Őszi tangók

dr. Tunyogi László: Őszi Tangók

Első tánc (1919.) Nagyapám

Mire megszülettem, ő már nem élt. Apám olykor mesélt róla, nem túl bő lére eresztve azt a keveset, amit ő maga ismert. Soha nem hittem, hogy titka lenne, minek. Ő is, mint minden gyermek, hősnek látta az apját, nem volt okom kételkedni. Nekem ez a csekélyke emlék-örökség is elég volt, nem éreztem soha túlzott vágyat, hogy fölfedezzem, honnan is jöttem. A porosodó, fakuló, görbülő emlékezet koronként úgyis átrendezi, mikor, mi a fontos és mi a helyes, ennyit tanultam meg több mint hat évtized alatt.

Két fényképet őrzött róla apám azokból az időkből. Bőr tokban tartotta őket, külön a többitől. Az egyik amolyan cakkos szélű, valahogy körbe vágta a fényképész, legyen díszesebb, ez divat lehetett annak idején. Egyedül áll egy falnál, balról kapja a fényt, hosszú árnyékot vet a teste. Húzza ki magát! Pödörje egyenesre a bajszát! Ne hunyorogjon! Igazítsa el a zubbonyán a ráncokat! Most! Ne mozogjon, az isten verje meg! Így képzelem. Semmi nem természetes ezen a képen, nagyapám sem nem marcona, sem nem ijedt, inkább unott képpel tűri a parancsokat. Valamikor a háború kitörése után készülhetett, tizennégyben, mielőtt a frontra került. Sapkarózsáján egy jókora K betű, apám azt mondja, a császárt jelenti, Kaiser. Nagyapám tehát az ő seregének katonája.

A másik képen hanyagul heverésznek, kicsit méretesebb ez a fénykép, ennek egyenesek az oldalai. Sapkájukon egy fehér színű virág, apám magyarázza, ez az őszirózsa, a várakozás, a remény és a szeretet jele volt, frontról hazatérő katonákat ezzel a virággal várták. Puskájukat az ölükben tartják. A kép jobb szélén az egyik katonánál nincsen puska, mégis tart valamit. Egy mankót. Soványak, mélyen ülnek a szemeik. Ketten mégis mosolyognak. A középen ülő katona fölemeli az állát, fejét kissé elfordítva kinéz a képből, szájából szivar parázslik. A fényképen átlósan repedés fut végig, pont kettészeli ezt a középső katonát. Kérdezem, melyik a nagyapa, apám remegő ujja odabök valahova, hogy ő az. Aki szivarozik?, kérdezem. Nem, az ott mellette, de már be is csukja azt a tokot. Igaz, egyik arc sem hasonlított arra a katonára, akit először mutatott. Háborúban gyorsan gyűlnek a sebhelyek és ráncok az arcon.

Sokáig megvolt a kulacsa is. Apám idővel nekem adta, szerettem. Horpadt volt az oldala ugyan, de a szüleim megengedték, hogy abban vigyem az iskolába a kakaót. Rövidke bőr szíj kötötte a csavaros tetejét a nyakához, ahogy hozzáütődött a kulacs testéhez, csilingelt. Jó volt tudni, hogy az öreg is ugyanezt hallotta, amikor a fronton itta a kakaót. Addig piszkáltam azt a fáradt bőrdarabot, míg végül elszakadt. Összekötöttem egy madzaggal, de ez már nem volt ugyanaz. Anyám idővel elunta, nem lehet tisztán tartani belül, azt magyarázta. Kaptam egy másikat műanyagból, mindenkinek olyan volt. Pedig azt se volt könnyebb kipucolni.

A szuronyt apám őrizte, csak nagyritkán vehettem a kezembe, féltem is ettől a gyiloktól, hosszú volt, hegyes. Ez a vércsatorna, mutatta apám, borzongtam. Ne mutasson nekem ilyeneket. Pedig szuronyrohamra is kivezényelték a nagyapámat!, mondta apám büszkén. Elképzelni sem tudok egy ilyen rohamot. Mi visz rá egy embert, ha nem a félelem, a percért küzdés, a biztos halál lehelete? Mire gondol ilyenkor? A legszebb szerelmes éjszakára? A túlvilágra? Hogy már mindjárt? Már látja a kaput, pár perc, és jövök, várjatok, csak még ölök egy párat, aztán bekopogok, itt vagyok, kezeit csókolom, hol vehetném le a véres, saras gönceimet?

