Mozgalomból a városházára: progresszív várospolitikák Európában - Közös Városunk konferencia

Közös városunk_nemzetközi konferencia
from közéletiskolája on Flickr

Résztvevők: Florian Schmidt (építési, fejlesztési és ingatlan-gazdálkodási tanácsos, Berlin), Rui Franco (helyettes városi tanácsnok, Lisszabon), Laura Colini (kutató és EU Városfejlesztés szakértő), David Bravo (Barcelona en Comú)

Moderátor: Polyák Levente, urbanista, Eutropian

 

Moderátor: Polyák Levente vagyok és az elmúlt években nagyon sokat dolgoztam Európában önkormányzatokkal és azt láttam, hogy nagyon sok előremutató intézkedés lépett érvénybe az elmúlt időszakban ezekben a városokban. Nemcsak Nyugat-Európában, de Dél-Európában is, sőt még Kelet-Európában is felmerültek ilyesmik. Ez egy nagyon érdekes lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesítsük a különböző feleket Európa szerte.

Észrevettük, hogy a legfontosabb intézkedések, amelyekre a civil mozgalmak hatással tudnak lenni a lakhatás, a közösségi terek, a közösségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés, a dzsentrifikáció és a turizmus. Ezek éppen azok a területek, amelyekkel Budapesten is küzdünk. Tehát nagyon remélem, hogy az itt megosztott tapasztalatok nagyon hasznosak lesznek.

Arra kértül a vendégeinket, hogy először arról beszéljenek, hogyan jutottak el egy mozgalomtól a városházáig – hogyan indítottak mozgalmat, hogyan szereztek politikai erőt és hogyan lettek sikeresek. Valamint, hogy melyek voltak azok a szakpolitikai intézkedések, amelyeket magukkal hoztak és hogyan tudják ezeket valóban bevezetni, amikor már bejutottak a városházára. Különösen úgy, hogy erősen konzervatív bürokratikus korlátok veszik őket körül.

David Bravo: Szeretném megosztani veletek azt, hogy hogyan is kezeljük a dzsentrifikáció témáját Barcelonában elsősorban aktivistaként, illetve a városházán. A Barcelona en Comú civil mozgalommal már egészen a kezdetek óta együtt dolgozom, nagyon jó barátaim vannak ott, és közös küzdünk azért elsősorban helyi szinten, hogy a turizmus és a dzsentrifikáció ne tegye tönkre a várost, valamint a lakhatáshoz és a városhoz való jogért. Mi közösen úgy döntöttünk, hogy be akarunk jutni a város önkormányzatába egy olyan városban, ami több fronton is vesztésre állt. Ilyen volt a turizmus, ahol a városháza inkább a turistákért és nem a helyiekért dolgozott. A másik ilyen az ingatlanpiac és a mobilitás. Barcelonában nagyon sok probléma van az autós közlekedéssel.

Amikor bekerültünk a városházára, a polgármester felkért, hogy dolgozzak ki egy stratégiát a dzsentrifikációra. Ennek egy olyan stratégiának kell lenni, ami különböző önkormányzati osztályokon átnyúlik, pl. lakhatás, várostervezés, kereskedelem vagy a nemzetközi osztály. Próbáltunk minden lehetséges erőforrást megragadni azért, hogy megfelelő szabályozásokat hozzunk az ingatlanpiacon és a turizmus területén. Ugyanakkor pedig nagyon sok pénzt fektettünk a megfizethető lakhatási lehetőségek fejlesztésébe.

Amiről most szeretnék beszélni az dzsentrifikáció elleni stratégia nemzetközi frontja. Ez azt jelenti, hogy összeállunk más városokkal azért, hogy sokkal erőteljesebben tudjunk fellépni és több forrásunk legyen arra, hogy intézkedéseket vezethessünk be. Alapvetően globális jelenségről beszélünk, ami nagyon erősen lecsapódik helyi szinten. Ezért van arra szükség, hogy a városok felvegyék ezt a municipalista hozzáállást. A Kytóban tartott Habitat III konferencia után kifejlesszünk egy együttműködést más országokkal, amit Colau polgármesterrel júliusban be is mutattunk az ENSZ-ben New Yorkban. Ez egy nyilatkozat, aminek a címe: Városok a lakhatásért. Nagyon sok város képviselői megjelentek ezen a találkozón, és összesen 5 pont van benne.

A júliusi konferencia után próbáljuk egyre inkább bevezetni ezt az 5 pontot európai szinten. Mivel májusban európai választások lesznek, ez kifejezetten aktuális. Nagyon fontos, hogy a városok európai nézőpontból gondolkodjanak és hogy higgyünk Európában. Meg kell változtatnunk az európai intézményeket. Ezért próbálunk olyan intézkedéseket bevezetni, amelyek tényleg segítik a városokat a globalizáció negatív következményeinek a kezelésében. Az államok nem mindig segítenek, és sokszor ők maguk okozzák a problémákat, amiktől szenvedünk. Ezért kell a városoknak összejönni és megváltoztatni Európát.

