Aktuális

Csendes József: Szegényként gazdag időkben - segélyből élő emberek mozgalma Észak-Amerikában

2015. június 19-én a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy észak-amerikai filmet néztünk meg, melynek címe: Szegényként gazdag időkben. A film szerkezetét tekintve több elemből tevődik össze. Pillanatfelvétel az USA társadalmáról, amely a 90-es években aktuális társadalomképet fotózta le. Az első elem szól a lakásfoglalókról, ez a Takeover (’Foglalás’). Második eleme: Powerty Outlaw (’Törvényen kívüli szegények’) Ez egy sátortábor életének a bemutatása. Hajléktalansors az USA-ban. Film a lyukas, vagy nem is létező szociális hálóról, ami a mi szemünkkel nézve furcsa kórkép a világ leggazdagabb országáról. A harmadik elem: A törvényesített törvényenkívüliség állapotának a bemutatása. Avagy hogyan lehet az emberekből tömegesen Outriders – azaz szószerinti fordításban útonállók – finomabb értelmezésben bűnözőknek tekintett, törvényen kívül rekedt emberek. A film kiindulópontja, hogy bemutassa, hogy a világ elvileg leggazdagabb országában, milyen iszonyatos mértékű szegénység él együtt a fantasztikus mértékű gazdagsággal. A film rávilágít sok mindeddig feltáratlan tényre, a világ elsőszámú hatalmának szociálpolitikáját, társadalmi viszonyait illetően.

Történelmi előzményei:

Talán egy kicsit messziről indítunk, ha azt mondjuk, hogy a múlt század ’60-as éveinek, vagy még inkább a II. világháborút követő bonyolult politikai-gazdasági helyzetben keresendők a kibontakozó nagymértékű szegénység okai. Azt gondolom, célszerű az utóbbival indítani, mert az összes többi esemény ebből növi ki magát.

Egy látszólagos ellentmondással indítva, a fasizmus legyőzése után soha nem látott jólét köszöntött az Amerikai Egyesült Államokra, amely a világ ipari termelésének több, mint az egyharmadát adta egymagában 1945 után. A soha nem látott mértékű sikeresség közepette viszont a Szovjetunióval vívott élet-halál harcuk olyan mértékben kiéleződött, hogy ebben a küzdelemben egyik fél számára sem volt elfogadható más eredmény, mint a másik teljes legyőzése. Mindkét ország deklarált célja a szabadság növelése volt – mint ahogy azt különböző nyilatkozataikban, dekrétumaikban, országaik alapító okirataiban nagyon szépen meg is fogalmazták. Mégis azt figyelhetjük meg, hogy a szabadság mértéke (miközben újabb és újabb jogokat biztosítottak különböző társadalmi csoportok számára), az idő előrehaladtával mégis mindkét országban jelentős mértékben csökkent. A Szovjetunióban pedig drámaian csökkent a szabadság mértéke. A szabadság csökkenése, más-más dimenziók mentén figyelhető meg a két országban. Erre utalt Herbert Marcuse is, amikor megírta az Egy dimenziós ember c. művét, melynek ismertetésére terjedelmi okokból most nem térnék ki.

A legyőzött fasizmus tehát eltűnt – pontosabban hosszú időre kiszorult a népszerű politikai áramlatokból – de a szocializmus fenyegető réme továbbra is megmaradt. Még akkor is, ha az USA, mint már korábban is említettük, a világ ipari termelésének több, mint az 1/3-át adta azokban az időkben. Ez azért lényeges számunkra, mert az USA elméletileg egy jóléti kapitalista állam volt, miközben a jóléti állam kiépítésében mondhatni, a hátsósorokban kullogott. Kiemelkedő termelékenység és jólét jellemezte az országot, miközben egyre több lett a munkanélküli. Érdekes ellentmondás ez, hiszen egy valóban jóléti állam igyekszik minden polgára számára biztosítani azt, hogy mindenki hasznosnak érezhesse magát a társadalomban, és ha akar, akkor tanulhasson, dolgozhasson, művelődhessen, megfelelő jogai legyenek. Ne csak kötelességei…

Mint említettem, sokáig az USA adta a világ ipari termelésének több mint az 1/3-át. Ennek az egyik oka a sok közül az volt, hogy valamennyi európai nagyhatalom a II. világháború során óriási veszteségeket szenvedett el. Beleértve a legfőbb riválissá vált Szovjetuniót is. Ennek köszönhetően ezek a zömében nyugat-európai országok és Japán mintegy 20 éven keresztül képtelenek voltak érdemben befolyásolni a világgazdaság történéseit, és gazdaságaik helyzete az USA mindenkori pénzügyi, gazdasági helyzetének függvényévé vált.

Részben emiatt is futott fel az USA gazdasági teljesítménye annyira, hogy szükségessé vált egyfelől minden létező munkáskéz munkába állítása, a termelési igények kielégítéséhez. Ehhez azonban szükség volt a fekete lakosság munkaerejére is, akiket olyan helyeken is alkalmazni kezdtek, ahol korábban nem, vagy csak elvétve fordultak elő fekete munkavállalók. Viszont megfelelő képzésre is szükségük volt ezeknek az embereknek. Keletkeztek emiatt az USA-ban feszültségek is, melyeken a szövetégi állam csak nagy nehézségek árán tudott úrrá lenni.

Másfelől viszont, ha már új munkahelyek keletkeztek, akkor meg kell említeni azt is, hogy ezzel párhuzamosan létrejött egy olyan új fizetőképes réteg is, aki a hazai piacon növelni tudta az országon belüli belső fogyasztást – azaz komoly vásárló erővel rendelkezett. Itt jutunk el a ’60-as évek amerikai politikai színterét meghatározó fekete polgárjogi mozgalomhoz és itt kerül a képbe az események és a későbbi szerveződés szempontjából két érdekes személy, illetve az általuk vezetett mozgalmak. Közös tulajdonságuk volt, hogy mindkettő vallási színezetű volt, és nagy tömegeket tudott mozgósítani.

Az egyik mozgalom vezetője Malcolm X volt, aki az iszlám talaján állva tudott elérni jelentős tömegeket, míg Martin Luther King (MLK) presbiterként erős keresztény alapokon szólta az Isten igéjét. Talán ez a nem mellékes szempont is szerepet játszott abban, hogy a vallásos fehér-amerikai közösség tagjai a későbbiekben inkább Kinget támogatták.

Az előzményekkel való utolsó előtti felvetésként megjegyezném, hogy a buszbojkott, a menetelések, a hatalmas tömegdemonstrációk meghozták az eredményüket és még egy járulékos plusz dolgot: azt, hogy a protestálásnak van értelme és lehetséges eredményt elérni, akár egy eléggé ellenségesnek tűnő közegben is.

Utolsó, múlttal kapcsolatos felvetésként megjegyezném, a II. világháború utáni – az USA számára nagyon kedvező – gazdasági klíma azonban a ’60-as évek végére döntően megváltozott, amelynek következtében a ’70-es években már egészen más természetű, új kihívásokkal kellett szembenéznie az USA-nak. Olyan kihívásokkal, melyek egy része váratlanul érte a gazdaság vezetőit. Ennek legfőbb oka az a technológiai robbanás és az a néhány gazdasági változás volt, ami hirtelen köszöntött rá a világra. Ezek a következőek voltak:

  • Az OPEC létrejötte és az olajárak robbanásszerű emelkedése
  • Az európai gazdaságok és a Japán gazdaság magához térése, amivel párhuzamosan csökkent az USA korábbi világpiaci részesedése.
  • Megszületik az INTERNET (igaz, ekkortájt még csak katonai körökben alkalmazzák).
  • Japánban elkészült az első mikrochip, és néhány éven belül elektronikus, „robotizált” gyártósorok jelennek meg a japán gyárakban, amik hihetetlenül olcsóvá teszik a termelést.
  • Vietnam: a vesztes háborút követően átmeneti tekintélyvesztés következik be és kisebb zavarok lépnek fel az amerikai állam működésében.

