mi történt az öreggel a börtönben vagy a szabadulás után. De hát mitől félsz?, kérdezte Tami, aki akkor egyszer elvesztette a türelmét. Komolyan mitől? Mi derülhet ki a vén faszról, amit eddig nem sejtettünk? De ő összeszorított szájjal hallgatott, Tami pedig félreértette a némaságát, és megölelte, úgy, ahogy régen. Aztán a fülébe súgta: „Ne félj, nem jön vissza. Halott.” Ez persze inkább a nővére félelmére volt válasz, mert őt tényleg csúnyán verte az öreg. Még a börtön után is felpofozta néha, és közben ordította, hogy az én asztalomnál nem esznek büdös kurvák.

Eszti volt az egyetlen, aki tudta, mitől retteg ő, mi derülhet ki az iratokból. Csak a feleségének merte elmondani a kétségeit. Hogy mi lesz, ha kiderül, az öreget beszervezték a szabadulása után? Az is lehet, hogy azért vették őt fel az orvosira, mert az apja jelentett. Annyi ilyen történetet lehet hallani mostanában. Hogy valaki nem az, aminek látszik. Évtizedeken át kettős életet él. És ami a legrosszabb, mi lesz, ha kiderül, hogy az öreg ezt valójában értük tette, a családjáért, hogy titkon szerette őket. És az ő hibájuk, hogy vakságukban és közömbösségükben nem érezték a szeretetét.

Ha ez kérdés szóba került, Eszti először nem a veréseket hozta fel, hanem tapintatosan az OKTV második helyezéssel érvelt, meg azzal, hogy mennyire lenézte az öreg, hogy a fia csak üzemorvos lett. Pedig belőle nem az ambíció hiányzott, hanem egyszerűen szerette a gyárat. Anyuka is ott dolgozott nyugdíjig, Tami is ott kezdett, és Öcsi is odajárt nyári gyakorlatra.

Az Öcsi… Elkapta a tekintetét a diófáról, de már késő volt.

„Ott fog lógni Sztálin, alatta a Gerő, jobbra meg a Kádár, az a hely a nyerő.” Skandálta teli torokból az öreg, és úgy verte hozzá a viaszosvászonnal borított asztalt, hogy ugrált rajta a demizson is. Az Öcsinek meg mutogatni kellett hozzá a diófa ágait. Cingár tizenéves volt, sápadt, pattanásos. Állt a röhögő ivócimborák előtt, akik egyszerre üvöltötték: „Ott fog lógni Sztálin, alatta a Gerő, jobbra meg a Kádár, az a hely a nyerő.” Némán mutogatta az ágakat minden hétvégén.

Bocsáss meg nekem, anyuka. Csak ennyi állt a búcsúlevelében. A kiserdőbe ment ki. Oda szoktak a városból.

Attól kezdve a szülei némán pucolták a diót esténként a tévé előtt. Jutott az aranygaluskába, a beiglibe is. Ahogy a fa nőtt, olajat is préselt belőle az öreg, az jól ment a piacon. A kárpótlási jegyből felhúzták a kisházat, és oda költözött ki az öreg tavasztól őszig. Anyuka meg előre megfőzött neki egy hétre, hadd igya egyedül a cefrét.

A vattakabát ellenére megborzongott, és töltött még egy kis kávét magának. A konyhai óra már fél kilencet mutatott, elhatározta, hogy kimegy az emberek elé a földútra. Egy maszekot fizetett meg, aki vállalta a melót fusiban ünnepnapon is. Egy vagyont fizetett érte. Azt mondta a szaki, hozza az egész brigádot, ehhez két ember nem lesz elég.

A kerítésig sem ért, amikor befordult az útra az emelőkosaras daru, mögötte meg az árokásó. Hárman ugrottak ki a vezetőfülkéből. Levezette őket a telek aljába. A főnök izmos, agilis ember volt. Jól megfizette, mégis hosszan hitetlenkedett.

– Nem az én dolgom, de biztos ki akarja vágatni? Még meggondolhatja magát, jó ember. Kifizeti a felvonulási díjat és már itt sem vagyunk. Ez a fa egy csoda, nincs ennek semmi hibája. Terem is bőven, nem?

A férfi bólintott.

– Ejnye – ingatta meg a fejét a főnök. – Legalább a rönkökért kérhetne pénzt. Aranyárban van az ilyen jó diófa – De amikor látta, hogy a férfi csak rázza a fejét, feladta: – És mi lesz a helyén, hogy árokásót is hozatott? – intett az utcán parkoló jármű felé.

A férfi lehajtotta a fejét, és némán nézte, ahogy az októberi nap lassan vörösbe vonja a kisház előtt hervadozó őszirózsákat. Hamarosan elvirágzik mind.

Aztán felemelte a tekintetét, nagy lendülettel megemelte a karját és a diófára mutatott, határozottan, mintha mérföldnyi messzeségben állna tőlük.

– Medence lesz a helyén – jelentette ki kicsit hangosabban a kelleténél. Aztán egy félmosollyal hozzátette: –- Az unokáknak.