Tehát jelenleg ezen a nyilatkozaton dolgozunk, ami egy municipalista nyilatkozat, így a városhoz és a lakhatáshoz való jogot együtt fogadja el. Fontos, hogy ezt a két témát együtt kezeljük. Már sok város csatlakozott, ilyen például Berlin és Lisszabon is, de továbbra is gyűjtjük az aláírásokat a városoktól. Ugyanakkor szervezeteket és ismertebb személyeket is felkértünk, hogy csatlakozzanak hozzánk.

Az 5 pont pedig a következő. Mindegyiket egyesével fogom megmutatni, és mindegyikre mutatok példákat is, hogy hogyan lehet az európai valóságban megjeleníteni őket. Ez még kidolgozás alatt van, tehát folyamatosan dolgozunk rajta, a véglegeset később fogjuk kiadni. De az alapvető 5 fejezetet már elfogadtuk közösen, így ez lesz a nyilatkozat alapja.

Az első fő pont tehát az, hogy több hatalomra van szükségünk ahhoz, hogy szabályozzuk az ingatlanpiacot. Több jogi hatalomra van szükségünk ahhoz, hogy szabályozzuk a bérleti díjakat és megvédjük a bérlakásokat.

Jelenleg hihetetlenül magasak az bérleti árak a városban, és ezeket mindenképpen csökkenteni kell, és meg kell védeni az embereket az esetleges kilakoltatástól.Ugyanakkor kötelezővé kell tenni a megfizethető lakhatást a magánfejlesztések esetében. Rengeteg közpénz megy a közterületek fejlesztésébe, ami hatalmas profitot hoz a föld- és ingatlantulajdonosoknak. Minden magánbefektetőt rá kell venni, hogy a magánlakások egy része is megfizethető legyen. Barcelonában például most fogadtuk el azt, hogy a magánbefektetések és magánfejlesztések 30%-ának megfizethető árú lakásnak kell lenni.

Az üresen álló ingatlanok elszaporodását meg kell akadályoznunk. Barcelonában nagyon sok globális alap vásárol ingatlant befektetési céllal és aztán üresen hagyja. Tehát kötelezővé kell tenni, hogy ezeket használatba vegyék. Ellen kell állni annak is, hogy a különböző üres épületeket nem lakossági célokra használják, pl. mint turista lakások. Ezen kívül az alacsony színvonalú lakások számát csökkenti kell. Meg kell tiltani, hogy rossz állapotú lakásokat adjanak ki. Harcolni kell az energiaszegénység ellen is.

Ezen kívül, ahogy mondtam a tagállamok nem mindig vesznek részt ezekben a programokban és néha még problémákat is okoznak. Például vannak azok az „aranyvízum” programok, amikor valaki sok pénzt befizet, kap egy európai állampolgárságot és ezután 500 ezer eurót fizet ki egy ingatlanért. Ez például Barcelonában egy luxuslakás-buborékot hoz létre. Az aranyvízumok felét Barcelonában adják ki és ez dzsentrifikációt teremt a negyedeinkben. Miközben a menekülteknek nem segítünk, az európai állampolgárságot áruljuk a globális spekulánsoknak.

A második terület a köztulajdonú lakások számának növelése.

Európában a városokban átlagosan 15% a köztulajdonú lakások aránya. Barcelonában mindez 1,5%. Nagyon sok pénzre van szükségünk, hogy új szociális bérlakásokat fejlesszünk. A városnak nincs olyan sok pénze, a regionális kormányzatnak és a spanyol államnak viszont igen. Tehát ezt a pénzt kell megszerezni, hogy tudjuk fejleszteni a közösségi lakhatást. Szeretnénk térben is egyensúlyt kialakítani a város különböző részei között. Tehát nem akarjuk ismét elkövetni azt a hibát, hogy a szociális lakásokat csak a külvárosban építjük, hiszen a belvárosban is szükség van ezekre. Vagyis meg kell érteni, hogy a közösségi lakhatásba való befektetés éppen olyan infrastrukturális beruházás, mint amikor autópályát építünk.

A harmadik fő pont az, hogy mind a közösségi, mint a magántulajdonra szükségünk van szociális célokra.

Az önkormányzatnak nincs elég pénze és erőforrása ahhoz, hogy elegendő megfizethető lakhatási lehetőséget teremtsen, ezért különböző lakhatási egyesületekkel dolgozunk együtt vagy befektetőket ösztönözzünk arra, hogy korlátozzák a bevételeiket annak érdekében, hogy megfizethető lakhatást teremtsenek. Megoldás lehet még a közösségi földalap is.

