Kelet-Európában ez lehetetlen... - Közös Városunk konferencia

Közös városunk_nemzetközi konferencia
from közéletiskolája on Flickr

Résztvevők: Iva Ivsic és Hana Jusic (Zagreb Je NAS!), Joanna Erbel (a Lengyel Városi Mozgalmak Kongresszusának (KRM) tagja és a Lakhatási Innovációs Hivatal igazgatója), Lenka Burgerova (Várostervezési, építészeti és közterületi tanácsnok, Prága)

Moderátor: Udvarhelyi Tessza

Udvarhelyi Tessza: Több oka van annak, hogy ezt a beszélgetést meg szerettük volna szervezni. Van néhány fontos állampolgári kezdeményezés Nyugat-Európában, amelyeknek sikerül vezetést szerezniük fontos városokban. De Kelet-Európáról mindig sokkal kevesebb szó esik, ráadásul Magyarországon elég alacsony az önbecsülésünk és sokszor szoktuk azt gondolni, hogy a csodák csak Nyugat-Európában tudnak megtörténni. Ez a beszélgetés elsősorban arról szól, hogy kitágítsuk a képzeletünket és elképzeljük önmagunkat olyan emberekként, akik tényleg progresszív baloldali politikát vezetnek be a kelet-európai országokban.

A másik ok, amiért nagyon szerettem volna ezt a panelt vezetni, az az, hogy a municipalizmus, amely valamennyire a mozgatórugója volt ennek a konferencia szervezésének, az egyik módja annak, hogy megváltoztassuk a társadalmat. Ehhez egy nagyon jó eszköz, hogy megközelítjük a városokat és a helyi közösségeket. A municipalizmus egyik központi gondolata a politika feminizálása, vagyis az, hogy döntéshozó helyzetbe hozhassunk nőket, olyan pozícióba, ahol tényleg befolyást tudnak gyakorolni a környezetre és azok az értékek, amelyeket képviselnek, a politikában is megjelenjenek. Ez a beszélgetés elsősorban erről a két témáról fog szólni.

Az első kérdés, amiről szeretnék beszélni, ez egy kicsit személyes, de természetesen abban az értelemben, hogy a személyes egyben politikai is. Hogyan kerültetek az aktivizmusba és hogyan a politikába? Van-e különbség a kettő között? Milyen különbséget láttok abban, hogy milyen hatással tudtok lenni a környezetetekre? Vannak-e különbségek, vannak-e hasonlóságok, és mit láttok a saját hatásotokként manapság?

Lenka Burgerova: Hogyan is kerültem az aktivizmusba? Azt hiszem, hogy 16 éves korom óta vagyok aktivista. Azokban az időkben láttam egy templomot, ami borzalmas állapotban volt a középiskolánk közelében. Voltam annyira fiatal, hogy bementem az önkormányzathoz, és azt mondtam, hogy adjanak nekünk pénzt, hogy felújíthassuk a templomot. Annyira meglepődtek, hogy azt mondták, oké. Tényleg adtak pénzt az 1990-es évek végén, eléggé sok pénzt, és aztán nagyon sok munka után tényleg fel is újítottuk a templomot. Ez volt az az esemény, ami ráébresztett arra, hogy sok esetben tényleg csak kérni kell és a politikusok akár még meg is csinálják, amit szeretnénk.

Nagyon sokféle módon voltam aktív az elmúlt időkben. Promótáltam építészeti örökséget, beszéltem nyilvánosan arról, hogy a régi gyáraknak milyen szerepe van, és milyen szerepet játszanak a városi életben és a városi kultúrában, és arról, hogy érdemes őket megtartani. Aztán tanítottam egyetemen, ahol egy barátom odajött hozzám, és azt mondta, hogy: „Ma este van egy városi tanácsi ülés a 7. kerületben Prágában. El kéne jönnöd, mert van valami probléma. Szeretnének egy bevásárlóközpontot építeni egy volt régi zsidó építmény helyére, és nem kéne megcsinálniuk.” Ez ugyanakkor volt, amikor volt pár másik problémánk is a kerületben például az óvodák és a játszóterek hiányával. Azt mondtam, jó, menjünk.

Az este eléggé nagy meglepetést jelentett nekem. Azelőtt sohasem mentem önkormányzati ülésre. Kb. 8 órát töltöttünk ott, mert azt akarták, hogy elmenjünk, és végül két órakor hajnalban eljutottunk ehhez témához. Ez volt az utolsó lökés, ami miatt végül politikai útra léptünk és úgy döntöttünk, hogy elindulunk a választáson azért, hogy megpróbáljuk megváltoztatni azt, ahogyan az önkormányzat viselkedik velünk és a szomszédainkkal.

Ezután össze kellett gyűjtenünk a kerületi lakosok 7%-ának aláírását, ami talán 5.000 aláírást jelentett összesen. Ez sikerült is. Abban reménykedtünk, hogy kapunk szavazatokat, hogy legyen valami befolyásunk. Végül 45%-os támogatást kaptunk. Pár hónap után kénytelen voltam elfogadni ezt a feladatot és el kellett hagyjam az egyetemet. Elkezdtem az önkormányzatnál és városfejlesztési területen dolgozni.

Joanna Erbel: Először, amikor kapcsolatba kerültem a politikával, az 2006-ban volt. Akkor helyi választások voltak éppen Varsóban. A Szociológiai Intézetben, ahol tanultam, az egyik tanárom a zöld párt vezetője volt. Megkérdezte, hogy elfogadnám-e, hogy feltegyenek a listára a helyi önkormányzati tanácsban. Ekkor 22 éves voltam, úgyhogy eléggé fiatal. Benne voltam a feminista mozgalomban is. Nem volt esély arra, hogy bekerüljek az önkormányzati tanácsba. Ekkor volt az első alkalom, amikor megkérdeztem magamtól, hogy ha mégis megtörténne, akkor mi lenne. Tudnék-e lenni a másik oldalon? Fel tudnám-e vállalni ezt a felelősséget? Aztán úgy döntöttem, hogy jó, ez egy érdekes lehetőség. Ijesztő, de érdekes. Persze semmi nem történt, mert se az önkormányzati, se a városi tanácsba nem sikerült senkit bejuttatnunk.

De valami mégis történt, mert 2002-ben és 2001-ben szociológiát tanultam, és nagyon-nagyon boldogtalan voltam az életemmel. Valahogy nem éreztem jól magam ott, ahol tanultam, mert nagyon nyitottnak tűnt, de mégis szexista volt. Éreztem, hogy másképpen bánnak velem. Akkor még nem bicikliztem, de éreztem, hogy más vagyok, mint a többség. Aztán egyszer rájöttem arra, hogy vagy elkezdek aktívvá válni és megváltoztatni a környezetet azért, hogy a hozzám hasonló emberek is helyet kaphassanak a közösségben akár homoszexuális, biszexuális, queer emberek, vagy egyszerűen csak bármi másban mások, mint a többség, vagy egyszerűen belehalok. Voltak nagyon nehéz időszakaim, amikor öngyilkosságon gondolkodtam, mert úgy éreztem, hogy semmi befolyásom nincs a valóságra. Rájöttem, hogy muszáj tennem valamit.

