A tanulási folyamat, mint a felszabadulás útja

 

Gramsci öröksége

Gramsci pedagógiai programjának kiindulópontja önmagában radikális: minden ember eredendően művelt, csak – az ő szavaival – fegyelmezetlenül. Ennek nyomán Gramsci a pedagógia vizsgálata során, illetve pedagógiai reform elképzelései megfogalmazásakor is arra a kérdésre keresi a választ, hogy a munkásosztály hogyan lehet intellektuálisan autonóm, hiszen csak így tudja betölteni történelmi feladatát: csak így tudja megszervezni és vezetni saját mozgalmát, amelynek révén uralkodó osztállyá válhat.

Gramsci ezekre a kérdésekre fűzi fel programját, ami szerint a pedagógiának mindig a résztvevők saját helyzetének értelmezésén kell alapulnia. Vagyis a tanulás nem elvont eszmékről szól, nem valamiféle eleve meglévő tudást kell elsajátítanunk, nem adatokat és tényeket kell bemagolnunk, hanem a megértés a cél és a tudatossá válás – a megértett elképzelések, társadalmi folyamatok, élethelyzetek tudatosítása. Innen lehet elindulni az autonóm intellektus elérése felé. Gramsci számára nagyon fontos alapvetés volt – és ebben a Közélet Iskolája felfogása némileg eltér az övétől –, hogy a pedagógia semmiképpen nem jelenthet leegyszerűsítést vagy vulgarizálást. Nem gondolja és nem javasolja, hogy a munkásosztály számára bármit le kellene egyszerűsíteni. Itt még nem térünk el tőle, az eltérés abban áll, hogy Gramsci azt vallja, hogy már fiatal kortól kemény, fegyelmezett intellektuális munkára van szükség, szerinte csak ezen az úton lehet elsajátítani a kritikai gondolkodás képességét és azt a képességet, hogy az ember ki tudja szűrni és értelmezni tudja a lényeges összefüggéseket. Ennek a kemény, fegyelmezett munkának az elvárása az, amitől mi eltérünk, amit később fogok kifejteni.

Gramsci másik fontos pedagógiai alapvetése, amire a Közélet Iskolája szintén erősen támaszkodik, abban áll, hogy a tanulás a munkásosztály számára egy lehetőség is arra, hogy – akár csak időlegesen – kiszabaduljon a bérmunka zárt világából. Vagyis a tanulás tulajdonképpen kizökkenés is – egy nagyon termékeny folyamat, különösen ahhoz a monotóniához képest, amit egy bérmunkás a mindennapi életében és a munkájában megtapasztal.

Szorosan kapcsolódnak pedagógiai programjához az értelmiség szerepével kapcsolatos elképzelései, ami bennünket is nagyon foglalkoztat a Közélet Iskolájában – a saját magunk szempontjából és össztársadalmi szempontból is. Gramsci kritikusan és progresszíven viszonyul az értelmiség szerepéhez. Számunkra a legfontosabb mondanivalója ebben a tekintetben az, hogy a munkásosztálynak ki kell termelnie saját értelmiségét. Ezt nevezi ő szerves értelmiségnek. A Közélet Iskolája egyik fő feladata pontosan ennek a folyamatnak a  támogatása.  Ez  a  pedagógia  forradalmi,  felforgató  feladata:  előmozdítani,  hogy  a kiszolgáltatott helyzetű emberek aktív alakítói legyenek a társadalomnak, ne pusztán résztvevői. Hogy képessé váljanak arra, hogy alakítsák a maguk körüli valóságot – és akkor ez már nem is „maguk körüli” valóság, hanem egy olyan társadalom, aminek ők is egyenlő, cselekvő tagjai. Felmerülhet a kérdés, hogy mi más lehetne a pedagógia funkciója, de közben látjuk, hogy ami pedagógia címszó alatt történik például Magyarországon, az egyáltalán nem ebbe az irányba mutat. A Közélet Iskolája ezen szeretne változtatni és ehhez a kritikai pedagógia megközelítésére támaszkodunk.

Ez a pedagógiai iskola sokat merít Gramsciból, de sok más gondolkodó/pedagógus munkásságára is támaszkodunk: nagyon fontosak számunkra többek között Paulo Freire, Michelle Fine és bell hooks tanításai.