A hatvanas évek elején, turistacsoporttal néhány napra Zakopaneba utaztunk. Elvittek a Dunajecre is tutajozni. Két megtermett gural, hosszú csáklyákkal, ügyesen lökdöste a sziklák között a fatörzsekből összekötött tákolmányt, azon kucorogtunk. Ott, a tutajon mesélte el apám, hogy innen nem messze, Przemysl-nél harcolt a nagyapám 1915-ben. Ők mentették meg az ostromlott várat, elűzték az orosz csapatokat, és a nagyapámmal kezet fogott a későbbi király, a negyedik Károly, arról nem is beszélve, hogy Kusmanek tábornok, a vár kapitánya jó barátja lett a nagyapámnak.

-          Akkor miért jött haza rögtön utána?, kérdeztem, mert így mesélte korábban.

-          Úgy alakultak a dolgok, hogy itthon volt rá nagyobb szükség, válaszolta apám.

A legjobb barátját, a Károlyt vele egy napon sorozták be, együtt is maradtak a frontom mindvégig, meséli tovább apám. Hanem Przemysl-nél a Károly csaknem meghalt. Ez is. Este, a csata után keresed, visszamész a harcmezőre, mert mintha ott láttad volna utoljára. Hörögnek, mozgolódnak a testek, forgatod, nem, ez nem a Károly, az sem. Jönnek többen is keresni a bajtársaikat, aki megtalálja, mert szerencsés, próbálja fölemelni, húzza, vonja a táborba. A szanitécek is rohangálnak a hordággyal, sok a sérült, a reményteleneket is beviszik, most nincsen olyan, hogy reménytelen. Dehogy nincs. De ítéljen az Isten, ne egy szanitéc. Megvan a Károly, a bal lábát szakította le egy ágyúgolyó. Micsoda lélekjelenlét, a szíjával maga kötötte el a combját, hogy ne vérezzen el. Gyorsan a hordágyra, vigyétek! Hálás borjú szemekkel néz a nagyapámra, hogyne sírnák el mindketten magukat.

Nagyapám hazajön a győztes csatából, rosszakat álmodik. Halálhörgést, vérben gázol, hullahegyeket lát. Ordítva, csatakosan riad fel ilyenkor. Ilyet soha többé! Mindent, bármit, csak ezt ne! Olvassa a híreket, a háború elveszett, a katonákat mégis küldenék vissza a frontra, hátha megfordul a szerencse, ez a mostani csak fegyverszünet. Majd Hadik biztosítja az ellátásukat. Az a Hadik, aki miatt éhen is halhattak volna a fronton?! A nadrágszíjukat főzték kínjukban, ha nem volt honnan rabolni ennivalót! Ebből elég! Nagyapám bőszülten kiabál, a többi emberrel vonul az utcán, katonaruhát ölt újra, ott van a Lánchídon, mikor a rendőrök belelőnek a tömegbe. Ott van a Keleti pályaudvaron is, segít leráncigálni a bajtársait az indulni készülő vonatról, újabb győzelem, maradnak a katonák! Csak össze kell fogni, menni fog ez, így látja nagyapám, így akarom, hogy lássa.

-                     De Tisza István meggyilkolásánál ugye nincs ott!? – kérdezem apámtól.

-                     Ebben biztos lehetsz, fiam! – válaszolja apám.

-                     És a rabok kiszabadításánál a Conti utcában?

-                     Elindult, de mire odaért, már mind kiszabadultak. Nagy volt a tömeg az utcán, nem volt könnyű gyalog odajutni.

Abba is hagyhatnám, ennyi volt nagyapám hőstette a forradalom idején. Amikor kifehéredett a történelem, nagyapám postás lett, levélkihordó. 1943-ban halt meg, negyvennyolc évesen. Elvitte a szíve – így mondta apám. Mindenkit a szíve visz el, tette hozzá anyám.