2009-ben Berlinbe költöztem egy évre egy Erasmus programban és hirtelen rengeteg olyan ember volt ott, mint én. Minden normális volt. Szinte még unalmas is. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek Varsóba, mert ott még nem volt unalmas. Ez volt az a pillanat, amikor a városi mozgalmak egyre inkább elkezdtek növekedni.

Létrehoztuk a civil szervezetünket, aminek a neve DuoPolis volt, mert az ötlet z volt, hogy nagyon sok ötletet hozzunk át Berlinből – és persze visszafelé is, de minket inkább az érdekelt, mit vehetnénk át Berlinből. Megtartottuk az első beszélgetésünket és 200 ember jött el a semmiből. Ez egy olyan pillanat volt, amikor rájöttünk arra, hogy egyre többen vagyunk és valamit csinálnunk kell közösen.

Ugyanakkor egy generációs váltást is megfigyelhettünk. Az én generációm, akik a 80-as évek közepén születtek, próbáltak teret találni maguknak, ahol aktívak lehetnek, de a politikai pályát már elfoglalták az idősebb generációk, így ezek az aktivista mozgalmak adtak teret ennek. Sokat utaztunk, láttuk, hogy más városok mit csinálnak, hogy lehet másképpen is élni.

2011-ben létrehoztuk a városi mozgalmak kongresszusát, ami ezeknek a különböző szervezeteknek a hálózata volt. Akkor egy elég fontos politikai döntést is sikerült meghozni. Úgy döntöttünk, hogy mindenkivel összefogunk, kivéve a fasisztákat, vagyis akár a jobboldaliakkal is, bármennyire különböző is volt a véleményünk például a női jogokról, az abortuszról vagy az egyházról. Ezeket a témákat egyszerűen elkerültük, mert tudtuk, hogy közös dolgokért kell küzdenünk, például a parkokért vagy az autópályák ellen. Lengyelországban a városi mozgalmak eléggé liberálisak voltak és akkoriban a lakhatás még nem szerepelt a témák között. Voltak olyan emberek, akik nagyon erősen dolgoztak azért, hogy fenntartható legyen a közlekedés és akik azt gondolták, hogy a lakást az ember csak simán megvásárolja.

Aztán 2014-ben voltak a helyi választások. Döntést kellett hoznunk, hogy helyes dolog-e a politikai irányba elindulni, hogy abbahagyjuk a csak helyi tevékenységet, és befolyjunk-e a politikába. Nem volt teljesen egyértelmű, mert sokan azt mondják, hogy választani kell: az ember nem lehet egyszerre mind a kettő – választanod kell, hogy politikus vagy aktivista akarsz-e lenni. Aztán volt egy második verziója is ennek a beszélgetésnek, hogy valaki vagy aktivista, vagy az önkormányzatban dolgozik. Volt egy elválasztás ezek között az emberek között, akik ilyen területen dolgoztak. Sokan azt gondolták, hogy aki aktivista, annak nem kéne belemennie a politikába, mert az csúnya és piszkos. Közben volt egy másik csoport, akik pedig azt mondták, hogy nem kéne alkalmazottként dolgozni, mert ha valaki alkalmazottként dolgozik, akkor korrupt lesz. Volt egy nagy véleménykülönbség az emberek között. Néhány ember kint maradt, mások meg az önkormányzatokban kezdtek el dolgozni. Ami nagyon érdekes volt, hogy a városi mozgalmak paradigmája annyira erőssé vált, hogy a vezető pártok, a liberális és konzervatív pártok is elkezdtek átvenni tőlünk ötleteket. Ez nagyon érdekes kérdés, mert ha valami ilyesmi történik, akkor nem tudhatjuk, hogy ez tulajdonképpen siker-e vagy bukás, mert csak egy szóbeli változás vagy ténylegesen megtörténik-e. Amikor az önkormányzatnál kezdtem dolgozni, akkor az ott megjelenő dolgok kerete sokkal progresszívabb volt, mint azok a dolgok, amik az én baloldali programomban voltak. Ez hihetetlenül meglepő volt, hiszen akkor, amikor megpróbáltuk magunkat megválasztatni 2014-ben, akkor ez nem volt sikeres, de két évvel később annyira megváltozott a valóság, hogy egy egészen más kezdőpontból tudtunk elindulni.

Én mindig egyfajta radikális pragmatista pozícióban vagyok. Amikor kaptam lehetőséget arra, hogy egy olyan helyen dolgozzak, ami az országos lakásprogram kidolgozásáért felelős, és közben a kormányt a szélsőjobb vezette – pontosan ugyanaz, amelyik most lerombolja a demokráciánkat, és folyamatosan csökkenti a nők jogait – akkor elfogadtam az állásajánlatot. Tudtam, hogy leginkább belülről lehet elérni valamit. Tehát az én szempontomból nagyon felelőtlen dolog lett volna visszautasítani az ajánlatot, és nem elfogadni a munkát, mert a program célja az volt, hogy százezer lakást építsenek, ami hihetetlenül sok. Tanácsadóként kezdtem el dolgozni, most pedig a Lakhatási Innovációs Hivatal igazgatója vagyok és van saját csapatom. Egyéb csoportokkal is dolgozom együtt. A programok egy részét sikerült megváltoztatni, de ennek mindig meg kell fizetni az árát.

Nagyon érdekes volt, hogy amikor polgármesterjelölt voltam, akkor a barátaim egyharmadát elvesztettem. Amikor pedig az önkormányzatnál kezdtem el dolgozni, akkor egy újabb adag barátot vesztettem el. Amikor a nemzeti programba léptem bele, akkor megint elvesztettem egy pár barátot. Ha a múltamat nézem, akkor azok az emberek, akikkel az aktivista életem során találkoztam, már nem tudunk úgy beszélgetni. Rólam sokszor mondják, hogy korrumpálódott aktivista lettem, aki belépett a rendszerbe, miközben vannak olyanok, akik egy másik paradigmát vallanak, akár egy sokkal radikálisabbat. Ha megkérdezzük, hogy melyik a jobb, akkor valószínűleg egyik sem. Fontos, hogy sokféle területen legyenek emberek, akiknek ugyanaz a víziójuk egy tökéletes társadalomról, még akkor is, ha egymással már nem tudnak beszélni. A különböző mozgalmakban és kezdeményezésekben nagyon sokat veszekedünk egészen apró dolgokon, amelyek nekünk alapvető fontosságúnak tűnnek, de nagyobb látószögből ez egészen más. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha minden barátom az önkormányzatnál dolgozna, és senki nem lenne kint, akkor nem lehetnék sikeres abban, hogy bevezessek bizonyos dolgokat.