A kritikai pedagógia elmélete

Már a kritikai pedagógia megnevezés is utal arra, hogy ez egy marxista pedagógiai megközelítés, amennyiben a követői minden esetben rendszerkritikus társadalmi tudást adnak át, illetve osztanak meg és – ezzel szoros összefüggésben – azok, akik a tanulási folyamat középpontjában állnak, elnyomott helyzetben vannak. A kritikai pedagógia tehát nem egy gyakorlati módszertan, hanem egy nézetrendszer, egy filozófia – eszmei és elméleti támpontokat ad azzal kapcsolatban, hogy a pedagógia hogyan lehet a felforgató társadalmi-politikai munka eszköze, illetve terepe. Ezért óhatatlanul kritikai tudást, rendszerkritikus gondolatokat közvetít.
Noha a kritikai pedagógia mint filozófia nem határoz meg egy adott módszertani eszköztárat, amit a követőinek használniuk kellene, az elméleti alapvetéseiből világosan következik egyfajta módszertani apparátus is. Először is, ez a fajta pedagógia feltétlen bizalmat vet a résztvevők képességeibe – ami összhangban van Gramsci „minden ember művelt” alapvetésével. Ez alapján a pedagógus abból indul ki, hogy a résztvevők képesek a rendszerkritikus gondolatok megértésére és képesek ezeket a saját életükben alkalmazni. Tehát a pedagógus feladata nem az, hogy a résztvevőket fegyelmezze vagy bármit előírjon számukra, hanem az, hogy abban támogassa őket, hogy a maguk módján, a saját műveltségükön keresztül jussanak el az őket körülvevő világ rendszerszintű megértéséhez. A pedagógus ezen a folyamaton kíséri végig a résztvevőket, ezt a folyamatot támogatja.

És ebben köszön vissza az értelmiségi szerep kettőssége, amivel Gramsci szintén sokat foglalkozott. A kritikai pedagógia programja egyrészt szól  arról, hogy létrejöhessen a Gramsci által leírt szerves értelmiség és szól arról is, hogy annak a hagyományos értelmiségi rétegnek, ami a létező társadalmi hierarchia mesterséges képződménye, milyen progresszív szerepe lehet ebben a folyamatban.

A marxi örökség másik megnyilvánulása a kritikai pedagógiában az elkötelezettség. Itt nincs  szó  tudományos  objektivitásról  –  nincs  szó  arról,  hogy  a  tudomány  bármilyen módon semleges lehetne, vagy akarna lenni. Ez egy vállaltan elkötelezett program. Tehát kimondottan is arra törekszik, hogy a munkásosztály, az elnyomott csoportok a politikai közösség aktív alakítóivá váljanak.

A kritikai pedagógiában alkalmazott gyakorlati módszerek pedig ezekből az eszmei és erkölcsi alapvetésekből következnek. Az egyik fontos ilyen gyakorlati következmény például az, hogy ez az iskola többnyire nem-formális módszereket használ, mert ezek alkalmazásával tud leginkább kialakulni az a partneri, kísérő, segítő viszony, ami megfelel a fenti elméleti alapvetéseknek. Mindez ellentmond a hagyományos pedagógiában gyakran tapasztalható hierarchikus tanár-diák viszony felfogásnak, ami abból indul ki, hogy a pedagógus egyirányú módon átadja a tudását a diáknak, aki nem ért az adott kérdéshez. Egy, a kritikai pedagógián alapuló képzés vagy foglalkozás mindig a résztvevők beszélgetésére és vitájára épül, hiszen az a kiinduló feltételezés, hogy mindenki eredendően művelt, tehát a tanulási folyamatban résztvevőknek nagyon sok megosztani valójuk van egymással. Egymástól is nagyon sokat tudnak tanulni a résztvevők, és a pedagógus (facilitátor, kísérő) is tud tanulni tőlük, hiszen az ő tudásuk sem kevésbé értékes, csak más a forrása (nem a formális oktatási és tudományos rendszer).

Szintén fontos gyakorlati módszertani sajátossága a kritikai pedagógiai programoknak, hogy nemcsak az intellektust hozzák mozgásba, hanem mindenféle érzéket. Ez annak az elismerésén alapul, hogy a szellemiség, az intellektus dominanciája – Gramsci fogalomhasználatával: hegemón helyzete – a tágabb társadalmi hierarchiák leképeződése és ezt meg kell törni, például azzal, hogy a pedagógia ugyanolyan elismert, legitim eszközének tekintjük például a vizuális vagy a színházi módszereket, mint az íráson- olvasáson alapuló módszereket.

Harmadsorban, a kritikai pedagógia sok esetben épít a résztvevők saját tapasztalataira. Nem abból indul ki, hogy egy adott kérdésben az elismert, a társadalmi hierarchia csúcsán lévő tudósok és szakértők mit írtak le a múltban, hanem abból, hogy aki a tanulási folyamatban részt vesz, annak milyen saját személyes tapasztalata van, és ez hogyan alapozta meg az ő műveltségét, és ezzel mit tudnak a résztvevők közösen kezdeni egy pedagógiai folyamatban.