Egyik évben, november elsején csúnya idő volt, esett. Apám ötlete volt, hogy ha nem is megyünk ki a temetőig, mégis vigyünk virágot nagyapámhoz. Ha nem is a sírra, de a Margit híd budai hídfőjéhez, ott az a szobor, a hatalmas oroszlán, Przemysl, csak ennyi van ráírva.

-                     Őszirózsát szeretnék, fehéret, szólt apám.

-                     Csak krizantémom van, mondta az eladó.

-                     Miért, az nem ugyanaz?

-                     Uram! Őszirózsából kétszázötven fajta van, sokféle színváltozatban és formában.

Apám már nem élt, amikor egy nagytakarításnál, valahonnan előkerült egy mankó.

-                     Hát ez?, kérdeztem anyámtól.

-                     Nagyapádé volt. Az ő lábát lőtték el a háborúban… Sándor mentette meg Przemyslnél. Károly nem létezett. Nekem legalábbis ezt mondta apád.

Sándorhoz gyakran elmentünk, ott lakott a közelben. Folyton szivarozott, erősen ivott is. Keserű illatok terjengtek a szobában. Gyerekük nem volt. A felesége csokis nápolyival kínált.

Második tánc (1956.) Apám

Méricskélem a sorsot. Számolom, hogy nagyapám (apai ág) az őszirózsás után még huszonöt évig volt levélkihordó postás Pestlőrincen. Azzal büntette a sors, hogy abból kellett megéljen, ami a leginkább nehezére esett. Folyton járnia kellett. Apám már csak tizenöt évvel élte túl ötvenhat októberét. Csökkenő számsorok. De mi szerint csökkennek? Lineárisan-e, vagy van talán valami aránypár, exponenciálisan, mondjuk úgy?! Keresem az én őszirózsásomat és ötvenhatomat, nem találom. Talán nem elég lélektelen még a világ? Nincs elég, közös ok az elkeseredéshez? Vagy az a pici remény hiányzik, hogy talán mégis sikerülhet? Sok itt a kérdőjel. (Ha nem vagyok kíváncsi, sokáig fogok élni?) Nem úgy van az, hogy az élet előre megrendezett színjáték, csak éppen a forgatókönyvét nem adják a kezünkbe? Vigyáznom kell, mert ha nagyon beleélem magamat, főként este, mikor kinn már égnek a lámpák, bennem kis rőzsedalok kezdenek égni – önök úgyis tudják, miről.

Ötvenhatban apám harmincnégy éves volt, én pedig három.

Apám technikus volt az Elektromos Műveknél, én meg skarlátos az István Kórházban.

Apám és egy Sárkány nevű sofőr megvárták, amíg az oroszok újratöltik a főutakra irányított Sztálin orgonáikat, volt pár perc szünet, apámék ilyenkor gázt adtak, átrohantak a kereszteződésen egy kicsike, zöld színű, IFA típusú autóval, üzemzavart elhárítani. Hol kábel szakadt, hol légvezeték, transzformátorállomásba csapódott egy lövedék, egész kerületek maradtak áram nélkül. Ők „ellátásnak”, vagy „betáplálásnak” hívták az áramot, márpedig, ha áram nincs, tudjuk, ugye… Úgy mesélte, napokig nem aludtak. Megúszták, hajuk szála se görbült, senki sem bántotta őket ötvenhat után. Csak a keze remegett apámnak, azt nem tudták kikezelni belőle soha többé, noha titkolta, ahogyan tudta.

Az István Kórházban nem kellett mindig ágyban feküdnünk. Amikor dörögni kezdett, két nővérke beszaladt a kórterembe, leparancsoltak minket az ágyról, le a kőre, bedugtak a sebtében egymás mellé taszigált vaságyak alá. Mindenki kapott egy-egy játékot, lendkerekes autót, vagy babát, azokkal kellett játszanunk. A nővérkék a lelkünkre kötötték, ki ne másszunk az ágyak alól, majd hirtelen eltűntek. Hideg volt a kő, rajtunk meg csak egy vékony pizsama. Egyre hangosabban dörgött az ég. Amikor egy csattanást követően betört minden ablak és a szilánkok az ágyainkra potyogtak, sűrű por, korom, és orrfacsaró büdös áramlott a szobába. A félelemtől és a hidegtől még jobban dideregtünk.