Iva Ivsic: Zágrábból jöttem a Zagreb je Nas nevű politikai platformtól. Hogyan kerültem az aktivizmusba és a politikába? Ez kezdetben egy kollektív lépés volt, főleg ami a politikát illeti. 14-15-16 évesen kezdtem az aktivizmust. Egy kis horvát városból származom, ami Jugoszlávia régi ipari központja volt, és amikor tinédzser voltam, akkor volt a háború és a város szétesett. Az ipart szétrombolták, nagyon magas volt a munkanélküliség, nagyon sok ember elvesztette a munkáját. Az édesapáink a háború utáni poszttraumás szindrómában szenvedtek. Nagyon sok ember kezdett templomba járni, és egyre több pénzük lett hirtelen. Én nagyon mérges voltam, mert nagyon fiatalon láttam, hogy milyen igazságtalan ez a helyzet. A körülöttem lévő emberekkel úgy döntöttünk, hogy csinálunk valamit. Azokban az években a terekért küzdöttünk, hogy tudjunk koncerteket szervezni, beszélgetni, könyveket olvasni. Horvátországban ez az időszak volt a szocialista gazdasági szerkezetből való átalakítás a mai kapitalista gazdaságba. Az ipart privatizálták és gyakorlatilag tönkretették. A 2000-es években az első privatizációs hullám után újabb hullámok jöttek és elkezdték a közszolgáltatásokat is privatizálni, az egészségügyet, az oktatást. Ez volt az az időszak, amikor diákok voltunk.

2009-ben volt egy nagyon nagy diáktüntetés. Itt az oktatás privatizációja és a tandíjak ellen küzdöttünk. Rájöttünk a tüntetés alatt, hogy nagyon sok embert tudtunk mobilizálni, és néhány hónapon belül volt egy nagyon nagy mozgósítás egy nagy pláza építése ellen a központban, ahol az utcákat és egy parkot akartak privatizálni. Ekkor tapasztaltuk meg, hogy képesek vagyunk szerveződni és van erőnk. Így megalapítottunk különböző civil szervezeteket, amikben a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel foglalkoztunk, vagyis minden olyan problémával, ami a 90-es évekből jött, ami a privatizáció háttérmaradványa volt. Néhány civil szervezetet sikerült létrehoznunk és egy hálózatot is létrehoztunk ezek között a civil szervezetek és a szakszervezetek között. Egyre jobban nőttünk és egyre több embert tudtunk mobilizálni.

Két éve úgy döntöttünk, hogy itt az idő, hogy az aktivizmusból áttérjünk a politikai életre. Már három éve napirenden volt ez a kérdés, de nagyon nehéz volt számunkra, hogy meghozzuk ezt a döntést, hogy belemegyünk a politikai életbe, mert meg kellett változtatni a habitusunkat. Rájöttünk arra is, hogy nagyon sok tudásunk van a szervezésről. Van az ún. szociális tőkénk, humán tőként, nagyon sok kapcsolatunk van a civil szervezetekkel és szakszervezetekkel. Ez egy nagyon fontos erőforrás, és amivel be tudunk lépni a politikai arénába.

Ami történt még a politikai színtéren, hogy volt két nagy párt, a szociáldemokrata és a jobboldali párt, viszont mindkettőnek igen hasonló, neoliberális gazdasági programja volt. Két éve rájöttünk, hogy az emberek nem hisznek már a pártrendszerben vagy a demokráciában. Az emberek úgy érzik, hogy ez egy illúzió. A politikai elit elszigetelődött, és nincs lehetőségünk valóban befolyásolni a döntéshozatalt. Nagyon sok csalódott szociáldemokrata szavazó volt, és ekkor jöttünk rá, hogy meg kell tennünk ezt a fontos lépést. Megtettük ezt a lépést és egy háromhónapos kampány után bekerültünk a helyi önkormányzatba.

Hana Jusic: Én sohasem voltam aktivista, hanem egyből a politikai életbe érkeztem. Amikor a pártunkat alapították, akkor úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk működni az aktivista háttérrel érkezőkkel és az olyan állampolgárokkal, akik szeretnének változtatni a dolgok menetén. Fontosnak tartottuk, hogy olyan emberek is legyen köztünk, akik láthatóak a médiában. Én filmrendező vagyok és megkerestek, hogy segítsek és legyek a párt tagja. Igent mondtam. Korábban megpróbáltam nagyon sok dolgot megváltoztatni a horvát filmiparban, és rájöttem, hogy azok az emberek nem az én közösségem. Elkezdtem járni az önkormányzati gyűlésekre és rájöttem, hogy nem akarok csak egy poszterlány lenni a pártunkban, hanem valóban tenni akarok hasznos dolgokat. Ebben a két évben belejöttem ezekbe a dolgokba, és sokkal mélyebb szerepet vállalok, mint eredetileg gondoltam.

Udvarhelyi Tessza: Mit gondoltok, mi a különbség a hatalom természetében akkor, ha aktivista vagy és akkor, ha politikus vagy? Van- egyáltalán különbség? Jó vagy rossz-e ez a különbség? Mi a hatalom természete, amikor benne vagy, vagy amikor kint?

Lenka Burgerova: Szerintem sokkal könnyebb, ha aktivista vagy. Ha politikus vagy, akkor felelős vagy a költségvetésért és meg kell csinálni bizonyos dolgokat. Eredményeket kell produkálni. Egy kicsit bonyolultabb a politikusi helyzet. Ha a választásokon indulsz, akkor megígérsz valamit, és általában szeretnéd betartani azt az ígéretet is. És ehhez meg kell találni a pénzt is.

Joanna Erbel: Igazából nem tudsz elfutni. Ha egyszer már bent vagy, nem állhatsz föl, hogy van a magánéletem, és vannak más dolgaim is. Amikor a politikával foglalkozol, akkor azzal a valósággal kell megbirkózni, hogy hatalomban vagy, de nem mindig állnak rendelkezésedre azok a megfelelő eszközök, amikről álmodtál. Ez nem úgy működik, hogy bekerülünk és megcsinálhatunk bármit. Varsóban 8.000 ember dolgozik a hivatalokban és olyan módon kell dolgozni, hogy motiváld ezeket az embereket. Motiválni kell az embereket, hogy higgyenek az álmodban, hogy kreatívan gondolkodjunk a jövőről, és ne akadályozzák a változás.

Nagyon meglepő volt számomra, hogy hiába vett engem fel a polgármester, nagyon sok ember volt a struktúrában, akinek más volt a véleménye. Ez egy eléggé specifikus jelenség a mi régiónkban. Emlékszem, hogy az egyik kollégám említette nekem, hogy Angliába ment dolgozni, és megkérdeztem, hogy hogyan lehet ezt a sok programot ilyen gyorsan végrehajtani. Hogyan tudjátok megcsinálni úgy, hogy nincsenek jelentősebb problémák? Ez az ember igazából nem értette a kérdést. Azt mondta, hogy ez a miniszterelnök rendelete, egyszerűen megcsináljuk és követjük a rendeletet.