A kritikai pedagógia céljai

A kritikai pedagógia elsődleges célja – és ebben szintén erősen rezonál Gramscival – nem a tudás egyirányú átadása (pedagógustól diáknak), hanem a megértés, az értelmezés. Emiatt ez a típusú pedagógia csak hosszabb folyamatként értelmezhető. Emellett fontos cél az egyének – és elsősorban az elnyomott helyzetű egyének – közti kapcsolódás lehetőségének megteremtése, ami szintén jól illeszkedik Gramsci társadalomképébe. Ezért a kritikai pedagógia előnyben részesíti a csoportos munkát, hiszen így tudnak egymástól tanulni a résztvevők  –  ebből  a  kapcsolódásból  legalább  annyit  lehet  tanulni,  mint  az  előre megtervezett tanagyagból.

Cél továbbá az a fajta kizökkenés, amiről Gramsci is beszél. Az elnyomott emberek felszabadulásának záloga, hogy időről-időre – akár csak egy-egy óra erejéig – meg tudják tapasztalni azt, hogy milyen lehetne felszabadultan élni. És a tanulás tud ilyen tapasztalat lenni. A tanulás: az intellektusunk használata, erkölcsi kérdések megvitatása, társadalmi- politikai összefüggések megértése magasztos dolog, egyfajta jutalom. Ennek során a résztvevők olyan élethelyzetet vagy akár életminőséget élhetnek meg, amivel sokan korábban egyáltalán nem találkoztak, és ez felemelő élmény számukra. Ezáltal tágul a mozgásterük vagy legalábbis a maguk számára elképzelhető élet és világ képe. De talán ennél is fontosabb, hogy sokan épp ezáltal tudják felismerni az elnyomás belsővé vált megnyilvánulásait és hosszú távon így fogják tudni levetkőzni ezeket, ami a felszabadulás elengedhetetlen lépése.

Végül, ha ebben a folyamatban hatalmi pozícióban lévő szereplők is részt vesznek (ami gyakran előfordul), akkor a kritikai pedagógiának az is célja, hogy ők szembesüljenek az előjogaikkal és támpontokat kapjanak ahhoz, hogy hogyan tudják ezeket az előjogokat az elnyomás leépítésére használni.

A kritikai pedagógia alapelvei

A kritikai pedagógia egyik legfontosabb alapelve a tudományos tudás mindenek fölött álló tiszteletének elvetése. Ez a pedagógiai iskola nem állít fel hierarchiát a különböző típusú vagy forrású tudások között, mindenfajta tudást egyformán értékesnek ismer el. Ebből következik, hogy nincs éles határvonal tanár, pedagógus, diák vagy tanuló között. Résztvevői vannak a folyamatnak és legfeljebb a facilitátor vagy kísérő szerep az, ami elkülönül, de ebben az esetben sem hierarchikus a viszony.

Szintén fontos alapvetés, és a fent leírt módszertanból is következik, hogy a kritikai pedagógia csak a szereplők aktív részvételével működhet, ehhez pedig elengedhetetlen a pedagógiai folyamat demokratikus kereteinek megteremtése. A hagyományos közoktatási rendszerek számos társadalomban passzív szerepre tanítják a benne résztvevőket – tanárokat és diákokat egyaránt, és ez különösen hátrányosan érinti azokat, akik az elnyomást a saját bőrükön tapasztalják meg, mert ez önmagában komoly sérüléseket okoz, ami még jobban visszafogja az aktivitást. Nagyon tudatos munkát igényel a pedagógus részéről annak a befogadó, demokratikus keretnek a megteremtése, amiben minden résztvevő biztonságban érzi magát és kellő támogatást kap ahhoz, hogy aktív résztvevője lehessen a tanulási folyamatnak.

A Közélet Iskolája

A Közélet Iskolája egy kísérlet arra, hogy a kritikai pedagógia elveit a gyakorlatba átültetve  támogassuk  az  elnyomott  társadalmi  csoportok  önfelszabadító  küzdelmét Magyarországon.

Ennek érdekében egyrészt képzéseket szervezünk. Ezzel egy fontos, de kevéssé közismert hagyományt ébresztünk újjá: az elnyomott közösségek közös tanulásának hagyományát. Ennek az örökségnek az egyik magyarországi szelete a Kassák köré szerveződő Munka- kör, de ide sorolható a szakszervezetek politikai nevelő munkája is, ami mára szinte teljesen kikopott a szakszervezetek működéséből, és a számos munkásmozgalmi szabadegyetem, amelyeknek sok ezer munkás politikai öntudatra ébredése köszönhető. És ennek a hagyománynak természetesen van egy erős nemzetközi vonala is, hiszen a munkásmozgalom és az abból kinövő törekvések mindig is tudatosak és elkötelezettek voltak azzal kapcsolatban, hogy az elnyomott csoportok felszabadulása csakis egy határokon átívelő programként lehet sikeres, mert az elnyomás intézményei is keresztülszelik az országhatárokat. Számunkra fontos külföldi minta az egyesült államokbeli Highlander Center és az indiai PUKAR.