Nos, nagyvonalakban ezek a film történeti előzményei, melyek következtében az USA a ’70-es években gazdasági recesszióba került. Felmerült az a komoly társadalmi probléma, hogy a világ elsőszámú hatalmában, egyre több ember vált munkanélkülivé és hajléktalanná a fentebb említett okok következtében. További probléma volt, hogy az ország törvénykezése, nemhogy megelőzni, de olykor még követni sem tudta a hitelen változásokat. Később ezen problémák leküzdésére jelentős erőket mozgósítottak.

A szabadság csökkenéséhez vezető okok között szerepel az is, hogy a szocializmus rémétől rettegő gazdasági szereplők azonnal lecsaptak a gyártósorok és a közeljövőben lehetővé váló „robotizált” termelés lehetőségére, mint olyan lehetőségre, amivel ki lehet húzni a talajt a szakszervezetek és a munkáspártok lába alól. Ugyanis a termelés új rendszerének kialakítása után a gazdaság irányítói többé nem kényszerülnek arra, hogy egyezkedniük kelljen a munkásokkal. Ez persze felvetett egy másik problémát is – nevezetesen azt, hogy mi legyen az emberrel? Ugyanis átalakult a teljes gazdasági rendszer és a korábbiaknál sokkal kisebb méretű „költséghatékony” üzemekben sokkal kevesebb számú munkás dolgozott. Pontosabban szólva a munkások elaprózódtak a kisebb üzemekben. Többé nem voltak egy hatalmas tömbben, egy helyen megtalálhatóak, hanem különböző, a korábbiaknál sokkal kisebb üzemekben, egymástól elszigetelve dolgoztak, ami által nagyon nehézzé vált az információáramlás, a tömegdemonstrációk, és a sztrájkok szervezése. A szakszervezetek igencsak meggyengültek, és velük együtt a munkások érdekérvényesítő képessége is. Jól mutatja ezt Detroit példája is, ahol az egykor kb. 2 milliós nagyvárosnak az autógyárak bezárását követően ma alig 700 ezer lakosa van.

Mindezen okok miatt pedig a szabadság csökkent. Ez megmutatkozik abban is, ahogy a hatóságok bánnak az elszegényedett állampolgárokkal. Ugyanis a hatalom természetéből adódik, hogy ha megtehet valamit, akkor nem fog habozni egy pillanatig sem, hogy megtegye. Különösen nem, ha a másik oldalon állókkal szemben egy olyan filozófia érvényesül, amely morálisan elítélhetővé teszi őket. Ebben a filozófiai alapvetésben a hajléktalanná válást a társadalom kizárólag az egyén hibájának rója fel, és az elszegényedett embert megbélyegzi, mert a szegénységet önhibának tartja, ezért megvetendő, elítélendő dologként kezeli. Ebben a gondolatmenetben elég hangsúlyosan van benne az érdemes-érdemtelen szegényre utaló viszonyítási pont. Ennek megfelelően a hatóságok álláspontja és intézkedései is kísértetiesen hasonlítanak a jelenlegi hazai viszonyokra. Ilyen körülmények között a szegény emberek elveszítik az önbecsülésüket, amit a közbeszéd is csak tovább erősít.

Az „USA” jóléti államának bírálatánál azért az igazságosság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy az oly sokat dicsért svéd modell svéd modellben is rengeteg visszásság volt, amely a szabadság csökkenését vonta maga után akkoriban. Pl.: a család „mentorának” olyasmikhez is joga volt korábban, amiktől manapság infarktust kapnának a svédek is. Betekinthetett a család számláiba, vagy kikérdezhette a sarki fűszerest, hogy mire költötte a pénzt a család. Akár éjszaka is felkereshette a családot, hogy mindene megvan-e a gyereknek, nyugodtan alszik-e.[1]

Visszatérve az USA-ban történtekre: a tömegesen utcára került emberek szerveződni kezdtek és feltárták az okokat, amik miatt utcára kerültek. Ez rávilágít, egy érdekes tényre: sokat szokták szidni a magyar lakásrendszert azért mert, az emberek többnyire saját lakással rendelkeznek és ezzel jóval kevésbé mobilisak, mint az amerikai vagy a nyugat-európai lakosság. Másfelől, Amerikában sem igazán jó a lakáshelyzet, mert bár a lakosság sokkal mobilisabb, de a tulajdonosok, különösen recesszió idején, felemelik a bérleti díjat, miközben a munkabérek nem követik a megélhetési költségek növekedését sem. A megélhetési költségek növekedése a bérlők keresetének a legnagyobb részét elviszi, és ezáltal fizetésképtelenné válva utcára kerülnek. Persze ha előáll az a sajnálatos helyzet, hogy valaki elveszti az állását, és nem talál gyorsan másik munkahelyet, akkor mindegy, hogy bérlő vagy tulajdonos, akkor is utcára kerül rövid időn belül.

A hatóságok megszorító jogszabályok tömegét vezetik be a lakásfoglalók és az otthontalanok ellen, hogy a hasonló akciókat a törvényesség határain kívülre tudják szorítani. Ennek a gondolatmenetnek megfelelően az utcára került embereket pedig a nyilvánvaló hátrányok mellett még a hatóságok is folyamatosan zaklatják – ők legalábbis zaklatásként élik meg – különösen a családosokat és az egyedülálló anyákat ellenőrzik rendszeresen, akiktől a gyermek érdekeire való hivatkozással elvehetik és állami gondozásba vihetik a gyermekeiket. Ami megintcsak igen komoly frusztrációt és félelmet vált ki az elszegényedett, otthontalan emberekben. Akik ezáltal úgy érzik, hogy a hivatalok által zsarolhatókká váltak a gyermekeiken keresztül. A helyi gyermekvédelmi törvény legalább olyan bürokratikus és nehézkes, mint a hazai szabályozás és a szülőknek rettenetesen nehéz visszaszerezniük a felügyeleti jogot saját gyermekeik felett. Sőt, olykor még azt sem tudják, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekek hol, merre vannak, hiszen ne feledjük, az információáramlás a fedél nélküli emberek esetében finoman szólva sem mindig tökéletes.

Még nem esett szó az utcán élőket fenyegető drogveszélyről, prostitúcióról és a bűnözésről. Mindezeket elkerülendő, az otthontalan emberek elkezdtek szerveződni, egyre több szervezetet hozva létre az országban. Végül létrejött egy országos lefedettségű szervezet, amelynek a felépítése hálózatszerű volt. A szerveződés nagyon tudatos volt, látszott a szervezőkön, hogy nem elveszett emberek, pontosan tudják, hogy mit akarnak elérni és azt hogyan akarják elérni. Fontos, hogy a főszervezők rendelkeztek valamilyen előképzettséggel, vagy olyan élettapasztalattal, ami alkalmassá tette őket feladatuk ellátására. Rendkívül fontos, hogy ők maguk igyekeztek mindig jó példával elöl járni.

A mozgalom hátterében egy erős egyházi tömörülés állt, amely képes volt a mozgalom anyagi szükségleteinek egy elég jelentős részét finanszírozni. Korábban említésre került ezzel kapcsolatban a MLK vezette mozgalom, amely annak idején sikerre vitte a polgárjogi küzdelmeket. Sok amerikai szegény ember – és nem csak a fekete lakosok – érzi úgy most is, hogy ők lettek MLK örökösei abban az értelemben, hogy polgárjogi státuszukat helyre kell állítani, hiszen ők a jogon kívülre kerültek.

Ez az egyik nagyon fontos hívószava is a mozgalomnak, hiszen sokan szeretnének ismét a jogon belülre kerülni. Ám erre csak akkor van lehetőség, ha van munkahelyük és lakásuk, ahol biztonságban nevelhetik a gyermekeiket.

Azonban a munkahelyek nem bíznak az otthontalanokban, így azok ördögi körbe kerülnek. Egyfelől munkahely hiányában nincs megfelelő jövedelmük, hogy fizethessék a lakásuk bérleti díját, másfelől viszont ha nincs lakás, akkor nagyon nehéz feladat elhelyezkedniük, ugyanis a munkaadók többnyire ragaszkodnak a bejelentett lakcím létéhez.