A mi életünkben, amikor a rendszeren belül vagyunk, akkor felelősséget vállalunk. Azokért az emberekért is felelősséget vállalsz, akik nem akarják elérni ezt a változást. Amikor aktivista vagy, akkor mondod, hogy van egy ötletem, nem tudom, hogyan hajtsam végre, ti vagytok a szakértők, ti vagytok a politikusok, ti dolgoztok a rendszeren belül. Igazából szerintem ez a különbség. Aktivistának lenni egy picit könnyebb.

Lenka Burgerova: A választások után el kell felejteni, hogy csak egy bizonyos számú ember szavazott rád, hiszen attól a pillanattól kezdve te mindenki számára választott képviselő vagy, és nemcsak azokért vagy ott, akik rád szavaztak. Felelősséggel tartozol mindenkiért és mindenkinek a hangját egyformán kell meghallani. Ez elég nagy teher tud lenni, ha őszintén megvallom, mert át kell gondolnod számos nézőpontot, számos hangot kell meghallani. Ezek a hangok nem feltétlenül a tiéd, és nem a te irányodba mutatnak, nem a barátaid hangja. Itt nem a politikáról beszélek elsősorban, mint baloldali vagy jobboldali, mert az önkormányzati szintet nem annyira a magas politika határozza meg. A tiszta utcák kérdése balos, vagy jobbos kérdés? Igazából egyik sem. Meg kell hallgatnunk mindenkit! Át kell gondolni és meg kell fontolni mindenki véleményét, aki a kerületedben lakik. Ha őszinte vagyok, ez néha nagyon nehéz.

Joanna Erbel: Az érzelmi töltetet is fontos belevenni, hiszen amikor megválasztott politikus vagy, akkor nem lehetsz dühös. Nagyon sok hatalom az aktivizmusban a dühből jön, és ez tök rendben van. Ha mérges vagy, akkor nehezebb téged korrumpálni. Az aktivista azt mondja, hogy mérges vagyok és meg kell csinálnod, meg kell találnod a megoldást a problémáinkra. Ez egy érdekes dinamika a méreg és az elengedés között. Ha képes vagy elengedni dolgokat, akkor nem állítanak meg az első akadálynál. Látom, hogy sokszor van egy láthatatlan határ, ami igazából nem valós, mert kiderül, hogy van valaki, aki nyomja előre az ügyet, és többet és többet szeretne, és eléri azt, hogy lehet egy kicsit változtatni a törvényi háttéren, vagy talál más pénzügyi forrást, és így akár a paradigma is megváltozik.

Iva Ivsic: A mi helyzetünk talán egy kicsit más, mert mi még csak két éve vagyunk a politikai életben, ráadásul mi ellenzékben vagyunk. Én még mindig úgy gondolok magamra, mint egyrészről aktivista, másrészről politikus. Amire rájöttünk az az, hogy amikor bekerültünk az intézményekbe, akkor az információ forrásához érkeztünk, amit korábban nem ismertünk aktivistaként. Most már tudjuk, hogy működik az önkormányzat és az egész politikai rendszer. Lehetőségünk van dokumentumokat megtekinteni, információhoz férünk hozzá, amiről korábban nem is tudtunk, hogy létezik. Ezeket az információkat kiposztoljuk a közösségi médiában vagy eljuttatjuk az újságokhoz. Ebből a szempontból nagyon jó, hogy bekerültünk a rendszerbe. Nem szeretném azt gondolni, hogy az egyik szerep könnyebb vagy nehezebb, vagy jobb vagy rosszabb, a különbség az, hogy most rendelkezésünkre áll az információ.

A másik nehézség, hogy az én kerületemben 15 képviselő van és én vagyok az egyetlen képviselő a platformunkból és én vagyok az egyetlen nő is. 14 férfivel vagyok körülvéve. Ez borzasztó. A konzervatívok és a szociáldemokraták is patriarchálisak. Állandóan kiabálnak velem, és nagyon nehéz ilyen környezetben dolgozni. Ez nemcsak az én szituációm, hiszen másokkal is beszélgettem erről a nehézségről olyan tanácsokban, ahol egyetlen nő van. Nagyon fáradtak vagyunk már most ettől a helyzettől, mert egészen mostanáig lehet, hogy voltak nők a tanácsban, de azok a nők nem igazán beszéltek. Van egy nő az én körzetemben is, de ő nem szólal fel. A szociáldemokrata párt tagja. Sajnos, ez az igazság! Tehát nincsenek hozzászokva, hogy nekem mondanivalóm van, vagy hogy általában egy nőnek mondanivalója lehet. Ez egy olyan jelenség, amit nem tapasztaltam korábban.

Még egy dolog, hogy amikor a hatalom közelében vagy, akkor valóban nehezebb a helyzet, de most már nemcsak saját magadért, hanem másért is küzdesz. Amikor indulsz a választásokon, akkor rájössz, hogy mindenkiért dolgozol. A közszolgáltatások privatizációja ellen küzdöttünk és ez nem változik politikusként sem. Kerületi szinten például a tiszta utcákért küzdünk. Mindenki szeretné, ha tiszta lenne az utca.

Lenka Burgerova: Persze, mindig mindenkit képviselünk, de amikor hatalmunk van, akkor sokkal többet kell figyelembe vennünk. Nemcsak azt kell hajtanunk, amit mi szeretnénk, hanem figyelembe kell venni azt is, amit mások mondanak. Meg kell tudni állapítani, hogy mi értékes abból, amit mondanak. Ez nekem nem volt annyira nehéz, mert egyetemi tanár vagyok, és ott megtanuljuk, hogy kell ezt csinálni. De fontos, hogy ne csak úgy csináljunk, mintha érdekelne, hanem tényleg érdekeljen minket az, amit az ellenfeleink mondanak. Próbáljuk megkeresni a jó pontokat, a közös pontokat, mert egyeztetni kell. Nem szabad, hogy ez egy harc legyen. Ez az, ami nem annyira egyszerű.

Hana Jusic: Mi ellenzékben vagyunk és nem vagyunk annyira erősek az önkormányzatban, de felvettük azt a szerepet, hogy mi vagyunk az idegesítő, de kitartó szúnyogok, akik nem engedik őket levegőhöz jutni. Vannak Facebook oldalaink a különböző kerületekben és negyedekben, ahol az emberek megkeresnek minket a problémáikkal. A nagy felismerésünk az volt, hogy mennyire gyengék vagyunk. Még azok az emberek is, akik alacsony szinteken hatalmi pozícióban vannak, még mindig nagyon hatalom nélküliek, mert mindent a városi tanács dönt el. Ez pedig csak egy bábszínház, ahol az emberek azokon a zsinegeken lógnak, amiket valaki más tart. Úgy döntöttünk, hogy felvesszük azt a szerepet, aki kimondja, hogy a király meztelen. Megmutatjuk, hogy ez a rendszer hamis, hogy egy kicsit rosszul érezzék magukat, ha szembe találják magukat vele.