A negyedik pont a várostervezéssel kapcsolatos, ami szintén nagyon fontos:

A lakhatásra úgy kell tekintenünk, mint ami a városfejlesztést szolgálja.

A lakhatás segítségével úgy tudjuk megtervezni a negyedeket, hogy azok sokkal fenntarthatóbban és méltányosak legyenek. Ezért amikor lakásokat tervezünk, akkor nemcsak az épületre kell gondolnunk, hanem a negyedre is, ahol található és a városra, amiben élni szeretnénk,

Az utolsó pont a városok közötti tapasztalat és tudáscsere.

Ennek a célja, hogy túlmutasson a négyéves kormányzási ciklusokon és hosszabb távra tudjunk tervezni. Folyamatosan meg kell osztanunk a módszereket, amelyekkel dolgozunk, és folyamatosan ugyanazokkal a mérőszámokkal kell követünk, hogy globális szinten mi történik az ingatlanpiacon. Abban is segít, hogy ne egy-egy önkormányzatban, hanem régiókban vagy nagyobb városi egységekben tudjunk gondolkozni, amik nem egymással versengenek, hanem együttműködnek.

Polyák Levente: Miért lépett bele Barcelona abba a szerepbe, hogy nemzetközi szinten terjessze a municipalizmust? Honnan eredt ehhez a motiváció?

David Bravo: Mindez nem Barcelonában származik, hiszen nagyon sok város foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ez számunkra is új, mert Barcelona nagyon sokáig egy nyitott, nemzetközi város volt. Sok nemzetközi hálózatban vettünk részt, mint például az okos városok hálózatában, de ezek nem foglalkoztak a lakhatáshoz való joggal. Azért akarunk együttműködni most ezen a téren, mert ez a legnagyobb probléma, amivel küzdünk.

Polyák Levente: Noha mindenki Barcelonáról beszél, Barcelonától nem messze is láthatunk egy kisebb forradalmat. Menjünk át Lisszabonba, ahol már a második ciklusát tölti az az önkormányzat, amiben szintén sok mozgalmi hátterű ember dolgozik. Rui, tudnál pár szót mondani arról, hogy mi a helyzet Lisszabonban?

Rui Franco: Ami Barcelonában történik, az gyakorlatilag nagyon hasonló ahhoz, ami Lisszabonban történik. Ami különbözik például Budapest és Lisszabon között, és egyéb európai nagyvárosoktól Portugália esetében az, hogy fél évszázadon keresztül egy jobboldali, konzervatív kormánnyal néztünk szembe. Ettől az 1974-es demokratikus forradalommal szabadultunk meg. A baloldali pártok között nagy széthúzást és szétszóródást láthattunk, és ez a széthúzás ahhoz vezetett, hogy a jobboldal volt sokáig kormányon.

2007 előtt Lisszabonban és környékén nagyon sok probléma volt a lakhatással és a lakhatás minőségével kapcsolatban. Az egyetemen aktivista voltam, és kutatásokat is végeztem, majd csatlakoztam ahhoz a platformhoz, ami akkor alakult és a portugál alkotmány lakhatáshoz való jogról szóló része után lett elnevezve. Az alapítói nagyrészt olyan emberek voltak, akik informális telepeken vagy hasonlóan rossz körülmények között éltek. A célja a lakhatáshoz való jog érvényre juttatása volt.

Lisszabon egy főváros, amiben 500 ezer ember él és kb. 3 millió ember használja. A belváros lakossága folyamatosan csökken: majdnem egymillió lakosa volt, ami megfeleződött. Fontos még hozzátenni azt is, hogy a polgárháború és a gyarmatok függetlensége után Lisszabon 2 millió embert fogadott be menekültként, főleg Afrikából.

2007-ben Lisszabon 53 kerületre volt osztva és évente több mint 20 millió turista látogatja meg a várost.

A választási rendszer alapján Lisszabon háromszor szavazunk. Szavazunk a kerületi képviselőkre, a városi tanácsra, ami a végrehajtó testület és a városi közgyűlésre is. 2007-ben neoliberális többség volt a tanácsban és sok pénzügyi nehézséggel küzdöttek. Miután a tanács összeomlott, előrehozott választást hirdettek. Mivel igazából egyetlen politikai párt sem képviselte a város és a lakók valódi problémáit, úgy döntöttünk, hogy részt fogunk venni a választáson. Azonban mozgalomként nem ugyanolyan feltételekkel tudunk részt venni a választásokon, így nagyon rövid idő alatt nagyon sok aláírást kellett összegyűjtenünk az állampolgároktól, hogy indulni tudjunk. Mi voltunk az egyetlen mozgalom, ami képes volt ezt megcsinálni a nagyon rövid idő alatt és bíróságra is mentünk amiatt, hogy ennyire rövidek ezek a határidők. Mivel nyertünk, ez a pártoknak lehetőséget adott arra, hogy álmozgalmakat indítsanak, mert féltek, hiszen a felmérések azt mutatták, hogy 30%-os a támogatottságunk.