Ezeknek az óriási problémáknak a megoldására vetették fel egyes közgazdászok, és tudósok az ún. feltétel nélküli alapjövedelem gondolatát, amely mindenkinek járna, függetlenül attól, hogy akar-e dolgozni vagy sem, pusztán csak azért, mert ember. Az ötlet egyáltalán nem ördögtől való, mert a világ legfejlettebb országaiban komolyan felmerült ez a gondolat. Olyannyira, hogy Ausztriában a Szocialista Párt – amely választást is nyert a közelmúltban – elfogadta a Szocialista párton kívüli Társadalmi Független Baloldalnak azt a követelését, hogy garantált alapjövedelmet ún. Grundeinkommen-t biztosítsanak mindenkinek. Azonban egyelőre ez csak be nem tartott választási ígéretnek bizonyult, és mind a mai napig nem került ténylegesen is bevezetésre az alapjövedelem Ausztriában. Az alapjövedelem sokak szerint megoldás lehet a szegények helyzetének a javítására, míg mások szerint más módszereket kell találni a probléma megoldására. Mindkét oldal érvek sokaságát vonultatja fel, hogy megindokolja, miért az ő elgondolása a helyes. Idővel valamelyik álláspont majd győzedelmeskedni fog, de mivel a jövőbe nem látok, ezért most nem bocsátkoznék jóslásokba, sem pedig találgatásokba. Persze a feltételnélküli alapjövedelem gondolatának felvetésekor, nem hatalmas összegekre kell gondolni, hanem egy olyan összegre, amely fedezi a lakhatás, és a megélhetés minimális költségeit.

A mozgalom másik fontos hívószava a Függetlenségi Nyilatkozatra történő folytonos hivatkozás volt, melyben azt tudatosították a közvéleményben, de legfőbbképpen a döntéshozókban, hogy minden amerikai állampolgárt megilletnek bizonyos jogok. Ezzel egyértelműen és világosan kifejezve, hogy a szerencsésebb sorsú, jobb módú emberek bármennyire is elítélendőnek, és megvetendőnek tartják a szegénység állapotát, a szegények akkor is a nemzet részei maradnak. Hogy megelőzzék az ilyen hangok erősödését, mindig hangsúlyozzák, hogy ők nem csak a jogaikat tudják, hanem a kötelességeiket is.

Ennek megfelelően járnak el gyermekeik nevelésénél, a munkahelyek keresésénél, és a hivatalokkal történő együttműködés során is.Ugyanakkor hivatkoznak arra is, hogy bár elfoglalnak időnként egy-egy házat, de ezt csak a közjó érdekében teszik, mivel gyermekeiket megfelelő módon kívánják nevelni, és ehhez biztonságos otthonra van szükségük. Ugyanakkor nem szeretnének az állam segítségére szorulni sem és azt sem szeretnék, ha gyermekeik, családtagjaik, a különböző ellátórendszerek valamelyikében jelennének meg. Ehelyett önerőből akarnak boldogulni, mert képesek rá.

Hangsúlyozták, hogy az elfoglalt lakásokat minden esetben felújítják, és lakhatóvá teszik, valamint a továbbiakban a közüzemi díjakat rendszeresen kifizetik. Amikor a karhatalom kiköltözteti őket, jóformán ellenállást sem tanúsítanak – csak leülnek a földre, és várják, hogy a rendőrök kicipeljék őket a házból – így többnyire a bíróságok sem tudnak rájuk büntetést kiszabni.

Ugyanakkor szerveznek demonstrációkat is a lakhatás megoldásának az ügyében. Ilyenkor általában táblákkal vonulnak végig a városokon, és „mi is amerikaiak vagyunk” feliratú ruhákba öltöznek, és egyházi énekeket is énekelnek ezeken az alkalmakon. Az egyik lakásfoglalás alkalmával sikerült elérniük, hogy 3 család számára biztosítson lakhatást a helyi önkormányzat. Igaz ezért cserébe azt „kérték” hogy függesszék fel a lakásfoglalási akciót. Ők elfogadták az ajánlatot, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert az önkormányzat igazából semmi tartós megoldást nem javasolt a családok részére, ellenben újabb feltételek támasztására alkalmas helyzetet tudott teremteni miközben 3 családot teljes ellenőrzés alá vont és elkerülte a megszégyenülést is. Persze nincs jogunk pálcát törni a döntés felett, mert ki tudja, hasonló helyzetben mi hogyan döntenénk?

Politikai szempontból sajnos eléggé anti-demokratikus helyzet állt elő mert az ilyen módon elnyomott, vagy magukat elnyomottnak érző társadalmi rétegek politikailag láthatatlanok, hiszen az esetek zömében „üzeneteik” nem jutnak el a valódi döntéshozókhoz, hanem elakadnak egy-két szinttel lejjebb. Az esetek zömében képtelenek a hivatalok ingerküszöbét pozitív módon átütni a szegények problémái, amihez nagymértékben hozzájárul, a szigorú jogi normák alapján történő az egyedi esetkezelés, amely nem ad módot arra, hogy amikor valóban szükséges lenne, akkor közösen lehessen kezelni ennek a széles társadalmi csoportnak az ügyeit. Ezért az ügyek többsége még azelőtt lezárul, hogy társadalmi problémává válhatna és a politikai döntéshozók asztalára kerülhetne. Ezért a szervezetnek jogilag nagyon nehéz dolga van, mert folyton azért kell küzdenie, hogy tagjai a jogon belülre kerüljenek. Ezt a küzdelmet jól jellemzi, hogy, bár a szervezet munkájának elismerését jelenti a kongresszusi meghívás, meghallgatáson azonban szinte nem is hallgatta végig őket az ülés vezetője. Ugyanakkor a szervezet súlya mégis jelentőssé vált, hiszen a kongresszus számára is fontossá vált a meghallgatásuk. Azonban átütő sikert ott nem tudtak elérni. Kíváncsi lennék rá, hogy most mi a helyzet ezen a téren az USA-ban, javult-e helyzet vagy sem, mert mióta Barack Obama elnök lett, elég rendesen meg lett piszkálva a rendszer.

A harmadik fontos hívószavuk a BIZALOM volt. A mozgalom résztvevő teljes hitelességgel tudták mondani a többiekkel, hogy ők is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Az ő szájukból sokkal hitelesebben hangzott a problémák őszinte feltárása, mintha azt egy biztos állással és jövedelemmel rendelkező hivatalnok mondta volna. Ugyanakkor sokkal hihetőbb is volt a példa, ha egy olyan ember beszélt a sikeres felemelkedésről, aki maga is hasonló helyzetben volt egykor vagy hasonló helyzetben van még ma is. Sokat dolgoztak azon, hogy ez a bizalom létrejöjjön, de még többet azon, hogy meg is maradjon. Fontosnak érezték, hogy mindig jó példával járjanak elöl. Tudták ugyanis, hogy ha csak egyetlenegyszer is olyan hibát vétenek, amely morálisan kikezdhetővé teszi őket, akkor ezzel a lehetőséggel élni is fognak a hivatalok, és azonnal elkezdik a vezetők lejáratását, és erkölcsi hiteltelenítését. Ez pedig a mozgalom teljes széteséséhez vezetne. Ezért is nagyon fontos volt a bizalom kérdése. A siker egyszeri elmaradását még meg lehet valahogy magyarázni, de ha ez többször is előfordul, akkor az nagyon hamar bizalomvesztéshez vezethet. A bizalom megléte pedig rendkívül fontos dolog volt a pozitív hozzáállás, a szegénységben élők széles összefogása és a hálózatépítés szempontjából. Ugyanakkor nagy erőt adott a mozgalomnak néhány karizmatikus vezető megjelenése, akik kitartóan, nagy erővel, és roppant hitelesen tudták képviselni az ügyet.

A negyedik fontos hívószavuk az volt, ami a filmben egyáltalán el sem hangzott, de az amerikai társadalom és gondolkodás sajátja. Olyan mértékben be van épülve a polgárok tudatába, hogy nem is szükséges kimondani. Elég csak utalni rá, és máris mindenki érti, hogy mire célzunk. Ez az 1789-es francia forradalom hármas jelszava közül a magyar ember számára talán a legkevésbé értelmezhető jelszó. A TESTVÉRISÉG.