Szüleim úgy látták, jobb egy élő, megfázott, skarlátos gyerek otthon, mint az, akiről priznic-csere előtt le kell venni egy kórházat. Egy ilyen üzemzavaros nap végén apám, meg a Sárkány nevű sofőr (ezen most vita van; a család megosztott. Bizonyos nézetek szerint nem is a Sárkány, hanem Mihály, a nagybátyám volt a másik hős), értem jöttek. Pokrócba tekertek – durva, barna pokróc volt, kék csíkok voltak a szélén, de jó meleg –, és betettek az IFA-ba. Apám ölében, elöl ültem. A kocsi jobb elejére nemzeti zászlót tűztek, szirénázva vágtattunk át a városon, mintha sürgősen el kellene hárítanunk valami súlyos üzemzavart. Átrohantunk a téren, apám mutatta, hogy ott, látom-e?, nemrég még állt a szobor. Egy pár Góliát- csizma meredezett egy nagy kőkupac tetején. Ennyit láttam, meg a nemzeti színű zászlót, (volt-e lyuk a fehér mezőben, meg nem tudnám mondani, pedig fontos lenne), ja, és a barna pokróc kék színű szélét láttam. Többet nem beszélt egyikük sem, tisztán emlékszem erre az ijesztő emberi csöndre.

Aznap este otthon nagyon vidámak voltunk! Ugráltam a negyvenfokos lázammal szüleim ágyán. Anyám még tapsolt is örömében, bravó, kiabálta, milyen magasra tudsz ugrani, kicsikém!

Az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet kertjében, a Hűvösvölgyben nagy gesztenyefák nőttek. Turkáltam az avarban, tüskés hátú gesztenyéket gyűjtögettem, míg apám – akit pár percre felébresztettek az idegösszeroppanásból– próbálta meggyőzni anyámat, hogy nemsokára minden rendben lesz. Remegő kezéből kiesett a legszebb gesztenye, amit neki adtam. Anyám csöndben bólogatott, persze, Lacikám, rendben lesz minden, csak Karácsonyra gyere haza. Hallgatóztam, este anyám szipogva mesélte a húgának, hogy látta apám szemében a halált. Ahogy kihunyt benne valami. Ez a makacs ember, aki azt hiszi, egymaga mindent meg tud oldani, most kíséret nélkül a lépcsőn se mer fölmenni, annyira fél.

Pár hét után azt mondták, meggyógyult, elmehet, de az utcán hónapokkal később is el-elsírta magát.

A hatvanas évek elején – amikortól az ország kertméretekben kezdte tisztelni magát – apám Leányfalu túlsó szélén vett egy jókora telket. Hosszú, meredek telek, körülötte akácos, rajta egyetlen nagy szikla. Apám úgy tervezte, arra a sziklára állítja majd föl a faházat, amit egymaga összebarkácsol olcsón vett villanypóznákból (villamos ipari embernek kedvezményes áru volt, nemcsak az áram!). Volt két csipkebogyóbokrunk is meg egy diófánk. Családomban ezzel a földdarabbal kezdődött a konszolidáció, illetve ma inkább úgy mondanám, apámnál a paraszti életmód folytatódott csendesen ezen a földdarabon. Már nem dudorászta esténként, hogy „Magyarnak nem való a könny, Nagy Imre úgyis visszajön”. Kukoricát, dinnyét, szőlőt, barackot, még ki tudja, mennyi mindent ültetett oda azonnal, hogy azután egy éven belül csaknem minden kipusztuljon, annyira silány, köves volt a talaj. Úgy látszott, újra van értelme az életének, hisz’ volt már saját házunk is! Igaz, kátrányos gerendákból, ugyan csak egyszobás, de csinos pici verandát is eszkábált hozzá. Mikor a házzal elkészült, csak akkor drótozta körbe a telket. Nem kerítés volt, ember könnyűszerrel átbújhatott alatta, inkább arra szolgált, hogy ne gázoljanak át a telken a szarvasok. Akik persze ezután is bejöttek, szokatlan volt nekik, hogy az ősi csapásukon, amin a Dunára járnak, hirtelen, a semmiből, csak úgy, lett egy telek, sokszor elszakították a jó erős távvezetéksodronyokat.