A lényeg, hogy végül is indultunk a választáson, és a szavazatok több mint 10%-át megnyertük. A tanácsban bármely többség gyakorlatilag rajtunk múlott. A baloldali pártok akkor tudtak többséget alkotni, ha mi is megegyezünk velük. Végül nem léptünk be koalícióba, de támogattuk a baloldalt úgy, hogy mindig mindenről tárgyalni kellett, hogy haladhasson. 2007 és 2009 között így működtünk.

A megegyezés része volt, hogy elvégeztünk egy kutatást a lakhatási stratégia kidolgozásához. Ezután két éven keresztül dolgoztunk a város lakóinak bevonásával a lakhatási stratégián. Kezdettől úgy tekintettünk a lakhatásra mint egy mindennel összefüggő dolgokra, mint például az oktatás, a munkahelyek, közlekedés, egészség stb.

2009-ben a választásokkor még mindig ott volt a konzervatív erők által képviselt fenyegetés, mi pedig minden baloldali pártot kihívtunk arra, hogy együtt induljunk el a választásokon. Közülük ezt elegen elfogadták ahhoz, hogy együtt induljunk és mint koalíció választottak meg bennünket, amiben két állampolgári mozgalom és két baloldali párt volt. Így sikerült többséget szereznünk a választásokon a populista erőkkel szemben.

Ezután 2013-ban és 2017-ben is folyamatosan növeltük a progresszív többség arányát. Ez oda vezetett, hogy Lisszabonban már láthatunk kézzelfogható gazdasági és szociális sikereket. Kifizettük a város adósságát, de mindezt úgy, hogy közben az emberek életminősége is javult. 2013-ban és 2017-ben eljutottunk már egészen az országos szintig és a nemzeti kormányban is baloldali vezetés lett, noha a parlament maga nagyon megosztott. Viszont ez az első alkalom, hogy ez megtörtént. Portugália jelenlegi miniszterelnöke korábban Lisszabon polgármestere volt, és így a lisszaboni tapasztalatot tudtuk magasabb szintre emelni, ideértve az állampolgári mozgalmak részvételét. Így a lakhatás kérdése is középpontba tudott kerülni országos szinten is.

Most ugyanezt a történetet egy kicsit más szemszögből szeretném megvilágítani és remélem, hogy ez a történet reményt ad nektek. Fontos, hogy ezek a sikerek időt vettek igénybe, tizenegy évig dolgoztunk azért, ahol most vagyunk. Remélem, hogy ez a történet bebizonyítja azt, hogy a mozgalmak DNS-e nem egy veszett el és nem tértünk vissza a hagyományos politikához. Elfogadtuk a körülményeket és különböző önkormányzati szakpolitikai területeken tárgyaltunk, mint a városfejlesztés, a szociális jogok, a pénzügyek. Ezeknek a kérdéseknek a kezelése magasabb szintre emelte a mozgalmunkat és ma mi adjuk a városi közgyűlés elnökét és a városi tanács alelnökét. A mi szerepünk a progresszív erők összefogása. Nem annak kell a figyelmünket szentelni, hogy mi az, ami szétválaszt bennünket, hanem annak, amiben egyetértünk.

A városvezetést nem lehet darabokban csinálni. Fontos a szektorokon átívelő szemlélet, az átláthatóság, a részvétel és a decentralizáció három szinten. Fontos, hogy az országos szintből egyre több kompetenciát adjunk az önkormányzatoknak, majd az önkormányzatoktól a kerületeknek, majd innen a civil társadalomnak. Az elmúlt években a kerületek költségvetése háromszorosára nőtt, tehát a sportot, az oktatást és a kultúrát mind kerületi szinten kezelik. Lassan elkezdtük visszavenni azokat a dolgokat, amiket a korábbi konzervatív vezetés eladott, így pl. most már a tömegközlekedés is a város tulajdonában van. A harmadik szint pedig a közösség megerősítéséről szól.

Hogy ismét pár számot mondjak, az egész várost kicsit átrendeztük abból a szempontból, hogy mik a prioritások. Korábban a lakások 20%-a volt köztulajdonban. Portugáliában a szociális lakhatás a jövedelmen alapul, vagyis minél szegényebb valaki, annál inkább jogosult szociális lakásra és a lakbért a jövedelem alapján kalkuláljuk. Tehát a szociális lakbér sokkal alacsonyabb, mint a lakáspiacon. Pár éve már dolgozunk ezen a programon és az elkövetkező 5-7 évben szeretnénk ezt a programot folytatni, és megduplázni az önkormányzati lakások számát. A cél, hogy a város lakásállományának 40%-a önkormányzati tulajdonú lakás legyen.