Udvarhelyi Tessza: Hogy működik, hogy ha valaki nő a politikában? Van bármi különbség a környezetetekben abból eredően, hogy ti nők vagytok? Hogyan befolyásol titeket, milyen hatással van rátok a nemetek a munkátokban és a pozíciótokban?

Lenka Burgerova: Talán mi egy más pozícióban vagyunk, mert az állampolgári csoportunkban ugyanannyi nő volt, mint férfi. Ugyanannyian indultunk a választásokon. Majdnem egy nő-egy féri, egy nő-egy férfi felállás volt a listánk. Amikor a 44%-ot megkaptuk, ez nagyon meglepő volt, és azt jelentette, hogy már 2014-ben azt csinálhattunk, amit akartunk a kerületünkben, mert mi voltunk a többség. Én annyira nem szenvedek kerületi szinten nőként. Ami nagyon fontos nekem, hogy a nők támogassák egymást, segítsék egymás munkáját. És hogy tényleg szakemberként kezeljék őket. Ez belül nem is probléma, de azért vannak gondok, amikor kifelé kell kommunikálni, például amikor az ember a hatóságokkal beszél, különösen a technikaiakkal, mint pl. a vasúti hatósággal vagy az autópálya hatósággal. Ezekben az intézményekben jelentősen több a férfi, mint a nő. Simán lehet olyan, hogy az ember az egyedüli nő a teremben.

Én mindig nagyban támaszkodtam a szakmámra, mert szakember vagyok. Ami hangot én hallatok, az nemcsak politikai, hanem egy szakembertől származik. Várostervező vagyok. Jó helyen vagyok, nem számít, hogy mi a nemem. Legalábbis én így éreztem. Azonban városi szinten egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mivel minél magasabbra kerül az ember, annál inkább csökken a nők száma, és annál több a férfi. A hatalom sokkal több, és több pénzről is van szó. Ez már egy bonyolultabb helyzet. 13%-ot értünk el a prágai választásokon, ami azt jelenti, hogy egyharmada vagyunk a koalíciónak, amely teljes Prágát vezeti. Itt szintén vagy egy nagy különbség a nők és a férfiak reprezentációjában.

Joanna Erbel: Azt hiszem, hogy ez az élet minden területén megnyilvánul, ha az ember szexista társadalomban él. Nemcsak az egyetemen vagy a munkahelyen, de a politikában is. Nekem a legnehezebb pillanat a kampányom volt, amikor polgármester jelölt voltam. Az újságírókat nagyon-nagyon érdekelte, hogy mit hordok és mennyibe kerül a ruhám. Van egy szabóm, akivel együtt dolgoztam az elmúlt öt évben. Minden ruhám olcsóbb, mint bármelyik politikus inge. Valószínűleg ezek a férfi politikusok tízszer többet fizetnek azért a ruháért, amit egy sajtótájékoztatón hordanak, mint én, de őket sose kérdezi senki, csak engem. A radikális baloldaliakat is elsősorban ez érdekelte. Többször megkérdezték, hogy ha én feminista vagyok, akkor miért öltözöm nőiesen. Ez valamiért nekik sokkal érdekesebb volt, mint az, hogy mi van a programomban. Ha az ember nőként akar közéleti személyiség lenni, akkor sokszor kell borzasztóan hülye kérdéseket megválaszolnia akár a magánéletéről. Mindenki tudni akarja, hogy éppen kivel fekszik le az ember. Néhányan pedig csak simán flörtölnek.

Ezzel kapcsolatban kétféle stratégia van. Az idősebb generációból származó barátaim, akik a 70-es években születtek, azt a stratégiát alkalmazzák, hogy úgy öltöznek, hogy ne legyenek túl nőiesek, hogy igazán szakembernek nézzenek ki. Hogy amikor az ember belép egy osztályterembe vagy előadást kell tartania, akkor a hallgatóság elfeledkezzen a nemükről. Az én generációm ezt elkezdte elutasítani. Erősek vagyunk, szépek, szeretjük a magassarkút, és ez a hatalmunk a szexista férfiak felett.

De ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni, valamilyen szintű egyenlőségre van szükség. Varsóban ez viszonylag oké volt, mert a korábbi polgármester, aki ellen indultam, szintén nő volt. Előtte egy bankban dolgozott. Az volt a belső szabálya, hogy a pénzügyekkel összefüggő pozíciókban sok szakértő nővel dolgozott együtt. Nála például az óvodákkal kapcsolatos vezető férfi, a pénzügyekkel foglalkozó vezető nő volt. Egy ilyen környezetben könnyebb boldogulni.

Varsóban van egy politikusunk, aki a liberális pártban van. Most 25 éves, és kb. 15 éves kora óta aktív a politikában. Annyira gyönyörű, hogy ha az ember ránéz, akkor tényleg megkérdezzük magunktól, hogy valódi-e. Ő a tipikus gyönyörű nő. Neki hihetetlenül nehéz, mert nagyon sokszor azt mondják neki, hogy túl szép ahhoz, hogy képviseljen valakit. Túl szép ahhoz, hogy szóvivő legyen, mert az emberek nem fogják komolyan venni. Ha van egy csúnya nő, akkor ő hasonló dolgokat fog hallani, mert neki meg azt fogják mondani, hogy nem elég szép ahhoz, hogy szóvivő legyen stb. Ilyen dolgok folyamatosan előkerülnek és jelen vannak a mindennapokban.

Még amikor sikerül elérnünk valamit, akkor is olyan párbeszédeket kell lefolytatnunk, amiket a férfi kollégáknak nem kell. Például egy férfit soha nem kérdeznek meg, hogy délután 4-kor miért nem megy haza a gyerekeihez. Legalább is a mi régiónkban nem. Lengyelországban nagyon sokszor van szó arról, hogy hogyan lehet összekötni a női életet és a politikai karriert. De ezt férfiaktól soha nem kérdezik meg. A magánéletről nagyon sokat kérdeznek. Néha releváns, mert a magánélet is politikai, de nagyon sokszor irreleváns és olyan dolgokról kérdeznek, amik nem kapcsolódnak a szakmához vagy a politikai programhoz.

Iva Ivsic: Én már beszéltem arról, hogy mennyire nehéz képviselőnek lenni egy olyan tanácsban, ahol mindenki férfi. De amit szerettem volna elmondani, hogy ha elkezdtünk politikussá válni, az egy kicsit segít más nőknek abban, hogy másmilyen munkát végezzenek. Azelőtt a mozgalmakban is férfiak elsősorban az elméletet csinálták, a nők pedig - legalább is a mi szervezetünkben - inkább a szervezést. Sokkal kevesebb nő beszélt a panelbeszélgetésekben, vagy került be a médiába. De ma már egyre több nő van a politikában, és hallatjuk a hangunkat, megjelenünk a médiában. Ez a helyzet folyamatosan változik. Azok a nők, akik évek óta aktivistaként dolgoznak, most már sokkal inkább hajlamosak kimondani azt, amit gondolnak.