Ezt a mi magyar agyunk kicsit nehezen tudja értelmezni, bár más népeknek is akadnak vele problémái. Ezért szokták inkább szolidaritásként jellemezni. Így mindjárt jobban értelmezhetővé válik ez a dolog. Hogy miért pont ezt tudták kihasználni a mozgalom szervezői?

Talán azért mert Amerikában a szabadság, és az egyenlőség mint olyan, adott – abban az értelemben, hogy az emberek morális lényként egyéni szabadsággal rendelkeznek és a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása óta elvárható, hogy az embereket egyaránt ugyanolyan, azaz egyenlő bánásmódban kell részesíteni; tehát ezekért elvben már nem kell küzdeni. Annál inkább a testvériségért. Ugyanis a Függetlenségi Nyilatkozat második mondata így hangzik:

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvéshez.”

"Nyolcvanhét évvel ezelőtt atyáink ezen a földrészen új nemzetet alapítottak, amely a Szabadságtól fogant, és abban a gondolatban jött létre, hogy minden ember egyenlő.[2]

(Abraham Lincoln)

Ilyen értelemben tehát adott a szabadság és egyenlőség. Persze azt is észre kell vennünk, hogy ezek a jogok ismerve a korabeli amerikai törvényeket – kezdetben legalábbis – nem terjedtek ki automatikusan mindenkire. A feketékre csak a polgárháború után terjesztették ki őket. Sőt, bizonyos mértékig még a nők is kirekesztettségben éltek, hiszen ők csak 1920-ban kaptak választójogot. Észre kell vennünk tehát a felvilágosodás szabadság eszméjének a korlátait is, mint ahogy észre kell vennünk a 21. sz. szabadság eszméjének a korlátait is. Ezek azonban már kicsit másabb jellegű korlátok, hiszen a már megadott/kivívott széleskörű szabadságjogokat a modern államok már nem korlátozhatják ugyanazokkal a kettős mércékkel, melyekkel annak idején a feketékhez vagy a nőkhöz viszonyultak. Ma más módszereket alkalmaznak. Munkahelyek, jövedelmi viszonyok, iskolázottság, családi állapot… stb. szerinti különbségtételekkel dolgozik az állam. Ebben a helyzetben pedig igencsak korlátozva van, aki az alsó határon helyezkedik el a társadalomban. Társadalmi szolidaritást, csak ritkán várhat, mert az ilyen típusú társadalom elítéli és önhibának tartja a szegénységet, hajléktalanságot, de még azt is, ha valaki tartósan a társadalom alsóbb régióiban helyezkedik el.

Ilyen módon manapság igencsak komoly korlátozó tényként jelenik meg az egyén életében az állami szolidaritás hiánya. A mozgalom vezetői pedig jó érzékkel vették észre azt az ellentmondásos helyzetet, hogy miközben az amerikai polgárok egyénenként roppant szolidárisak, az amerikai állam mennyire nem az és hogy szociálisan mennyire nem érzékeny a saját állampolgáraival szemben. (Félreértések elkerülése érdekében, a szolidaritás nem azt jelenti az amerikai emberek tudatában sem, hogy hagyják magukat a végtelenségig kihasználni, hanem azt jelenti, hogy segítenek a bajbajutottakon, mindaddig, amíg képessé válnak problémáik önálló megoldására.)

Tehát a polgárok szolidárisak, míg maga az állam egyáltalán nem az. Azonban ezt az ellentmondást valamiképpen fel kell oldani. Lehetőleg úgy, hogy sem a polgárok jogai, sem az állam pozíciói ne sérüljenek komolyan. Vagy éppen egyik se erősödhessen meg a másik rovására túlságosan. Mert jó lenne, ha az állam szociálisan érzékenyebb lenne, vagy ha többet segítene, de azért azt sem szeretnénk, ha mindezekért cserében megmondaná nekünk még azt is, hogy mit csináljunk, és azt hogyan tegyük…

A probléma súlyát érzik maguk az amerikai polgárok is. Tudják, hogy valami probléma van, keresik is a megoldást, csak éppen zavarja őket a gondolat, hogy ehhez jelentősen át kellene szervezni az állam működését, illetve az állam mögött álló filozófia is megújításra szorul. Valami új, valami jobb kellene, csak éppen ki kell találni, hogy mi legyen az… és éppen ez utóbbi volt az, ami riasztólag hatott a hatalom gyakorlóira, a munkaadókra és a polgárokra egyaránt. Ez nem csoda, hiszen egy paradigmaváltás kísérlete komoly társadalmi megrázkódtatással járhat. Még akkor is, ha a paradigmaváltás esetleg teljes sikerrel jár. Ezért ezt csak nagyon ritkán – többnyire valamilyen, az állam létét közvetlenül fenyegető krízis helyzetben – merik megkockáztatni a vezetők, olyankor, amikor a lényeg az állam további fennmaradásán van, amely azonban nagy valószínűséggel nem lehetséges gyökeres megújulás nélkül.

Fontos eleme volt a mozgalomnak még a CÉLTUDATOSSÁG és a kiváló MARKETING tevékenység. Felismerték, hogy nem elég életre hívni egy mozgalmat, hanem komolyan menedzselni is kell azt, és azt is, hogy helyzetük tudatos felvállalása nélkül ez nem megy. Képessé váltak rugalmasan alkalmazkodni, és sokféle projektet indítottak be, amelynek népszerűsítésre kiváló és jellegzetesen amerikai marketinget használtak.

Nagy súlyt helyeztek a sajtómegjelenésekre. De mindig az volt a cél, hogy ne csak a politikai lapokban, és egyéb elméleti vitákat folytató publikációkban legyenek jelen, hanem az, hogy bekerüljenek a széles tömegeket elérő akár bulvár jellegű lapokba is. Vagy éppen a még tőlük is fontosabb – a nézettségi versenyben élenjáró televíziós csatornák hírműsoraiba.

Ezekhez azonban természetszerűleg szenzációszámba menő ügyekre van szükség. Ugyan mi lehetne szenzációsabb annál, hogy hétről-hétre megismétlődő akciók keretében elfoglalnak egy-egy házat, ahonnan rendőröknek kell kiköltöztetni őket. És ha ez heteken-hónapokon keresztül ismétlődik, az hamarosan átüti a közöny vastag falát, és politikai kérdéssé válik, amellyel, akár tetszik, akár nem, a politikusoknak foglalkozniuk kell. Sőt, valamilyen megoldást is kell rá találniuk. Elméletüket igazolták a tevékenységük nyomán meginduló tömeges sajtótudósítások és elemzések, illetve az azt követő tudományos kutatások és a kongresszusi, illetve ENSZ meghallgatások. Problémáik láthatóvá váltak, kihangosodtak, közösségük erejét meg tudták mutatni. Ugyanakkor távolabbi célt is kapott a résztvevők élete, akiknek önbecsülése jelentősen javult az elért sikerek nyomán, hiszen rájöttek, hogy ezeket a dolgokat ők is tudják csinálni, méghozzá nem is rosszul. Mindezekre pedig terveket készítettek és lettek komoly elképzeléseik a jövőjükkel kapcsolatban.

Közvetlen jelenlét – ez alatt értendő a tüntetések, demonstrációk, közösségi gyűlések, programok szervezése, ahol a mozgalom vezetőivel személyesen is találkozhatnak a célcsoport tagjai. Azokkal a vezetőkkel, akiknek a képzésére nagyon odafigyeltek, és tudatosan emelték őket a mozgalom élére. Lassan, homokszemről-homokszemre építkezve ezen a téren is. A közvetlen jelenlét során pedig a vezetők mindig utolérhetőek, számon kérhetőek, abból a szempontból, hogy megtettek-e mindent a mozgalom sikeréért. Ilyen módon a vezetők nem veszítik el a kapcsolatot a mozgalom tagjaival. További előnye, hogy ismerik az embereket, és pontosan tudják, mit szeretnének, illetve mire van szükségük.

A kapcsolatteremtésnek és a marketingnek is egy sajátosan amerikai módját választották. Egy közösségi busszal közlekedtek az országban! Ráadásul rendkívül céltudatosan építették fel a programot, mert nem zsúfoltak be a buszba 50 vezetőt, meg 2 újságírót, hanem helyet biztosítottak több újságírónak, gyakornokoknak, fiatal egyetemistáknak, egyházi személyeknek, szimpatizánsoknak, aktivistáknak… stb. és csak néhány vezető ment végül a busszal.