A közösség megerősítésének a célja, hogy segítsük azokat a szerveződéseket, akik eredetileg is a mozgalmunk DNS-ét adták. 2009-ben, amikor már az önkormányzatban is bent voltunk, akkor elindítottunk a Bip/Zip stratégiát, ami azt jelenti, hogy Lisszabon fejlesztési tervében azonosítjuk a sürgős beavatkozást igénylő területeket. Ennek a folyamatnak négy lépése van. Először a feltérképezés, majd a kapacitásbővítés és megerősítés, hogy a helyi szervezetek képesek legyenek működni ezeken a területeken. Ez a program anyagilag támogatja a helyi szervezetek munkáját, hogy a hátrányokat ki tudják egyenlíteni. A cél, hogy legalább megtízszerezzük a helyi szervezetek erejét. A harmadik lépés, hogy létrehozunk helyi szintű önkormányzó testületeket, hogy ők dolgozzák ki a helyi fejlesztési tervet, és ne csak a város vagy a kerület. Az utolsó lépés egy EU-s programhoz kapcsolódik, aminek a neve közösségvezérelt helyi fejlesztés (community-led local development, CLLD), aminek a keretében egy civil ernyőszervezet dönti el, hogy hogyan és mire költsük el az európai forrásokat a szegény negyedekben.

Polyák Levente: Tudnál esetleg még pár szót szólni ahhoz, hogy mik azok az egyéb dolgok, amik segítettek megnyerni a választás Lisszabonban?

Rui Franco: Az, hogy nem vagyunk ufók, mi is emberek vagyunk és nekünk kell megoldani a problémákat.

Polyák Levente: Most akkor menjünk át Berlinbe, ami sokkal közelebb van Budapesthez, és van egy nagyon erős kapcsolat Berlin és Budapest között. A ’90-es években Berlin a társadalmi kezdeményezések fontos terepe volt, majd itt is láthattuk az ingatlanpiac nyomását. Számos mozgalom és párbeszéd zajlott, hogy hogyan oldjuk meg az ingatlanpiac által támasztott kihívásokat. Florian volt az egyik, aki ennek a párbeszédnek az alapját biztosította. Kérlek, szólj pár szót arról, hogy hogyan indult ez a civil kezdeményezés egészen addig, hogy bekerültetek az önkormányzatba.

Florian Schmidt: Minden akkor kezdődött Berlinben, amikor gyakorlatilag mindenki azt csinált, amit akart az éppen üres területeken. Tényleg nagyon olcsón lehetett felhasználni az üres területeket, és ez folyamatosan egyre nehezebbé vált, és gyakorlatilag lakhatási válságba kerültünk. És mit csinált erre a város? Ahelyett, hogy rájöttek volna, hogy valami probléma van az ingatlanpiacon, csak folytatták a politikát és nem igazán foglalkoztak vele. Ugyanúgy eladták a köztereket, folyamatosan adtak el építési telkeket a piacon, és nem nagyon figyelték azt, hogy éppen lakossági vagy közösségi, vagy kereskedelmi területeket adtak el.

Nagyon sok ember volt mérges emiatt és én is köztünk voltam. Mi szerettünk volna valami mást létrehozni, valami kreatívat, amit nem a piac működtet. Ezért létrehoztunk egy tanácsot az összes projektnek és azoknak az embereknek, akik ezeken a témákon dolgoztak. Tulajdonképpen egy kerekasztalt hoztunk létre, amiben ellenzéki és kormánypárti politikusok is voltak. Ebből egy elég újszerű eredmény jött létre, hiszen lett egy kerekasztalunk az országgyűlésen belül, amiben benne voltak civil szervezetek és politikusok is. Persze volt, aki nem értett velünk egyet, de az, hogy ez a parlamenten belül volt, az egy kicsit a parlament meghekkelése volt. 2011-ben kezdtük és márciusban a 28. beszélgetésünk lesz. Mára ez tulajdonképpen egy civil-politikai platformmá vált, ami az ingatlanpolitikáról formál véleményt, de ehhez már sokkal többféle ember is csatlakozott, pl. a zöld ügyek vagy a kultúra iránt érdeklődő emberek is.