Hana Jusic: Én azt gondolom, hogy ezek a jobboldali pasik nagyon furcsán kezelik a női politikusokat. Például egy alkalommal egy politikus nagyon puszilkodni akart velem valamelyik rendezvényen. De azt gondolom, hogy ezek a fajta ellenfelek kevésbé gonoszak, mint a saját ellenfeleink, amiket magunkban hordozunk. Bárki bármennyire próbálkozik, valahogy mindig megtörténik az, hogy a nők azok, akik jegyzetelnek egy találkozón. A nők azok, akik fölhívnak 20 különböző telefonszámot és megírják az e-maileket. A férfiak pedig a fontos dolgokról beszélnek. Ennek az emberek tudatában vannak és egyre inkább megy erről a beszélgetés. Van, hogy megy egy komoly beszélgetés és a nők alig szólalnak meg, de aztán egyszer csak valaki azt mondja, hogy oké srácok, ti 10 percig beszéltetek, most akkor valaki más jön. Vagyis szerintem nem az öreg rókáktól kell félni, hanem a saját férfi társainktól.

Udvarhelyi Tessza: Eljutottunk a panelbeszélgetés címéhez: Kelet-Európában ez lehetetlen! Azt képzelem, hogy mindannyian, akik itt vagyunk ezen a színpadon, és mindenki, aki itt van ebben a teremben, egy olyan várost lát a lelki szemei előtt, ami igazságosabban működik. Jó a lakosainak, nem feltétlenül csak a profitról szól. Nagyon sok a lakhatási lehetőség, sok a park, tele van bicikliutakkal. Azt pedig látjuk, hogy Nyugat-Európában vannak olyan önkormányzatok, amik ezeket a gyakorlatban is megvalósítják. A kérdésem az, hogy ez lehetséges vagy lehetetlen Kelet-Európában. Miért és hogyan?

Joanna Erbel: Én azt gondolom, hogy minden lehetséges, de lépésenként. Valószínűleg az segít, ha az ebben a régióban lévő országok egymástól tanulnak, és nem olyan városoktól próbálnak átvenni dolgokat, amiknek más a kultúrája. Például Amszterdamban látjuk a bicikliutakat, sok a zöld, fák vannak ültetve a sávok között és kerekesszékkel is lehet közlekedni. Én ezekért dolgozom helyi aktivistaként. Fontos, hogy megmutassuk, hogy mindez lehetséges Budapesten, de nem a teljes csomagot kell hangoztatni, mint egy tökéletes város tökéletes kerület. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy vagy az egész megvan, vagy nincs semmi.

Lengyelországban 38 millió ember él. Talán 5-10 város van, amely igazán vezeti a változást és mindegyik más területet képvisel. 10 évvel ezelőtt lehetetlen volt részvételi költségvetésről beszélni, mert mindenki azt gondolta, ezt csak a dél-amerikaiak csinálják. Aztán volt egy nagyon kitartó férfi, aki azt mondta, hogy Sopotban megcsináljuk. Sopot egy egészen kis város Lengyelországban. És sikerült neki. Miután sikerült ezt elérnie egy olyan városban, ahol 50.000 ember lakik, egyszer csak elkezdték átvenni ezt más lengyel városok is. Ugyanez volt pl. a helyi bicikli rendszerrel és még nagyon sok mással. Prototípusként bevezették egy kisebb városban, és aztán elkezdték terjeszteni más városokban is, mint egy pozitív vírust. De nem feltétlenül a fenntartható közlekedés teljes csomagját vezetjük be, ahol csak közösségi közlekedés van és minden kapitalista nagyvállalattól megszabadultál, hanem egészen apró dolgokkal kezdtünk, miközben a fejünkben megvan a nagy vízió.

Nemrégiben olvastam Adam Grant Outliers című könyvét. Több stratégiáról beszélt, és az egyik az, hogy miközben egy nagy képért dolgozunk, vannak olyan helyzetek, amikor elrejted ezt a víziót. Azt mondjuk, hogy csak ezt a kis dolgot szeretném. Ezt az egészen pici dolgot, egy aprócska kis technikai dolgot, nem az egész ideológiát rakjuk ki. Mert ha az emberek meglátják a nagy képet, akkor azt mondják, hogy jaj, nem, ez nem lehetséges! Nézd meg, milyenek az utcáink: tele van hirdetésekkel, a mi városunk soha nem jut el oda, ilyet mi nem tudunk csinálni. De ha azt mondjuk, hogy jaj, csak ezt az egészen apró pici változást kell bevezetni, akkor sokkal nyitottabbak lesznek rá. A kérdésedre válaszolva: minden lehetséges, de annak a stratégiának, amit használunk, a helyi környezetbe kell ágyazódnia és a helyi párbeszéden kell alapulnia. Meg kell találni az ún. kritikus átjárókat, amikor hirtelen át tudsz lépni, és onnantól már nagyon egyszerű.

Iva Ivsic: Lehetséges-e? Szerintem igen. Nem lennénk itt, ha nem gondolnánk, hogy lehetséges. Amikor a kampányunkat szerveztük, akkor nagyon inspirált minket Barcelona és Madrid, és most mindezt már országos szinten is próbáljuk művelni. Van egy új pártunk, amit horvátul Podémos-nak hívnak, ami elég vicces. De rájöttünk arra is, hogy megvan a saját kontextusunk, és hogy a saját tevékenységünket a helyi környezethez kell igazítani. Korábban is tudtuk, hogy kik a szavazóink és azt is, hogy ők nem ugyanazok, mint Barcelonában vagy Madridban. Tudtuk, hogy a mi szavazóink a csalódott szociáldemokraták és az ő segítségükkel fogunk bejutni a városházára. De magát a célt, amit el szeretnénk érni – igen, szerintem el tudjuk érni. Ez hosszú távú lesz, de lehetséges.

Lenka Burgerova: Ez a nagy változásról szól kis lépésekben. Nagyon egyetértek azzal, hogy olyan lépéseket kell tennünk, amelyekre fel vannak készülve a szomszédaink. Néha meg kell őket győzni, hogy támogassanak minket és ízelítőt kell adni nekik, hogy később többet akarjanak.

Most röviden bemutatom, hogy mi hogyan is csináltuk Prága 7. kerületében, ami a történelmi Prága része, kicsivel az erőd mögött. Vannak nagy barnamezős területek és a folyó mindent meghatároz. Még mindig vannak romokban álló köztereink, ahol helye van a változásnak. Ha a metróállomás környezete nem szép, akkor lehet apró lépéseket tenni, hogy ezt megváltoztassuk. Ezt nagyon fontos volt megmutatni. Ha van egy tér, ahol soha nem történik semmi, akkor elég könnyű ott dolgokat elindítani és segíteni a helyieket vagy a helyi szervezeteket, hogy legyenek aktívak. Fel lehet nekik ajánlani ezt a helyet ingyen, hogy ott rendezvényeket tudjanak csinálni. Aztán persze panaszokat kapunk azoktól az emberektől, akik azon a környéken laknak és akik hozzá vannak szokva ahhoz, hogy nagyon nyugodt a környezet. De mi azt gondoljuk, hogy az élettel teli tér biztonságosabb is. Nincs szükség biztonsági kamerákra ahhoz, hogy egy környék békés legyen.