Ezáltal pedig beteljesült minden fontos kitétel: mindig jelen volt a sajtó, sikerült legalább részlegesen bevonni a fiatalokat, a jövő értelmiségét képező egyetemistákat is a munkába. Nem feledkeztek meg a Krisztusban való testvériséget hirdető egyházi személyek meghívásáról sem, akik jó amerikai szokás szerint a közösségeikbe visszatérve elvitték az akció hírét bizonyságtételek formájában.

Nagyon látványos volt a mozgalomban a nők jelenléte. Hogy miért történt így, annak a pontos okára nem derült fény, csak az látszott, hogy nagyon sok nő, és gyermek került az utcára ebben az időszakban. Ez elárulja azt is, hogy valami nagyon nagy baj van az amerikai társadalommal, mert óriási mennyiségű gyermek jelenik meg az ellátórendszerekben és a jelekből ítélve a nők és a gyermekek jogai sem érvényesültek eléggé.

Ma az USA-ban mintegy 40 millió otthontalan ember van, ami rettenetesen sok, hiszen a teljes lakosság közel 10%-ának felel meg ez a szám. A helyzet pedig nem tudni, hogy fog-e javulni a közeljövőben, mert az amerikai gazdaság egyelőre nem szárnyal. Hillary Clinton is azzal indította a kampányát alig két hete, hogy az amerikai gazdaságot talpra fogják állítani.

Érdekességként megjegyezném, hogy a mozgalom működésében feloldódtak az esetlegesen felmerülő etnikai konfliktusok is, bár nehéz kérdés ez egy olyan országban, amelynek egész történelme során jelentős szerepet játszott a legkülönfélébb országokból történő tömeges bevándorlás. Vagy ahol, részben ebből is következően, az etnikai arányok épp mostanában látszanak megfordulni és a demográfiai kutatások alapján, nagy valószínűséggel lehet állítani, hogy a fehér angolszász lakosság lassan, de biztosan kisebbségbe fog kerülni belátható időn belül. Ennek egyik első jele volt, hogy George W. Bush, és már más ismert politikusok is, spanyolul szóltak a választókhoz, különösen Texasban és az USA más déli államaiban. Mintegy 52 millió latin-amerikai polgár él az USA-ban, ami az összlakosság 17%-a. Az előrejelzések szerint 2050-re 132 millió fő körül lesz a számuk, ami a lakosság kb. 30%-át fogja kitenni. Ugyanakkor folyamatosan nő a fekete közösség létszáma is, nem beszélve az egyre jelentősebb számú ázsiai bevándorlók rohamosan növekvő számáról.

Végezetül egy fontos tény, ami mindeddig nem került megemlítésre: az USA-ban, csakúgy mint nálunk, sokkal több üresen álló lakás van, mint amennyi hajléktalan ember. Ha az állam akarná, akkor gyakorlatilag egy pillanat alatt meg tudná oldani ezt a problémát. Ez persze felveti a már korábban is említett filozófiai kérdést: Akarjuk-e az állam segítségét, hogy gondoskodjon rólunk, és ezért cserébe durván beavatkozzon az életünkbe, és minden tennivalónkat megmondja nekünk? Azaz szükségünk van-e arra a típusú gondoskodó államra, amelyik durván beavatkozik, és gyermekként kezel minket, vagy egy más módon gondoskodó államot szeretnénk, esetleg új társadalmi modell bevetésével szeretnénk megoldani a problémát? Amennyiben az utóbbit választjuk, akkor mi legyen az a modell?

Valamit viszont mindenképpen választani kell záros határidőn belül, mert ugye az is tarthatatlan állapot hogy egy jólétinek nevezett állam szociálisan érzéketlen, és nem gondoskodik a polgárairól. Mint ahogy az is, hogy gazdasági nehézségei miatt, viharos gyorsasággal kezdjen hozzá a jóléti állam leépítéséhez.

A jövő nagy kérdése, hogy tudunk-e egy olyan új, lehetőleg mindenki által elfogadott filozófiát állítani az állam mögé, amely élhetővé teszi a gyermekeink életét.


[1] [Tamás Gáspár Miklós-Puzsér Róbert beszélgetés: A jóléti állam válsága 2007 5:48-6:50 https://www.youtube.com/watch?v=2sI3Ry9o5yY ].

[2] Részlet Abraham Lincoln 1863. november 19-i gettysburgi beszédéből

Csendes József: Érdekvédelem Latin-Amerikában, avagy gyárfoglalás

2015. június 2-án a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy olyan filmet néztünk meg, amely arról szólt, hogy milyen módon lehet érdekeket képviselni egy bizonyos társadalmi csoport számára és ezek képviseletének milyen módjai vannak. A film kiindulópontja egyértelműen az volt, hogy az argentin munkásoknak az érdekképviselet érdekében olykor radikális megoldásokhoz kell folyamodniuk. Ezen radikális megoldások egyike az iparban a gyárfoglalás. A mezőgazdaságban pedig a földfoglalás. Az alapkoncepció szerint gyárfoglalásra akkor kerül sor, ha minden egyéb (törvényes) érdekképviseleti módot kimerítettek már a felek.

Az érdekképviseletnek van számos törvényes, az állam és a jogalkotók által is elfogadott formája; pl. aláírásgyűjtések, szolidaritási egyesületek alapítása, sztrájkalap létrehozása, sztrájk (különféle formákban), tüntetések szervezése, röpcédulák, plakátok terjesztése stb. Továbbá szakszervezeti nyomásgyakorlás (tömegtüntetésekkel, munkabeszüntetéssel) a kormányra, a tulajdonosra, esetleg a hitelezőkre, pénzintézetekre… stb. És ha semmi sem hatásos, akkor végül marad a forradalom, amely viszont már egyáltalán nem érdekképviselet, az már egy másik kategória. Mert a forradalom, egy ország politikai, gazdasági rendszerének és társadalmának gyökeres átalakítását jelenti. Ennek során, az uralmon lévőket általában erőszakkal távolítják el a hatalomból. Azaz a forradalom túllép az állam és a jogalkotók által elfogadott formákon. Hannah Arendt szerint a modern forradalmakban egybeesik az újrakezdés élménye a szabadság eszméjével, és a politikai cselekvés egyben élvezetet is okoz. A forradalommal járó erőszak problémás és mindig igazolásra szorul, mert elnémítja a beszélő embert, így az arisztotelészi értelemben vett politikai embert is.

A film alapvetése, hogy feltételezi, hogy előállhat egy olyan helyzet, amelyben a munkások esetleg jobban tudnák vezetni a munkahelyüket, mint azok az emberek, akik ezt eddig tették. Argentínában, a 2000-es évek elején ismét előállt egy olyan rendkívüli helyzet, amikor a gazdaság összeomlott. Annak, hogy miért is omlott össze akkoriban az argentin gazdaság, számos oka volt, amelyek közül a legfontosabbak:

- korrupció

- korszerűtlen termelési módszerek (a gazdaság a megkésettség jegyeit hordozza)

- mobilitás hiánya

- külföldi tőkének való kiszolgáltatottság

- diktatórikus társadalmi-politikai berendezkedés, amely minden területen a megkésettség jegyeit hordozza

Nagyjából ez volt az alapállapot, ahonnan a film indult. Ebben a szituációban köszöntött rá a világméretű gazdasági válság Argentínára, ahol pillanatokon belül összeomlott a tőzsde, fizetésképtelenné váltak a pénzintézetek, csődbe mentek a külföldi tőkétől függő vállalkozások és emberek milliói váltak egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé vagy éppen szegénnyé. Zavargások törtek ki szerte az egész országban, melyeken sokáig nem tudott úrrá lenni a hatalom. Tulajdonképpen egy rendszerszintű összeomlás szemtanúi lehettünk, amelyben csak egyetlen állami rendszer tudott talpon maradni, ez pedig a katonaság volt.

