„Egyszerre érezhetünk büszkeséget azért, amiért ezek a nők kiálltak, és dühöt, hogy még mindig mennyi minden hátravan a valódi egyenjogúsághoz” – beszámoló a Nők & társadalmi mozgalmak filmklubról

FES20200310_03
from közéletiskolája on Flickr

Március 10-én került sor a Friedrich Ebert Stiftung és a Közélet Iskolája közös, három alkalmas Nők és társadalmi mozgalmak című filmklubja utolsó eseményének megrendezésére. A Nőnaphoz közel, ezúttal az érdeklődők a Dühösen a legszebb (She’s beautiful when she is angry) című, 2014-es dokumentumfilmet láthatták. A film az 1960-as évek nagy hatású amerikai női mozgalmainak eseményeit mutatja be, és olyan bátor nőket szólaltat meg, akik történelmet írtak miközben a saját egyenjogúságért folytatott harcuk forradalommá nőtte ki magát.

A filmben a korabeli megmozdulások főszereplői, büszke, erős nők mesélik el saját történetüket, a mozgalomba való bekapcsolódásuk pillanatától a saját szerepükön át a női egyenjogúság egészére tett hatásokig. Érzékletes beszámolóik bennünk, nézőkben is indulatokat gerjesztenek, egyszerre érezhetünk büszkeséget azért, amiért ezek a nők kiálltak, és dühöt, hogy még mindig mennyi minden hátravan a valódi egyenjogúsághoz.

A hatvanas évek Amerikájában a nők többek között a reprodukciós munka elismeréséért, a munkaerőpiacon való egyenlő bánásmódért, az egyenlő munkabérért, az abortusz dekriminalizálásáért, és az erőszak ellen demonstráltak a legkülönbözőbb módokon. A nagy tömegeket megmozgató tüntetések mellett láthattunk példát kisebb, önszerveződő csoportokra, a feminista mozgalmon belül is elkülönülő szerveződések megalakulására. A mozgalom elsöprő sikeréhez az vezetett, hogy a feminizmus alap eszméi mellett tüntetve valóban tömegek vonultak az utcára, ám ezek a nagy tiltakozások a személyes találkozók beszélgetéseiből táplálkoztak.

A film után a korábbi filmklubokhoz hasonlóan beszélgetés zajlott a témában, ezúttal Barna Emília (BME, Helyzet Műhely), Kriszán Andrea (CEU) és Bakó Juli (Nők Egymásért Mozgalom) részvételével. A beszélgetést Balogh Lídia (TK - MTA) moderálta.

Balogh Lídia rövid történelmi áttekintéssel vezette fel a beszélgetést. Fontos ugyanis megvizsgálni a történelmi sajátosságokat, eltéréseket a hazai és a korabeli amerikai viszonyok között. Felhívta a figyelmet néhány alapvető különbségre, többek között az általános női választójog bevezetésének időbeli eltérésére: a hetvenes évek Amerikájában a női választójog már 50 éves volt, míg Magyarországon csak 1945-ben került bevezetésre.

Az abortuszt 1973-ban dekriminalizálták Amerikában, Magyarországon 1956-ban ez már megtörtént, és éppen 1973-ban szigorították a vonatkozó törvényeket. Továbbá jelentős különbség volt az állam szerepében is, hiszen bölcsődék, óvodák Magyarországon - ha nem is teljes körűen, de - voltak vállalati szinten, és 1967-ben bevezették a GYES-t is, míg az Egyesült Államokban sokkal korlátozottabb lehetőségek voltak ezen a területen. Ám civil szervezetek ehhez képest itthon egyáltalán nem működhettek 1949-től, mivel az uralkodó ideológia szerint a nők elnyomása az osztálytársadalmakhoz kötődött, és mint ilyen, az államszocializmusban hivatalosan nem is létezhetett. Kiemelte, hogy ekkora történelmi különbségek mellett óvatosan lehet párhuzamokat vonni a két ország között, illetve nem igazán lehet számon kérni a hazai nőmozgalmak hiányát.

A beszélgetőket arról kérdezte elsőként, hogy mi az, amit hozzátennének, kiemelnének, vagy kritikaként említenének a filmben felvetett témák kapcsán.

Bakó Juli a filmben megjelenő főáramú feminizmus kritikájaként vetette fel, hogy ez az irány kevésbé tekinti feladatának a munkaerőpiac strukturális megváltoztatását, illetve a különböző, feminizmuson belüli csoportokat úgy kezeli, mintha azok megbontanák a feminizmus egészét a saját problémáikkal. Sajnos magára a feminizmusra társadalmi szinten sokan úgy tekintenek, mint másodlagos problémára, amivel majd a többi, fontosabb kérdés megoldását követően lehet foglalkozni.

Az amerikai NOW nőszervezet által képviselt főáramú vonal Barna Emília szerint is csak azokat a mindenki által képviselhető jelmondatokat hangoztatta, mint a diszkrimináció ellenesség, erőszakellenesség, egyenlő munkáért egyenlő bért, s ezzel együtt magát a kapitalista rendszert változatlanul hagyták volna. Ehhez képest a radikálisabb vonalak kényszerűen marginalizálódtak.

Krizsán Andrea a filmből a közösségi munkába, közösségszervezésbe fektetett rengeteg munkát emelte ki. E közösségi mozgalmak viszont szerinte olyan radikális kéréseket fogalmaznak meg, amire az államnak egy ponton muszáj reagálnia, ilyenek a gyermekgondozás, egyenlő fizetés, abortusz, erőszakkal elleni fellépés - hiszen ezekre hosszú távon képtelenség közösségi, civil szinten megoldást találni. Ezek politikai napirendre kerülésének központi célnak kell lennie ma is.

A továbbiakban arról folyt a beszélgetés, hogy az eltelt ötven év, az időközben intézményesült nőjogi mozgalmak, az állam és a civilek megváltozott viszonya ellenére, vagy éppen amellett mi az, ami a mai viszonyokra is adaptálható, illetve a filmben felmerült ügyek listáját mivel lehetne kiegészíteni.

A probléma tudatosítása Bakó Juli szerint ma is teljes mértékben aktuális téma. Úgy véli, Magyarországon nagyon hiányzik a női témákról való beszélgetés, illetve sokszor észre sem vesszük, hogy nem egyéni, hanem rendszerszintű problémákról van szó. A NEM (Nők Egymásért Mozgalom) olvasóköre épp ezért alakult, teret adva annak, hogy nők a saját helyzetükről beszélgessenek, tapasztalatokat cseréljenek, s ebből később épülhet akár egy nagyobb mozgalom. Balogh Lídia ehhez hozzátette, hogy sajnos van az a társadalmi helyzet amikor a nőknek már-már luxus az, hogy női problémákról tudnak beszélni.

Egyetértés volt abban, hogy a film témái örökérvényűek, még akkor is, ha a nők elnyomása ma már a mindennapokban sokkal rejtettebben jelenik meg. Felmerült az érdekes kontraszt hogy, a 60-70-es évek nőmozgalmai ugyan húsbavágóbb kérdésekért küzdöttek, viszont nagyon kézzelfogható célokat fogalmazhattak meg, míg manapság a szexizmus kevésbé tetten érhető, ez által alattomosan kúszik be a mindennapi életbe, így sokkal nehezebben is tudjuk megfogalmazni a tapasztalatokat és küzdeni az egyenlőségért.  Az egészen biztos, hogy érdemes a felvetett kérdésekről közösen még többet gondolkodni, hogy az egyenlőség ne csak látszólag létezhessen.

Bite Sári beszámolója