Amikor 2016-ban választások voltak, ekkor volt az első alkalom a berlini történelemben, amikor egy három pártból álló baloldali koalíció nyert. Akkor ez a platform nagyon sokat lobbizott, és szó szerint írtunk egy szerződést a három párt között az ingatlanpolitikával kapcsolatban. Nagy befolyása lett ennek a platformnak. Én annak a szervezetnek voltam a szóvivője, aki elindította ezt a kerekasztalt (Rethink the city – Gondold újra a várost). Ennek a szervezése elsősorban persze azt igényelte, hogy nagyon sok mindent koordináljunk, illetve elég sok nyilvános szereplést is vállaltam. Két évvel a választások előtt a berlini művészek szervezete megkért, hogy dolgozzak velük. Megkértek arra, hogy legyek művészeti stúdiókért felelős megbízott. A feladatom az volt, hogy a berlini szenátusnak azt a programját koordináljam, ami stúdiókat biztosít művészeknek, ahol dolgozni tudnak. Ez a tapasztalat nagyon fontos volt a számomra, mert bár ez egy kicsi téma, de az egész városban működik és sok emberrel kell kapcsolatba lépni, illetve Berlin identitásának fontos része. Hiszen Berlinben nagyon fontos a művészek jelenléte és a város nagyon vonzó a művészek számára.

Tehát ez a munka megadta nekem azt a lehetőséget, ahol az aktivizmust és az önkormányzati munkát össze tudjam hozni. Ez nagyon fontos tapasztalat volt számomra. 2016-ban aztán a Zöld Párt kért fel, hogy legyen építési-fejlesztési ingatlangazdálkodási tanácsos Friedrichsein-Kreuzberg kerületében, ahol kb. 300 ezer ember él. Hatalmas lehetőségek rejlenek benne. Persze elfogadtam a lehetőséget, és elkezdtem dolgozni. Rajtam kívül még egy aktivista volt politikai pozícióban. Sajnos a kollégámnak, aki szintén a városfejlesztés területén dolgozott, két hónappal később mennie kellett, mert az ellenzék kampányt indított ellene és felhozták ellene azt a vádat, hogy 19 évesen benne volt a stasiban (a volt Kelet-Németország titkosügynökeinek hálózatában). Így egyedül maradtam aktivistaként. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, és úgy gondolom, hogy ez mindenkinek hasznos. Mivel tanácsosként eléggé sok hatalma van az embernek, belelát abba, hogy hogyan is működnek a dolgok és képes másképpen csinálni dolgokat.

Két témát szeretnék példaként felhozni. Ebből az egyik kicsit korábban kezdődött, de a kezemben van mint eszköz. Az egyik a bevásárlás joga, amit a kerület kap. Amikor a város elad egy ingatlant, akkor a kerület is megveheti azt, nem csak egy magánszemély. Ez a dszentrifikáció megelőzésére lehet alkalmas. Ez az eszköz az én kerületemben merült fel először egy pár évvel ezelőtt, és én nagyon aktívan tudom használni a munkámban. Egy pár év elmúltával a kerületi lakások 1%-át közösségi tulajdonná tudtuk tenni. Körülbelül 2000 lakással dolgoztunk, és ez évről évre nőni fog. Korábban 25% volt a közösségi tulajdonú lakások aránya a kerületben, és most ezt 26-ra sikerült növelnünk, de 50%-ot szeretnénk elérni. Ma Berlinben forradalmi hangulat van és ez a vásárlás egyre gyakoribb gyakorlattá vált a városi és kerületi önkormányzatok körében. Nemcsak lakásokat, de kereskedelmi ingatlanokat is vásárolnak.

A másik, hogy hogyan építsünk. Amikor 2017-ben munkába álltam, nagyon sok kezdeményezés volt a kerület részéről, amivel korábban is megkerestek. Létrehoztunk egy új struktúrát az együttműködésre a lakások építésére és arra is, hogyan lehet megőrizni és fejleszteni a meglévő lakásállományt. Itt lehet tulajdonképpen bevetni aktivista és részvételi stratégiákat, amikor új épületeket és egész negyedeket építünk. Két évig építettük ezeket a struktúrákat és most elkezdünk dolgozni. Ehhez ugyanis időre van szükség. Vagyis ha akarod, akkor valóban meg lehet változtatni a közigazgatást. Persze szükség van hozzá pénzre is. És az is fontos, hogy az aktivisták profikká váljanak. Vagyis ha létrehozzuk a megfelelő struktúrákat, akkor létre lehet hozni a városvezetés egészen új módjait is.