Mind a törvényhozó hatalom, mind az igazságszolgáltatás képtelen volt a megalkotott törvények betartására és betartatására; a pénzintézetek és a vállalkozók pedig nem tudták érvényesíteni az érdekeiket. Ilyen körülmények között az elégedetlen munkások, néhány élelmes helyi vezetővel az élen – akik jó érzékkel felismerték, hogy a kormány átmenetileg tehetetlen és nem tudja megvédeni a régi tulajdonosokat – merész akcióba kezdtek.

Elindult a gyárfoglalás. A film szerint az egyik napon a tulajdonos arra ébredt, hogy a gyára már nem az övé, és az állam sem tudja többé garantálni a korábbi tulajdonosi jogait. Az üzletemberek megrettentek, hogy mi fog történni, miközben a külföldi tőke észt veszejtve menekült az országból, gyakorlatilag csak a helyhez kötött gyártócsarnokokat hagyva maga után, melyet azonnal birtokba is vettek a munkások. Az új vezetők első dolga volt – később a siker egyik záloga is lett – hogy azonnal leltárt készítettek mindenről, ami a gyárban található volt. Ezt a leltárt alá is íratták a tulajdonossal vagy annak meghatalmazottjával. Felvilágosító munkát folytattak a több munkás körében, hogy nem szabad eltűnnie semminek sem, mert később rajtuk fogják személyesen számon kérni a hiányzó dolgokat és erkölcsileg megvádolhatják őket. Így sikerült elkerülniük a CSŰRHE, vagy RABLÓBANDA jelzőket.

A második fontos momentum az volt, hogy a korrupt szakszervezeti vezetőiket leváltották, vagy nem is engedték szóhoz jutni. Új, HITELES vezetőket állítottak csatasorba.

Létrehoztak egy sztrájkalapot és egy szolidaritási alapot is, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie. Ebbe mindenki befizetett erejéhez mérten valamennyi pénzt. Ebből gyógyíttatták például azokat is, akik menet közben megbetegedtek.

Azonban tudták, hogy ez így nem mehet sokáig, ezért hamarosan elkezdték az üzemet újra működtetni. Felkeresték a régi partnereiket, akiknek termeltek, hogy ismét legyen munka. Azonban nem akart velük mindenki újra együttműködni, mert nem tekintették őket a cég törvényes tulajdonosainak. Ilyen formán az új, demokratikusan megválasztott vezetőknek, az állami apparátushoz kellett fordulniuk, hogy ismerjék el őket, mint a gyár új menedzsmentjét.

Közben a tulajdonos feljelentette a gyárfoglalás vezetőit, és a bíróság előtt folyamatosan védekezésre kényszerültek. Arra hivatkoztak az állami apparátusnál és a bíróságon egyaránt, hogy a népfelség elve alapján joguk van a rossz gazdát kényszeríteni a hatékonyabb és jobb működtetésre, a közjó érdekében. Eleinte minden fórumon elutasították az érvelésüket.

A kocka ott fordult meg, amikor a választási kampány beindult, hiszen, a rendszerszintű összeomlás elhozta a kormány bukását is. Az új választásokon pedig az egyik legesélyesebb jelöltet sikerült maguk mellé állítani. Ez azonban azt eredményezte, hogy a civil akció vegyülni kezdett a pártpolitikai tartalommal. Hamarosan fizetett aláírásgyűjtők és provokátorok jelentek meg köztük. Nagyon óvatosaknak kellett lenniük ebben a helyzetben. A filmben volt egy fiatalember, aki egyik héten még Menem elnöksége mellett kampányolt, a következő héten pedig már Kirchner elnökségéért lobbizott.

A hatalom ugyanakkor nem habozott a régi, jól bevált lejárató, megosztó taktikáját sem bevetni és egyik munkásnak ezt ígért, a másiknak azt, a harmadikat meg berángatták a rendőrségre a legképtelenebb vádakkal stb. Hamarosan elkezdtek a munkások félni, de tudták, hogy a nagy ígéreteknek a fele sem igaz és a legtöbben csak kinevették az ígérgetőket és kitartottak Kirchner mellett. Azt gondolták, hogy a Junta uralma alatt már átéltek egyet s mást, miért pont most kellene igazán megijedniük. Úgyhogy, minden félelmük dacára nem engedtek a hatalomnak.

Aztán eljött a választás napja. Aggodalommal tapadt a televízióra a mélyszegénységben élők tömegeinek a tekintete. Az egész olyan volt, mintha csak egy hosszabbításos újrajátszásos futballmeccsen lettünk volna. Természetesen az első fordulóban nem dőlt el semmi. Fej-fej mellett haladt a két legesélyesebb jelölt. Menem egy kicsit jobban állt. Ám a második fordulóra, a közvéleménykutatások, a tapasztalat és politikai realitás is azt mondatta, hogy Menemnek vissza kell lépnie, mert alul fog maradni. Ugyanis szövetségesre nem talált a saját politikai térfelén, míg ellenfele mellől kiperegtek a korábbi riválisai, így azok szavazatai is Kirchnert gazdagították a második fordulóra, míg a versenyben maradt jobboldali jelölt tőle vitt el szavazatokat. Így esett, hogy új elnöke lett Argentínának.

A gyári munkások minden reményüket Kirchnerbe fektették, akinek győzelme után a bankok, és a bíróság is elnézőbb lett a gyárfoglalókkal szemben. Sőt, még a korábbi üzletfelek, megrendelők, és befektetők egy része is újra szóba állt velük. Közben folyamatosan zajlott a termelő munka is a gyárban. Igaz, hogy csak belföldre, de legalább volt munka és biztos jövedelem. Azonban nem volt ennyire egyszerű a szituáció, mert törvényesen még mindig nem ők voltak az üzem tulajdonosai és az igazi tulajdonos természetesen ragaszkodott a jogaihoz. Kirchner pedig teljesítette választási ígéretét és a gyárfoglalóknak kedvező törvényeket alkotott az országgyűlés. Volt is nagy ünnepség, amikor kihirdették az új törvényt, de volt benne egy kis csavar, amely szerint a tulajdonosnak a jogait helyre kell állítani. Persze hagyott nyitva kiskaput, a sikeresen lavírozó új hiteles vezetők számára is, hogy megőrizhessék pozícióikat, és a demokratikusan kialakított munkabért mindenki megkapja, de mégis a magántulajdon védelme volt az első, amit a hatalom érvényesített.

A film végén a következőt láthatjuk:

Lényegében egy rendszerszintű összeomlást követően, a kialakult káoszban néhány ügyes csoportosulás sikerre tudta vinni a saját ügyét és kényszeríteni tudta az államot, hogy ismerje el a nehezen kivívott jogait. Az állam minderre csak akkor volt hajlandó, miután a káosz már olyan szintet ért el, hogy kénytelen volt a legkisebb ellenállás irányába haladni. Azaz mindaddig engedni, amíg a rendszerek többsége ismét működőképes nem lesz. Ráadásul a politikai apparátus ráfutott egy időközi választásra is, ami a rendszerek újra felállásának időpontját egy kicsit kitolta. Azonban abban a pillanatban, amint a rendszer ismét működőképes lett és a választási ígéretek sem kötötték a kormány kezét, a mátrix lecsapott. A gyárat egyébként sikeresen működtető gyárfoglalókat hamarosan rohamrendőrök kergették szét, és tartóztatták le. Azonban, ahogy mondani szokták, a bukott „forradalmaknak” is vannak eredményei:

Visszafordíthatatlan társadalmi változások indultak meg ezekben a közösségekben. Mindamellett, hogy egy új, egyelőre még hiteles vezetői réteg kialakulásának és hatalomra kerülésének lehettünk szemtanúi, a közösségi szellem meghonosodását is szemmel kísérhettük. Az alulról jövő kezdeményezés következtében a korábbi vezetettből egyszer csak vezető lett és ráébredt arra, hogy ezt ő is tudja csinálni, és méghozzá nem is rosszul. Persze ennek a felismeréséhez kellett a rendszer totális összeomlásának a kijózanító sokkja is. E nélkül egy ilyen akció soha nem lehetett volna sikeres…

Ez volt az az indok, ami miatt a gyárfoglalással elindított társadalmi változások érvényben maradhattak. Igaz, némi kompromisszummal, de akkor is érvényben maradtak és az üzem a mai napig sikeresen működik. Bár a filmben az utolsó kockák egyikén azt látjuk, hogy Argentína ismét IMF hiteleket vett fel, melyekért cserébe újabb megszorításokat kellett bevezetni…

Jónás Alfréd: ​Szabadság régen és most!

