„Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg" - Kiss Csaba az aktivizmusról

 

Kiss Csaba vagyok. Agyvérzéssel születtem. 11 évig a Pető Intézetbe jártam. Bicskén, a Vajda János Gimnáziumban érettségiztem, majd teológiát, és informatikát tanultam.

Néha magam sem értem, hogy hogyan, de úgy alakult, hogy mozgássérült aktivista lettem. A Rehab Critical Mass ötletgazdája vagyok és egyik motorja voltam. Jelenleg a Veled Önállóan Alapítvánnyal igyekszünk előremozdítani a fogyatékos emberek lehető legnagyobb önállóságát, önrendelkezését.

Nem tudok járni, nem tudom a kezeimet rendesen használni, a beszédem elsőre csak nagyon nehezen érthető. Ennek ellenére egyedül élek egy kis lakásban. Napi 6 óra segítséget igényelek maximum. Ezt részben támogató szolgálattól kapom meg, részben barátok, önkéntesek segítenek a mindennapi dolgokban. Egyedül közlekedem, bevásárolok, intézem a hivatalos ügyeimet. Élem az életem. Azt hiszem, hogy rám igaz, amit egyik nagy költőnk így fogalmazott meg: „Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.”  Azt is mondták rólam, hogy egy igazi modern szingli vagyok. Lehet, hogy így van, de hosszú távon nem célom fenntartani ezt az állapotot… :)

Jelenleg a Veled Önállóan Alapítvány keretein belül próbálom a társaimmal együtt elősegíteni a fogyatékkal élő emberek minél teljesebb önállóságát és önrendelkezését. Tevékenységünk több irányú. Egyrészt a közvetlen érintetteket szeretnénk megszólítani és aktivizálni. Hiszen minekünk kell megfogalmazni azokat jogos és reális speciális szükségleteinket, amelyek segítségével be tudunk kapcsolódni a társadalom vérkeringésébe és ezáltal mi is gazdagítjuk azt. Másodszor a többségi társadalom irányában szeretnénk lépni, annak érdekében, hogy az nyitottabbá, befogadóbbá váljon a fogyatékos emberek iránt. Ez az egész társadalmunk mentális állapotát javítaná.

Részt veszek egy részvételi kutatásban, egy doktori munka keretében, amit Kovács Vera ír a sérülékeny csoportok lakhatási helyzetével kapcsolatban. A kutatócsoport 13 tagból áll – nagyrészt mozgássérült emberekből. Arra a kérdésre keresi a csapat a választ, hogy:  „Mi kell ahhoz, hogy egy mozgáskorlátozott ember önállóan lakhasson ma Magyarországon?”

Egy olyan közösségben és társadalomban szeretnék élni, ahol az erősebb feladatának tekinti, hogy olyan környezetet alakítson ki maga körül, ahol tenni akarással az eltérő képességűek is ki tudnak bontakozni. Ahol a mindennapi életbe beépül gyakorlati az a tény, hogy az a szó, hogy fogyatékos, nem minőségi jelző, hanem pusztán egy állapotot leíró fogalom. Az itt leírt kép eléréséhez még sok tennivaló van. A legfontosabb az összefogás. Szükséges dolog, hogy megtanuljunk összefogni, meglátva azt az evidenciát, hogy egy egészséges társadalom egy szerves egység, ahol minden résztvevőnek megvan a helye, szerepe, feladata és felelőssége.  Ha ezzel a potenciállal nem élünk, azt én felelőtlen tékozlásnak érzem, ahol az ember értéke vész kárba: az a kincs, ami nem a gazdasági hasznosságában van, hanem önmagában az ember lényében.

Ha így tudnánk tekinteni egymásra, akkor ez visszahatna az egész társadalomra, így mentálisan egészségesebb, befogadóbb helyen élhetnénk mi mindnyájan. Ez rajtunk múlik. Rajtam, rajtad. Ez felszabadító, de egyben felelősséget is adó megállapítás, ugyanakkor azt hiszem, hogy éppen ettől lesz értékes és értelmes az élet.

Kiss Csaba 

Fotó: Csoszó Gabriella