„Bekerültem, yesss!!!” – így örültem a hírnek, mikor megtudtam, hogy bejutottam a részvételi akciókutatás képzésre. Alig vártam. (Még az sem tudott visszatartani a jelentkezéstől anno, hogy láttam: online lesz megtartva. Sebaj, ez van, tanulni így is lehet. És bíztam az oktatók kreativitásában is.

Reggel ülök és várok, bejelentkeztem. Húúú, vagyunk egy páran, tizenvalamennyi négyzet arcokkal. Miután a bemutatkozás végére érünk, én nemigazán értem, mit keresek itt. Van köztünk szocmunkás, TASZ-os, ifjúsági klubhoz tartozó személy, Erasmus Irodánál dolgozó, alapítványnál tevékenykedők, kutató-oktató a Bárczin, szociológiát tanuló egyetemista, részvételi dokumentumfilm készítő doktoranda és társadalmi vállalkozásokkal foglalkozó illető is. Én meg vagyok a művészeti egyetemre járó aktivista, tenni akaró állampolgár… De nincs sok idő ezen tűnődni, kezdődik az, amiért szombaton 9-re a laptop elé ültem: fejtágítás a részvételi akciókutatásról.

No de azért nem egészen, előtte még egy kis közös akció: egy link segítségével elröppenünk egy másik közös térbe, ahol mindenki megfogalmazhatja szavakban/rövid fogalmakban leírva, hogy mit jelent számára a kutatás. A körök, négyzetek, téglalapok kúsznak fel-le, jobbra-balra, szín és méretváltó alakzatok kavalkádja, bennük a belévetett gondolataink. Lassan betelik a tér, ujjaink megpihennek. Gyönyörködünk, és beszélgetünk közös alkotásunk tartalmáról, majd átevezünk a részvételi akciókutatás (röviden: RAK) történetére.

Megtudom, hogy mikor és honnan indult ki a módszertan (nem Európából, nem az USA-ból ered; hanem, Ázsiában, Dél-Amerikában és Afrikában voltak az úttörői!). Sok minden elhangzik még a hátteréről, definíciójáról, irányzatairól és céljáról.

És helyreáll bennem végre, hogy itt a helyem, jó helyen vagyok:

az ilyen típusú együttműködésnek látom értelmét a mai valóságomban. Az olyannak, amit a kritikai részvételi akciókutatás nyújt. Azért jutottam a döntésre, hogy erre a képzésre jelentkezzek, mert mezei aktivistaként, önkéntesként és a társadalmi-politikai történések szemlélőjeként eszköztelennek éreztem magam arra, hogy érdemben valós segítséget nyújtsak. Amit csinálok, az kisegítés inkább, és annál itt sokkal többre van szükség.

Szóval a kritikai részvételi akciókutatás lényegéről beszél Tessza és Zóra, megnézünk videókat különböző projektekről, amik a RAK-ot alkamazták. Tanulok arról, hogy hogyan lehet (és nem lehet) az érintetteket bevonni, hogyan válhatnak kutatóvá, hogy mitől részvételi a kutatás, hogy nem egy könnyű műfaj, és a legtöbbször nem a kutatást kezdeményező egyén/csoport eredeti elképzelései szerint alakulnak a dolgok, hanem az egész kutatócsapat elképzelései közös döntései alapján.

 Tanulok arról, hogy tudásátadás és tudástermelés folyik végül is a kutatás során, a résztvevők önbizalma is épül, illetve ami alapvetően (egyik) lényege a módszernek, hogy a hátrányos helyzetű, elnyomott csoportok a folyamat közben és végén is lépéseket tesznek saját helyzetük előmozdítása érdekében. A vélt tehetetlenségükből cselekvőképességüket felfedező és alkalmazó egyének születnek újjá.

Saját tudást termelnek, amihez másképp talán nem is juthatnának hozzá, hisz a rendszer nem adja a kezükbe az eszközöket, s így a lehetőséget sem.

A hatalmi viszony viszont a kutatás által kezd átalakulni. Ez biztos fantasztikus élmény lehet, ahogy ezt meg is fogalmazza az egyik vendég, aki a meghívottak között van. Mert vannak meghívott előadók is, akik részt vettek, vagy épp részt vesznek kritikai RAK kutatásban. Ők a második napunkat teszik izgalmasabbá. Beszélnek konfliktusokról, sikerekről, arról, hogy milyen kutató szerepben lenni és mesélnek arról, amikre mi kíváncsiak vagyunk. Gyakorlati tanácsokat kapunk tőlük is (Zóra és Tessza – a képzés vezetői – szintén tapasztalt RAK-osok).

Csoportokra osztva interaktív térben próbáljuk létrehozni a RAK folyamatát a kezdő lépésektől az utolsóig (ötlet, kezdeményező csapat, költségvetés, felhívás a kutatásra, résztvevők kiválasztása, etikai kódex, kutatási módszerek kiválasztása, közösségi programok és még sok-sok minden felsoroltatott a folyamatábrán).

A harmadik napra feladattal kell érkezni, egy saját RAK tervezettel- annak, akinek volt már konkrét elképzelése. Én időközben megint kétségbe estem, hisz úgy éreztem, hogy se tapasztalatom, se háttértudásom nincs egy kutatás elindításához, véghezviteléhez. De visszatért a bizalmam és a magamba vetett hit, no problemo, nincs akadály (illetve van, de a „nincs lehetetlen csak tehetetlen” szlogen kattog a fejemben, aminek mondanivalója mindig átsegít nehéznek tűnő helyzeteken).

Ha kell, beülök tanulni megint, mert tudom, hogy ezt akarom csinálni. Közösségben, közösséggel együtt tanulni és dolgozni ezzel a módszerrel azon, hogy felismerjük a helyzeteink miértjét, annak többnyire rendszerszintű okait.

Felismerni azt, hogy van cselekvőképességünk, hogy tudjuk is alkalmazni a képességeinket és közösen szerzett tudásunkat, továbbá felismerjük, hogy tudunk magunkért tenni, változást elérni, nyomást gyakorolni a döntéshozókra és tevékeny közösséget létrehozni, ahol gyakorlatba át lehet ültetni a következő három szót: „semmit rólunk nélkülünk”.

Az elbizonytalanodások és fellelkesülések közepette meglepően jól éreztem magam így online térben is, oldott hangulatú és hasznos beszélgetésekben volt részem. Összességében a képzés engem felpörgetett és tudatosította bennem, hogy képes vagyok többet tenni; látom, hogy merre van az arra, a haladás a célom felé. Már ezért is hálás köszönet.

Köszönöm a jófej résztvevőknek – akiktől szintén volt mit tanulnom –, a meghívott előadóknak, valamint Molnár Zórának és Udvarhelyi Tesszának a hasznosan eltöltött órákat. Szerintem még találkozunk.

Huszár Ildikó beszámolója