Van még egy dolog, hogy egy új alapítványt fogunk létrehozni a kerületben, tulajdonképpen egy földalapot, mert a föld központi kérdés. Tehát létrehoztunk egy olyan alapítványt, amely azért vásárol fel telkeket és épületeket, hogy kiemeljük ezeket a spekulációból. Vagyis közpénzt és magánpénzt is használunk arra, hogy új eszközöket hozzunk létre. Igazság szerint, mindez azért lehetséges, mert ez a kerület, amiben én most dolgozom leginkább baloldali kerület már nagyon-nagyon rég óta, és ezért egyfajta laboratóriumként tud működni a városban. Ennek a kerületnek a vezetése ugyanolyan összetételű, mint a város vezetése: zöld és vörös. Tele van aktivistákkal, akik nem mindig értenek egyet a vezetéssel és ezért a vezetést újabb és újabb stratégiák felé tudják tolni. Németországban is nemsokára választások lesznek és véleményem szerint csakis ez a vörös és zöld kormány képes arra, hogy valódi változásokat hozott az egész országban. Ha Berlinben ez jól tud működni, akkor az egész országnak példát mutat. Most nagyon súlyos párbeszédek folynak, hiszen ebben a forradalmi hangulatban az ingatlantulajdonról beszélünk, ami igencsak ijesztő tud lenni az emberek számára, különösen a konzervatív és kapitalista oldalon. Azzal vádolnak minket, hogy a kommunizmust próbáljuk visszahozni, amely bocsánat, de baromság. Mi sokkal inkább a közösségiségért dolgozunk, hogy a köztulajdon ne legyen spekuláció tárgya. Vagyis azt akarom mondani, hogy ami a kerületben történik, az fontos lehet az ország számára, sőt akár egész Európa számára is. Ezért fontos az, hogy a kerületeket és a helyi dolgokat is összefogjuk.

Polyák Levente: Addig is szeretnék egy kérdést feltenni. Nagyon sokat beszéltél a lakhatásról, de te sokat dolgoztál olyan terekben is, amelyek nem a lakhatáshoz kötődnek, hanem például a kultúrához. Tudnál egy kicsit mesélni erről?

Florian Schmidt: Most elég sokat foglalkozunk a lakhatással ebben a kerületben, de törekszünk arra, hogy a kereskedelmi ingatlanpiacot is megpróbáljuk valahogy kordában tartani. Nagyon sokszor ez közvetlen harcokhoz vezet a befektetőkkel. Berlin városa létrehozott egy költségvetést arra, hogy ingatlant vásároljon. De ha van egy olyan államigazgatásunk, ami minden szinten a mi oldalunkon áll, akkor az hihetetlenül sokat tud segíteni. Én legalábbis ezt tapasztaltam. Amikor egy konzervatív kormány azt mondja, hogy valami túl drága, akkor azt mindig meg kell kérdőjelezni.

Polyák Levente: Szeretném megkérdezni Laurát is, hogy szóljon néhány szót. Ő kutató, aktivista és az EU városfejlesztési szakértője. Azt gondolom, hogy elég jó áttekintésed van arról, hogy hogyan kapcsolódnak össze ezek a mozgalmak az Európai Unióban. A kérdésem az lenne, hogy az európai intézmények struktúrája hogyan segíthet minket? Mit tud adni nekünk az Európai Unió városi szinten?

Laura Colini: Én inkább át szeretném fogalmazni a kérdést és úgy feltenni, hogy hogyan tudjuk visszaszerezni azt, amit az EU adhat nekünk. Ahogy hallottuk, a lakhatás és a városhoz való jog a vita központi eleme. Nem tudunk a lakhatásról úgy beszélni, hogy nem beszélünk az oktatásról, kultúráról, a gazdaságról stb. De, ha az európai színteret nézzük, és megnézzük, hogy a lakhatás kérdéskörével hogyan foglalkoznak, akkor csalódni fogunk. Az európai gépezetben a lakhatás és a városok nem része a megbízatásnak. A szociális kérdéskörök sem tartoznak az európai unión kompetenciái közé. Viszont tanácsot és pénzt is tudnak adni, így tudjuk, hogy képesek befolyásolni a lakhatás kérdéskörét Európaszerte.

Tehát egyrészt előfordulhat az, hogy leragadunk a kompetenciák szintjén. Aztán érdemes lehet megnézni azt is, hogyan működik ez a mechanizmus. De ekkor is csalódás fog érni minket. Ha a lakhatást belépőpontként tekintjük a városokba, akkor megnézhetjük, hogy milyen források állnak rendelkezésre. Az EU-ban mindenféle igazgatóságok vannak és így különböző darabokban adnak pénzt, például a regionális fejlesztésre, a szociális dolgokra, a migrációs alapok. Tehát mindegyik gyakorlatilag a városok felé mutat, és így ezáltal a lakhatás felé is, viszont nagyon erősen szét vannak darabolva szektorokra. Megállhatunk-e itt? Nem! Fontos továbbmennünk, és visszakövetelni ezeket. Meg kell nézni, hogy a rendszeren belül hol vannak repedések, lehetőségek és nyitások. A regionális alapban vannak eszközök, például a közösségvezérelt helyi fejlesztés vagy a városi innovációt támogató alapok. Ezek először az EU történetében közvetlenül a városoknak adnak forrásokat.