Természetesen vannak problémák, amiket a nagy prágai önkormányzat nélkül nem lehet megoldani. Az én felelősségem, hogy biztosítsam, hogy a 200 évvel ezelőtt kialakított városi szövet folytatódjon. Van két része a kerületnek, amit egy hatalmas vonatpályaudvar választ el és most lépésről lépésre ezen a kapcsolaton dolgozunk. A terület nagy részét magánbefektetőknek adták el, így kerületi önkormányzatként nagyon kevés a befolyásunk arra, hogy mi is lesz itt valójában később. Prága városának sokkal nagyobb a beleszólása, és sikerült elindítani egy párbeszédet arról a helyi földtulajdonosokkal, hogy mi lesz ott. Ez egy példa arra, amit tényleg lehet csinálni.

A köztér a legfontosabb érték, ami egy városnak van, és volt egy projekt, amit még az előző politikai vezetés indított el, de a földterület a 7. kerülethez tartozik. Pár évvel ezelőtt aláírtak egy megállapodást, ami arról szólt, hogy ezt a területet nagyon kevés pénzért adják oda egy magáncégnek, ami egy bevásárlóközpontot akart odaépíteni. Nagyon kevés mozgástér volt a változásra, de megpróbáltuk. Még mindig van itt egy bevásárlóközpont, ezt sajnos nem sikerült megváltoztatnunk, de van benne adminisztratív tér, egy egészségügyi centrum, és nem üres a fal az utca felé, hanem van helye annak, hogy oda mindenfélét telepítsünk. Ez egy remek példája annak a változásnak, amit el lehet érni. Erről a szomszédaink azt gondolták, hogy nem lehet elérni, hiszen már kész. Megállapodás van róla, megvan minden engedély. De mégis meg kell próbálni! Mi vagyunk felelősek azért, hogy a közösségi tereket megvédjük.

A második egészen apró változás, amit sikerült elérni, és nem kellett hozzá pénz, hogy vannak terek a folyó mentén. Sajnos Prágában a legtöbb terület, ami a folyó mellett van, magánterület, mert a gyárakhoz tartozik a terület. De maga a folyó nem magánterület! Egy évbe telt, ameddig meggyőztük a terület tulajdonosát, hogy tüntessenek el egy falat és helyette létrehoztunk egy átjárót. A megnyitás után rögtön több ezer ember sétált a folyó mentén, még akkor is, ha tulajdonképpen nincs ott semmi. A folyó melletti területet a szomszédokkal közösen átalakítottuk: városi kertekkel kellemes tereket hoztunk létre. Ez tökéletesen működik. Öt évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy ilyet nem lehet csinálni Prágában, a városi kertészet nem működik, ilyet nem lehet, ez őrültség. Ez valami olyasmi, ami soha nem fog megtörténni. És mégis.

Még egy példa arra, hogy hogyan lehet apró lépéseket tenni. A kerületünkben lesz egy gyalogos híd a folyó felett, amit már 40 éve terveznek, de Prága városa 5 évvel ezelőtt azt mondta, hogy erre nincs szükség. Mi pedig szerveztünk egy kis kompot, ami hihetetlenül sikeressé vált. Kb. 60.000 ember használja évente ezt a kompot, ami egyértelműen mutatja, hogy bizony a hídra szükség van. Végül szerveztek egy építészeti versenyt és lesz egy gyalogos hidunk. Előtte kellett ez a kis ízelítő, ami bemutatta, hogy szükség van erre a hídra – enélkül soha nem jöhetett volna létre.

Az utolsó példa, hogy szükség volt egy közösségi térre, mivel a 7. kerületben soha nem volt igazi városháza. Most építünk egyet, és felújítjuk a régi és használaton kívüli épületeket is. A Letná régi víztornyát irodáknak szánták, de mi megváltoztattuk és most már ez gyerekek és óvodások számára áll rendelkezésre, amit mindenki használhat.

Ezek mind olyan helyzetek, amikor a város kerületének nincs semmi pénze vagy a pénzt olyan dolgokra kell költeni, ami kötelező, pl. oktatás. De apró lépéseket mindig lehet tenni azért, hogy megváltoztassuk a megközelítést és a hozzáállást. Talán ezért van az, hogy a legutóbbi választásokon 12%-kal több szavazatot kaptunk.

Közönségkérdés: Sziasztok, Betti vagyok, közösségszervező. Azt szeretném megkérdezni, hogy milyen kapcsolatban vagytok a mozgalommal, milyen viszonyban vagytok a többi aktivistával, jóban maradtatok-e? Hogyan változott a viszonyotok most, hogy már politikusok vagytok?

Iva Ivsic: Mi aktivisták vagyunk és a mozgalom tagjai. Ott vagyunk a közösségi gyűléseken és a városi közgyűlésben, de még mindig része vagyunk ezeknek a szervezeteknek. Amikor megalakítottuk ezt a platformot, akkor a szervezetekben felépített hálózatokkal dolgoztunk, de úgy döntöttünk, hogy a platformot egyének alkotják. Így maga a platform nem köthető a szervezetekhez, de a tagjai kapcsolatban vannak velük és még mindig ugyanazt tesszük, ugyanazokat a kérdéseket vitatjuk meg és próbáljuk megoldani. Még mindig kapcsolatban vagyunk ugyanazokkal a helyi küzdelmekkel, amik pl. a közterekért küzdenek Igazából nem változott sok minden, inkább csak az, hogy beléptünk az intézményesült keretek közé, és most legalább már van elérhető információnk, ami korábban nem volt. Mi vagyunk azok a szúnyogok, akik egyre többet és többet szeretnénk elérni: több igazságot szeretnénk, és több pozitívumot.

Lenka Burgerova: Szerintem nem vesztettem el barátokat, de a barátaim sokszor veszekednek velem, vagy panaszkodnak rám, és olyan kérdéseket tesznek fel számomra, amikre nem kellemes válaszolni. Szerintem egészséges, hogy megmaradnak azok az emberek, akik azt mondják, hogy teljesen hülye vagy, elvesztetted a józan eszedet? Fontos és egészséges, hogy még mindig ott vannak a barátaid. Amikor hatalomban vagy, nagyon sok olyan ember van, aki szeretne a barátod lenni. Talán sokkal nehezebb ennek a helyzetnek a kezelése. Nem veszítem el a régi barátaimat, de nagyon óvatosnak kell lenni az új barátokkal.

Iva Ivsic: A kampányunknak ez volt a mottója: egyik lábbal az utcán, a másikkal az intézményekben. Tudtuk már akkor is és most már bizonyosak vagyunk benne, hogy tudjuk, hogy csak akkor haladhatunk előre, ha így csináljuk.