Mára ezek a kezdeményezések teljesen eltűntek Magyarországról. Bárhova akarunk kapcsolódni, azt tapasztaljuk, hogy nincs ma az országban olyan fórum, ahol kifejezetten (és kimondottan) politikai kérdésekről tudnának tanulni alacsonyan iskolázott, elnyomott helyzetben lévő emberek. Paradox módon azt tapasztaljuk, hogy ma Magyarországon és külföldön is a börtön az egyik fő terepe ennek a fajta politikai pedagógiai munkának. A gyárak megszűnése, a szakszervezetek leépülése, a munkásszállók bezárása nyomán a börtön lett mára azon kevés helyek egyike, ahol elnyomott helyzetű emberek sok időt töltenek együtt, akik tudnak arra energiát szánni és van is motivációjuk arra, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzanak.

Ez egy tragédia. De emiatt a saját képzőközpontunkon kívül (melynek az Auróra ad otthont) elsősorban börtönökben tartunk társadalomismereti és állampolgári ismeretek képzéseket. Budapesti képzőközpontunkban elméleti és gyakorlati képzéseket tartunk: elméleti képzéseink célja, hogy a résztvevők megértsék azt a társadalmi rendszert, amelyben élnek és az elnyomásukat előidézi; gyakorlati képzéseink pedig arról szólnak, hogy milyen mozgalmi munkával lehet mindezt a visszájára fordítani.

Emellett részvételi akciókutatásokat szervezünk, illetve széles körben terjesztjük a részvételi  kutatásfilozófiát  és  módszertant. Az Arjun Appadurai  által  megfogalmazott „kutatáshoz való jog” lényege, hogy társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van a meglévő tudásanyag bővítéséhez, a világ beható megismeréséhez. Vagyis a kutatás nem egy szűk elit kiváltsága, akik a hatalmi helyzetük nyomán jogosultakká válnak arra, hogy mások életét vizsgálják, hanem azoké az embereké is, akik elnyomott helyzetük miatt nem jutottak hozzá az akadémiai körök által megkövetelt magas iskolai végzettséghez és státuszhoz. A részvételi akciókutatás a kutatáshoz való jog érvényesítésének egyik módja, amelynek során hátrányos helyzetű emberek közösen vizsgálják   az   őket   körülvevő  világot,   reflektálnak   a   folyamat   során   megszerzett tapasztalataikra és lépéseket tesznek helyzetük előmozdítása érdekében.

Ezen kívül könyveket és politikai folyóiratot jelentetünk meg, amelyek részben saját (kritikai) pedagógiai munkánkat segítik tananyagként, részben a szélesebb közösség társadalmi-politikai-mozgalmi ismereteinek bővülését szolgálják. Az első könyvünk, amely Velünk beszélj, ne rólunk! címmel jelent meg, tizenöt hátrányos helyzetű aktivistát mutat be, most készülő kötetünk pedig aktivista anyák portréit ábrázolja – olyan nőket, akik valamifajta politikai munkát végeznek és emellett anyák is. Feketemosó címen havonta jelenik meg politikai folyóiratunk, amelyet hátrányos helyzetű közösségekben és szociális intézményekben terjesztünk.

Az értelmiségi szerep kétféle módon jelenik meg a munkánkban. Egyrészt az Iskola működésének egyik kimondott célja a Gramsci-i értelemben vett szerves értelmiség megerősödése Magyarországon, vagyis hogy az elnyomott csoportok tagjai is megszerezzék azt a tudást és felkészültséget, amelynek révén meg tudják szervezni saját mozgalmukat. Másrészt az Iskola mindkét alapítója a hagyományos értelmiség tagja, mindketten neves nyugati egyetemeken szereztük meg doktori fokozatunkat és ezt a szerepet arra szeretnénk felhasználni, hogy az ez által megszerzett (kritikai) tudást olyanokkal osszuk meg, akik más módon nem férnek hozzá ehhez a tudáshoz.

Dósa Mariann

a szöveg a Társadalomelméleti Kollégium Rendszerválság? Gazdasági, kulturális és politikai hegemóniák c. konferenciáján 2017. május 6-án elhangzott előadás szerkesztett változata

Fotó: Várady István

Támogasd a Közélet Iskoláját, hogy a képzéseinken minél több ember vehessen részt ingyenesen!