Ezen kívül van egy mozgalom vagy legalábbis mozgás, aminek a célja, hogy megváltoztassa az Európai Bizottság elefántszerű működését. 20 éve zajlik párbeszéd a Bizottságban a városi programokról és végre először 2016-ban számos olyan együttműködést tudtunk létrehozni, ahol városok, tagállamok és különböző nemzetközi szervezetek össze tudtak ülni és megbeszélni a városok témáját, amiből az egyik a lakhatás volt. Tehát, ez egy olyan platformként szolgálhat, ami lehetőséget ad a párbeszéd visszavételére. Például itt folynak beszélgetések arról, hogy hogyan lehetne alapokat teremteni a megfizethető lakhatásra.

A másik nagyon fontos szint, amit David említett, az az, hogy különböző szervezetek hogyan tudnak együttműködni. Tehát van egy középső szint, ami nem konkrétan kapcsolódik az európai uniós intézményekhez, de fontos, mert lobbizni tud és ki tud harcolni pénzügyi forrásokat a városoknak. Jó példa erre a migráció körüki vita, hiszen a városok vannak leginkább érintve az integrációs politikában, de nincs hozzáférésük pénzhez. A 2015-ös válság óta a migrációs alapok egy kis részére közvetlenül is pályázhatnak a városok. Ez korábban nem volt lehetséges és elképzelhetetlen volt. Ugyanígy gondolhatunk a lakhatásra is.

Fontos a jogi és bírósági mechanizmusokra is gondolni: mik azok az eszközök, amit használhatunk és hogyan tudunk új jogi eszközöket létrehozni.

Végül pedig az is nagyon fontos, amit mi most itt csinálunk, hogy város szinten összeülünk és az önkormányzatok szerepéről beszélgetünk. Így nyomást tudunk gyakorolni azok felé, akik európai szinten befolyásolni tudják ezeket a kérdésköröket. Vagyis az sem mindegy, hogyan szavazunk az európai választásokon.

Polyák Levente: Most a politikai és szimbolikus dimenzióra szeretnék rákérdezni. Sok technikai dologról beszéltünk eddig, de hogyan néz ki ez egy 3 milliós városban? Melyek azok a politikai üzenetek, amik ezeket a szakpolitikai kérdéseket a gyakorlatba ültetik? Mi az egymondatos szlogen? Mi teszi ezeket a szakpolitikákat vonzóvá politikai szinten?

Rui Franco: Ha a lakhatásról beszélünk mi akár egy héten keresztül is tudnánk beszélgetni úgy, hogy csak technikai zsargont használunk, de végeredményben ez elég egyszerű. A lakhatáshoz való jog, a városhoz való jog azt jelenti, hogy egy helyi fizetés egynegyedéből meg kell, hogy engedhesse magának egy lakos, hogy kifizesse a lakhatása költségeit. Vagyis ha 400 eurót keresek és nem tudok kifizetni egy lakást annak 25%-ából, akkor a társadalom és a gazdaság nem válaszol az igényeimre. Aztán persze beszélhetünk arról, hogy ez most 25 vagy 30%, de a lényeget értik az emberek. Lisszabonban nincs olyan lakhatás, amit a fizetésemből ki tudnék bérelni. Ezt mindannyian világosan értjük.

David Bravo: Számomra az egyik legnagyobb kihívás a kulturális csata. Fontos, hogy változás történjen az emberek látásmódjában, még azokéban is, akik mélységesen szenvednek a jelenlegi lakhatási problémáktól. Mert ma azt gondolják, hogy a lakhatás egyéni probléma, amit egyedül kell megoldani az ingatlanpiacon. Manapság is nagyon sokan elutasítják az önkormányzati lakások építését a lakóhelyükön. Fontos, hogy az embereket rábírjuk arra, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel. Ha az emberek nem követelik vissza a közösségi alapú lakhatási megoldásokat, sohasem fogjuk megnyerni ezt a harcot.

Florian Schmidt: Az én tapasztalatom az, hogy két fontos kérdéskört kell megtárgyalni. Az egyik a stratégia megalkotása, hogy az emberek részt tudjanak venni a lakhatás létrehozásában vagy megőrzésében. Csodálom a barcelonai La PAH mozgalmat, ami kilakoltatásokat próbál megakadályozni, hiszen ők az emberekkel együtt dolgoznak. Nem csak a szakpolitika szintjén működnek, hanem tényleg az érintett emberekkel dolgoznak együtt. Fontos, hogy a város olyan mechanizmusokat hozzon létre, amik aktivistákat és érintetteket is bevonnak, hogy az emberek érezzék, hogy van hatalmuk és tudnak cselekedni. A másik, ami személyes ügy és amivel híres lettem Németországban és a tévében is sokat szerepeltem, hogy van néhány ember, akik kiteszik az arcukat a médiában, és azt mondják, hogy: Állj! Nagyon sok e-mailt és telefonhívást kapok, hogy az embereknek ez mennyire fontos. Vagyis fontos, hogy a médiában is jelen legyünk, és ott is kommunikáljunk, hogy igen, tudunk más megoldást találni a problémákra.

 

A teljes beszélgetés angolul