Közönségkérdés: Ezt a politikát és aktivizmust hogyan lehet kisebb városokra átültetni, vagy akár vidéki közösségekre? Mindannyian fővárosokból jöttetek, ahol talán a történet egy kicsit más, mint vidéken.

Lenka Burgerova: Nagyon fárasztó volt hatalomra kerülni, hiszen egész Prága területén 100.000 aláírást kellett gyűjtenünk az induláshoz. De ha egy kisebb városban van mindez, akkor könnyebb a helyzet, legalábbis ami a hivatalos részét illeti. Mindig 7%-át kell összegyűjteni az adott város teljes lakosságának, legyen az egy falu vagy egy város, hogy indulhass a helyi választásokon.

Hana Jusic: Nekem úgy tűnik, hogy a kerületek kicsit úgy működnek, mint a kisvárosok. Amire rájöttünk a kampány során, miután a hatalom közelébe jutottunk, az az, hogy nagyon jó, ha van néha egy krízishelyzet, ami egyesíti az embereket, például nem szeretnénk, ha a városunk tele lenne irodaházakkal. Tehát ha van egy nagy társadalmi bevonódást igénylő helyzet, akkor az emberek inkább azt veszik figyelembe, hogy mi az, ami egyesíti őket, és nem azt, ami szétválasztja őket.

Iva Ivsic: Horvátországban néhány más városban is jelen vagyunk. Vannak olyan emberek is, akik szintén aktivisták és ők is részt vettek a helyi választásokon. Ők is elég hasonlóan szervezik magukat, mint mi. Rájöttünk, hogy most már minden ilyen politikai kezdeményezést érdemes felkarolni országszerte helyi szinten, majd aztán később azt felemelni országos szintre.

Joanna Erbel: A stratégia hasonló, mert a mi mozgalmunkban is vannak kis- és nagyvárosok is egyaránt. Van egy város, ahol II. János Pál pápa született, ott elég konzervatív nézeteket vallanak. Az elmúlt választások alkalmával egy olyan férfi nyert, aki a marihuána legalizálásáért küzdött, ő egy anarchista. Ő eléggé megváltoztatta a várost, a köztereket, az oktatást is és elég hasonló stratégiát használtak, mint mi. Még egy másik hálózatot is érdemes megemlíteni, ami a progresszív polgármesterek mozgalma. Ez a kisvárosi polgármestereket vonja be. Van egy polgármesterjelölt, aki nyíltan meleg és elindított egy új pártot, aminek az a neve, hogy Tavasz. A párt a progresszív kisvárosok közösségére épít, és ugyanúgy a falvakra is fókuszál a városok körül. Lehetünk sikeresek akkor is, ha ugyanezt a stratégiát használjuk más szinteken.

Közönségkérdés: Hogyan lehet a politikában érvényesülni nőként? Milyen potenciált láttok abban, hogy női politikusként működtök? Mik az előnyök? Mik a pozitív reakciók, amire számíthattok, és mit gondoltok a szavazóitokról: több nőt is tudtok vonzani a politikába?

Közönségkérdés: Zágrábban hogy látjátok a mostani helyzetet? Van valós hatása a munkátoknak? És ha igen, akkor ezt fenn tudjátok tartani? Vagy még jobban növelni ennek a hatását a jövőben? Meg tudtok győzni több embert, akik más pártokra szavaztak, hogy legközelebb rátok szavazzanak?

Közönségkérdés: Rájöttetek arra, hogy hozzá tudtok jutni az információhoz és az információt igyekeztek megosztani. Változtattatok mást is? Bevonjátok a döntésekbe a civil lakosságot?

Közönségkérdés: Mi a legnagyobb fenyegetés az utatokon, amire számítani kell, hogy sikeresek maradjatok, legalábbis hogy elérjétek azt az eredményt, amit szeretnétek elérni?

Hana Jusic: A hatásunkról. Nagyon szerencsések vagyunk, hiszen az az ember, aki a városi tanácsban a képviselőnk, ő nagyon jó erre a feladatra. Az elmúlt két évben elérte azt, hogy ő lett a polgármester legnagyobb támadója. Nagyon élesen kritizálja a rendszert. Ő az egyik legtöbbet beszélő képviselő. Volt, hogy biztonsági őrök dobták ki a közgyűlésből. A szociáldemokrata szavazók kicsit gyanakodtak eleinte, hogy senki nem fogja őt megválasztani, de mégis sikerült. Most már látják, hogy ez nemcsak egy pillanat volt, hanem egy mozgalom és nem adta fel. Egyre erősebb a támogatásunk éppen azért, mert ő képvisel bennünket.

Iva Ivsic: A média őt hívja a zágrábi ellenzék vezetőjének. De van hatásunk az alacsonyabb szinteken is, pl. a kerületi szinteken és a szomszédsági tanácsokban is, ami kötődik a módszereinkhez. Ellenzékben vagyunk, így nagyon sokszor csak egy-két képviselőnk van, de a fő üzenetünk az, hogy szeretnénk megváltoztatni a politikát. Szeretnénk megnyitni a teret az az emberek számára, hogy ők is részt vegyenek a döntéshozatalban. Persze tudjuk, hogy ez sokszor lehetetlen. A kampány előtt és azóta is nagyon sok helyi kezdeményezéshez csatlakoztunk, például a felhőkarcolók ellen vagy a park megmentéséért. Amióta benne vagyunk az intézményrendszerben, van egy lehetőség, amit korábban nem használtak ki: a közösségi gyűlések szervezése. Erre minden olyan ember eljöhet, aki szeretne részt venni a folyamatokban. Ez a hivatalos eljárásrend része, de mi voltunk az elsők, akik ilyet szerveztek, és az embereknek így lehetőségük volt arra, hogy elmondják, mit szeretnének és mit nem. Ezek közül sikerült sok döntést bevinni a szomszédsági és a kerületi tanácsokba is.

Joanna Erbel: Szerintem a legnagyobb fenyegetés az, ha elveszítheted a szövetségeseidet. Amikor kintről megyünk befelé, akkor gyakran látjuk, hogy az aktivisták nem mindig örülnek ennek a változásnak. Ha nem találunk szövetségeseket az új struktúrában, akkor mindent elveszíthetünk.

Lenka Burgerova: Én nagyon sok olyan megjegyzést hallok, hogy „milyen racionális vagy ahhoz képest, hogy nő vagy” vagy hogy „nagyon örülök, hogy látlak ebben a pozícióban, mert így tudom, hogy a lányom azt csinálhatja majd, amit szeretne”. Tehát van egy nagyon széles spektruma a megjegyzéseknek. Egy másik személyes élményem, amit szeretnék megosztani, hogy egy nap szeretnék visszatérni a szakmámhoz, de ezt jól kell időzíteni. Mikor kellene visszatérnem? Most az az érzésem, hogy hozzájárulok a kerületem jobb fejlődéséhez. Viszont három gyerek édesanyja vagyok és a munkám nagyon sok időt emészt fel. Valakinek otthon is kell lenni, és ki legyen az?

 

A teljes beszélgetés angolul