Egyik év karácsonyán anyám kapott egy kuktát. Azt a zárt fedelű főzőedényt, aminek a tetején pörögni és sípolni kezd egy pici szelep, ha túl magasra emelkedik benne a nyomás. Anyám örült, hamarabb és finomabbra fő meg benne az ebéd. Na, kérdezte talányosan apám, nő-e már a nyomás? Forr a dalom!,- mondta nevetve, mikor sípolni kezdett a szelep. 

Amikor apám ezerkilencszázhetvenben megkapta a Trabant combit, tudta, ennél többet ember nem érhet el az életben. Mohón habzsolta az időt, megsokszorozta önmagát, munka után meglátogatta az édesanyját Lőrincen, hazafelé benézett a két lánytestvéréhez, kiment a Lehel piacra bevásárolni, hazaszaladt a családért, és addig erősködött, míg elindultak a Váci utcába – kocsival. Úgy sétáltunk végig ott a Váci utcán, mint... mint... mint egy grófi család! Andalogtunk és nézegettük a kirakatokat, és akkor az apám egyszer csak azt mondta anyámnak, hogy:

-          Látod azt a bundát, na, majd most már, még pár év, és akkor... akkor: az a bunda.

-          Áááá nem, inkább neked kéne egy irhakabát – így az anyám.

-          Ugyan, jó nekem még, amit a Jánoska küldött az IKA-csomagban!

Az egyik sarkon volt egy picike dohánybolt. Molnár Gábor, a híres vadász boltja. Sok könyve nekem is megvolt. A kirakatában ólomkatonák, állatfigurák, kések, csak bámultam. Ez a kirakat is betört ötvenhatban, mondta apám, de a forradalmárok soha, sehonnan nem vittek el semmit! Anyám szelíden odaszólt apámnak, ne olyan hangosan, mások is meghallhatják. Kézen fogtak, sétáltunk tovább.

Az első hétvégén megmutattuk a teleknek az autót, következő vasárnap a szolnoki árvizet kellett megnéznünk. Jó ideje egy töltésen vezetett, ide még nem ért el az ár, nem értettük, mit keresünk ott. Egyszer csak megállt valahol, nekünk anyámmal fogalmunk sem volt, hol lehetünk. Apám egyszer csak kiszállt egy szántóföld szélén, hosszan nézett egy világos foltot a fölszántott földön, és... és először csak hallgatott, azután sírni kezdett, és már így, sírva nyögte ki, hogy itt állt a tanya, a balázspusztai nagymama tanyája, ahová őt minden nyáron lehozták, ő itt volt gyerek, itt volt a tanya, ez az alapterülete, ez a világos pacni, ezen a végtelen szántóföldön… A TSZ beszántotta, összedőlt a tanya, összedőlt, összedőlt…

És akkor, aznap, egy picit megint meghalt az apámban valami.

Ugyanebben az évben, ősszel az Elektromos Művektől sikerült bitument szereznie.

Egyedül akarta leszigetelni a kicsike faház tetejét, mert előző télen alaposan beázott.

A forró massza kidőlt, (anyám szerint remegő kézzel nem is lehet megtartani egy forró szurokkal csordultig teli vödröt), rá a bal lábára, csontig égette a húst.

A fájdalomtól üvöltve, maga vezetett a kórház bejáratáig. Ájult feje nyomta a dudát, míg ki nem emelték a kocsiból. Egyedül!, miért kell mindent egyedül?, miért nem szólt?!, zokogott anyám.

Három hét után igazából is meghalt.

Negyvennyolc éves volt.

Harmadik tánc (2017.) Én

Apáim történeteiből úgy látom, nekem is vigyáznom kell a lábaimra.

Különösen a bal ra.