Szabadság régen és most!

Megannyi ország vívta meg csatáját,

Kicsiny kis országunk összefogását!

Szabadságra vágytunk és kivívtuk,

Még akkor is, ha sokat sírtunk!

Akkor még a szabadság mást jelentett.

Kiharcoltunk egy demokratikus elvet.

Hittünk magunkban, s hű országunkban,

Összefogtunk és tudtuk nem hiába.

De most a szabadság szellemét

Ezernyi kés szúrta át,

Elvesztette e Ország igaznak hitt otthonát!

Mert „szabadnak” lenni üressé vált érzelem,

Hazám lett az ki fordult ellenem!

A szegénységi mutató Országom szégyene,

Nem hinném, hogy ez a Szabadság szelleme!

A kirekesztés érzése engem elgondolkodtat

Mert milyen is az, hol roma, diplomás munkát

nem kap!

Nem magyarnak lenni; más már a szabadság

Bánatába hajtja le fejét a Magyarság

2014.10.07.

Felszabadító képzés

“Ha a rendszer nem teszi lehetővé a párbeszédet, a rendszert meg kell változtatni.”

Paulo Freire

“A szabadság gyakorlásaként megvalósított oktatás a tanítás egy olyan formája, melyet bárki elsajátíthat”.

Bell Hooks

Március 4. és május 13. között vettünk részt a a Közélet Iskolája kritikai pedagógia képzésén. Hat alkalommal egy-egy napot töltöttünk együtt, és ez alatt az idő alatt a kritikai pedagógiát nagyon nagyon sok oldalról jártuk körbe, tanultunk az eredetéről, tanultunk a magyarországi előzményeiről, találkoztunk olyan pedagógusokkal, akik a mindennapjaikban a kritikai pedagógiához nagyon közelálló gyakorlatok szerint dolgoznak, tanultunk a fórum színházról, ami a nézőt arra ösztökéli, hogy meg akarja változtatni maga körül a világot, tanultunk a részvételi akciókutatásról, nemvakságról és üvegliftről, Citromországról és a technológia elnyomó és felszabadító erejéről, ültünk képzeletbeli tanári értekezleten, és akciótervet írtunk.

Sokfelől érkeztünk, mindannyian más-más tanítási-tanulási tapasztalatokat hoztunk, és a képzés során folyamatosan egymástól is tanultunk, ami nem véletlen, hiszen ez magának a szemléletnek alapvető részét képezi.

A kritikai pedagógia lebontja a hagyományos tanár-diák viszonyt; a tanulási folyamat itt a tudás közös létrehozása; a tanárok helyét átveszik a közös tanulást segítő kísérők:a facilitátorok. A kritikai pedagógia elmélet és gyakorlat egyszerre. Egy határozott - baloldali - értékrendszert képvisel, ami magában a pedagógiai - tanulási és tanítási - gyakorlatban válik hitelessé és egyáltalán értelmezhetővé. A képzés során együtt szedtük össze (lásd ábra), a megtapasztaltak alapján, hogy mit tartunk kritikai pedagógiának. Tehát a gyakorlat által tanultuk meg a jelentést és hoztunk létre valami újat, melyet, híven a kritikai pedagógia elveihez, nem tekintünk kőbevésettnek, bármikor szívesen megvitatjuk; egymás közt, vagy bárki mással.

Ez a felfogás egyrészről felborítja a sajnos nagyon sokunk által normálisnak vett poroszos oktatási rendszerekben tapasztalt hierarchiákat - mivel minden gondolat, elmélet folyamatos kritikának van kitéve, a tanár elveszíti a tudás egyedüli birtokosának pozícióját. Egyúttal, ennek a folyamatnak természetes kimenete, hogy magukat az éppen uralkodó elnyomó rendszereket is mindunatalan megkérdőjelezi és a megbúvó hatalmi dinamikákat keresi bennük. Ebből adódik, hogy a kritikai pedagógia nem áll meg a “tanulás-tanítás” (gyakran) öncélú hivatásánál, hanem kimondott célja, hogy a feltárt igazságtalan viszonyrendszereket felrúgja és olyan alternatívákat teremtsen - teremtsenek elsősorban maguk az elnyomottak - melyek magát a hierachiát szüntetik meg. Ezért nagyon fontos szem előtt tartani, hogy nem az elnyomottak “felemelése” a cél - mivel így könnyen előfordulhat, hogy csak új elnyomók születnek - hanem a felszabadulás és felszabadítás, azaz magának az elnyomásnak mint jelenségnek a megszüntetése.

A képzés során, minden alkalommal érezhető volt, ahogy egyre jobban magunkévá tesszük a kritikai szemléletet és gyakorlatot. Ez nagy részben köszönhető volt a módszertannak, melyet képzőink gondosan válogattak (és, mint megtudtuk, folyamatosan újraterveztek) az adott témához és csoportunkhoz mérten. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy egy olyan közös értékrendszerünk alakult ki, melynek mentén előfordult, hogy szinte kikényszerítettük egyes külső előadóktól, hogy nagyobb mértékben vonjanak be minket, vagy akár kritikát gyakoroljanak saját kijelentéseikkel szemben.

Természetesen a képzésen megtapasztaltak nem csak az “iskola” falain belül hatottak gondolkodásmódunkra, viselkedésünkre. Igaz, mindannyiunkat más-más téma fogott meg legjobban és különböző dolgokkal szemben voltunk kritikusabbak, mégis van, amit talán mind “megtanultunk”. Ha lehet, kicsit szakértői lettünk az elnyomásnak, és mind magunkban, magánéletünkben, mind társadalmi-politikai kérdésekben sokkal könnyebben kiszúrjuk az elnyomásból fakadó igazságtalanságokat, és sokkal inkább rendszer-szinten keressük a hibákat mintsem a személy szintjén - legyen az elnyomó vagy elnyomott. A kérdés persze adott: a megszerzett tudás birtokában hogyan fogjuk a minden elemében elnyomó gyakorlatokra épülő rendszert lebontani...

Buda Bori, Feldmár Nóra, Tompa István (játszó-résztvevők)

Képek a képzésről itt

A Rongyosforradalom résztvevőit keressük!

A Közélet Iskolája kutatócsapata részvételi akciókutatást folytat a magyarországi lakhatási mozgalmak történetéről. A kutatásban január óta 9 lakhatási szegénységben élő ember és két társadalomtudós szövetségesük keresi a lakhatási érdekvédelem nyomait Magyarországon.

A kutatás egyik témája a “rongyosforradalom”, vagyis a rendszerváltás során hajléktalanná váló emberek érdekvédelmi tevékenysége 1989-90-ben. Ennek kapcsán szeretnénk interjút készíteni az lezajlott események résztvevőivel.

Kérjük, hogy ha Ön részt vett ebben vagy ismer személyesen olyat, aki részt vett az eseményekben, jelentkezzen!

e-mailben: kozeletiskolaja@gmail.com

telefonon: 06 20 381 89 96 (Udvarhelyi Tessza)

személyesen: csütörtökönként 2.30 és 5.30 között az Auróra közösségi házban (8. ker. Auróra u. 11.)

Fotó: Talum Attila

Dósa Mariann: Oktatás mint a szabadság gyakorlata – kritikai pedagógia elméletben és gyakorlatban

2015. március 4.
from Közélet Iskolája on Picasa

A Közélet Iskolája arra az alapvetésre épül, hogy a társadalmi mozgalmak akkor tudnak sikeresek lenni, ha olyan széles társadalmi bázisra építhetnek, amelynek tagjai megfelelő kritikai tudással rendelkeznek az őket körülvevő társadalmi-politikai rendszerekről. Nem lehet úgy küzdeni az elnyomás ellen, hogy nem ismerjük az azt fenntartó rendszereket és azok működési mechanizmusait. Azonban a magyarországi társadalmi mozgalmak lehetséges bázisa – és ezen belül különösen a magyar társadalom elnyomott csoportjai – jelenleg nem jutnak hozzá ilyen kritikai tudáshoz és ez nagyban hozzájárul az elnyomás fennmaradásához és folytonos újratermelődéséhez. Ördögi kör.

Számos kutatás, de a mindennapok keserű tapasztalata is egyértelműen azt mutatja, hogy a magyar társadalom nemcsak anyagi, gazdasági szempontból, hanem politikai értelemben is szélsőségesen egyenlőtlen. Emberek tömegei élnek úgy, hogy esélyük sincs a politikai döntéshozatal befolyásolására, szükségleteik kifejezésére, érdekeik érvényesítésére. Így azonban társadalmunk nem tekinthető valódi demokráciának. Nem elég, hogy négyévente szavazhatunk, ha közben semmi befolyásunk nincs arra, hogy mit tesznek azok, akiket megválasztottunk. Nem elég, hogy szabad a véleménynyilvánítás, ha a véleményünkre senki nem kíváncsi. A többpárti parlament a mai formájában – mélyen beágyazva a globális kapitalista piacgazdaságba – láthatóan nem képes biztosítani az összes állampolgár egyenlő politikai részvételét. Az elnyomott társadalmi csoportok tagjai – az alacsonyan képzettek, a munkanélküliek, a segélyből élők, a cigány lakosság, a bántalmazott nők, a menekültek, a fogyatékkal élők, valamint a szexuális kisebbségek – különösen kiszolgáltatottak érdekeik érvényesítésekor. Ameddig az elnyomottak nem ismerik a jogaikat, addig biztosan nem is tudják érvényre juttatni őket. Amíg meg vannak fosztva attól a rendszerkritikus látásmódtól, ami lehetővé tenné számukra elnyomott helyzetük okainak azonosítását, addig nem lehetnek képesek arra, hogy érdemben fellépjenek az elnyomással szemben.

A mai Magyarországon csak a magasan képzett értelmiség számára unott közhely, hogy a tudás hatalom. A kritikai pedagógia célja mindenekelőtt épp az, hogy ez a felismerés mindenkihez eljuthasson, és hogy mindenki részesedhessen ebből a hatalomból. A ’pedagógia’ szó használata a magyar társadalmi környezetben könnyen fölényesnek és hierarchikusnak tűnhet, mert amit ma Magyarországon általában ez alatt értenek, az egy eredendően egyenlőtlen, a tanító és a tanított közötti áthidalhatatlan hatalmi ellentéten alapuló viszony. Ebben az értelemben pedig épp maga a ’pedagógia’ válik az elnyomás eszközévé. Egyrészt azáltal, hogy folyamatosan újratermeli az alá-fölé rendeltséget és ezt a világ természetes részeként tünteti fel. Másrészt azzal, hogy elsősorban az uralkodó társadalmi normák terjesztését, illetve a (mások számára) profitot termelő bérmunkához szükséges képességek megszerzését szolgálja. A kritikai pedagógia célja azonban épp mindennek az ellenkezője.

Az oktatás a szabadság gyakorlata – ezPaulo Freire egyik könyvének a címe, ami nagyon pontosan megfogalmazza a kritikai pedagógia hitvallását: az elnyomott csoportok felszabadítása és a hierarchikus társadalmi viszonyok felszámolása a tanulás segítségével. A brazil tanító munkássága marxi alapokra épül: annak, ahogyan a társadalmat látja, a középpontjában az anyagi lét, a munka és a termelés egymással összefonódó rendszerei állnak. Ez a társadalmi-gazdasági-politikai rendszer pedig a társadalom széles rétegeit ítéli némaságra, vagyis megfosztja őket a szabad emberi cselekvés lehetőségétől és eszközeitől, és ezáltal a rendszert kiszolgáló eszközökké alacsonyítja (tárgyiasítja) őket. Mindezt gyakorlatilag visszafordíthatatlanná teszi az, hogy a szűk korlátokat és a szigorú ellenőrzést az elnyomottak belsővé teszik és így a folytonos szégyenérzeten és az erős önkontrollon, önfegyelmezésen keresztül tulajdonképpen magukban hordozzák elnyomóikat.

Ezért az elnyomás elleni fellépés első lépése az (ön)tudatra ébredés, vagyis a rendszerkritikus tudás megszerzése kell, hogy legyen. Ennek során az elnyomottak képessé válnak arra, hogy ne az elnyomóik tekintetén keresztül lássák saját magukat és az őket körülvevő világot, hanem szabadon meghatározhassák saját identitásukat és a társadalmi valóságról kritikus tudást szerezhessenek. A saját életük felett így megszerzett hatalom birtokában, erős öntudattal és a közösség erejét megtapasztalva a korábban elnyomott emberek is képessé válnak arra, hogy kollektíven fellépjenek a társadalmi igazságosságért – akár saját sorsuk, akár más emberek sorsa tekintetében.

A kritikai pedagógia nemcsak céljaiban, hanem eszközeiben, vagyis a célok eléréséhez vezető folyamat tekintetében is forradalmi: alapelve a résztvevők közti egyenlőség és kölcsönösség. A kritikai iskola hierarchiamentes, ezáltal elmossa a tanító és tanított közötti egyértelmű határvonalat – úgy épül fel, hogy minden résztvevő tanulni tudjon belőle, miközben megosztja a többiekkel saját tudását és képességeit. Mindez egy szép és bizakodó emberképet feltételez: olyan egyéneket és olyan közösségeket, amelyek alapértéke a szolidaritás és az ehhez szükséges alázat. A kritikai pedagógia épp ezért csak akkor tud működni, ha a résztvevők ismerik és bíznak saját képességeikben, és egymásban is megbíznak annyira, hogy nyugodtan rábízzák magukat a közösség erejére és erőforrásaira.

Az így megszerzett tudás és a közös tanulás révén megszülető közösség elengedhetetlen ahhoz, hogy az elnyomott csoportok és az őket képviselő szervezetek érdekérvényesítő képessége megerősödjön, és ezáltal stratégiai válaszokat tudjanak adni a saját bőrükön megtapasztalt, rendszerszintű problémákra.

A magyar pedagógia oktatásban legfeljebb nyomokban van jelen a kritikai pedagógia elmélete és módszertana, és a közoktatási rendszerben is ritkán találkozhatunk olyan pedagógusokkal, akik ezeket az emancipatorikus elképzeléseket alkalmazzák a tanítási gyakorlatukban. Néhány civil kezdeményezés azonban nagyon szép példát mutat a kritikai pedagógia felszabadító hatására. A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoportban már évek óta nagy sikerrel működik az ’AVM Akadémia’, aminek keretében hajléktalan emberek és szövetségeik együtt tanulnak a legkülönbözőbb társadalmi, politikai és mozgalmi témákról – például a polgári engedetlenségről, a feminizmusról, vagy a különböző érdekvédelmi és toborzási technikákról. Ezeken a képzéseken a csoport többek között szigorú részvételi és moderálási szabályok segítségével ülteti át a gyakorlatba az egyenlőség és a kölcsönösség freire-i alapelveit.

Bizonyos értelemben A Város Mindenkié egész működése felfogható egyfajta kritikai pedagógiai gyakorlatként. A nagyon különböző származású és társadalmi helyzetű tagok hosszú távú közös munkája – a csoportban zajló elvi viták (nem ritkán a legsúlyosabb erkölcsi-politikai kérdésekről), a közös szabadidős és kulturális programok, a hajléktalanszállókon megrendezett filmvetítések és beszélgetések – mind azt segítik elő, hogy a résztvevők megértsék az őket körülvevő társadalmi-politikai rendszereket és kritikusan viszonyulhassanak hozzájuk. Én úgy érzem, hogy épp ebben rejlik az AVM óriási ereje: ez a kritikai tudatosság és a tagok ezen keresztül megerősödő önbecsülése teszi lehetővé azt, hogy ilyen erővel és magabiztossággal lépjenek fel a bennünket körülvevő világ igazságtalanságaival szemben.

A kritikai pedagógia felszabadító hatását példázza a kézikönyvet kiadó Fotokontakt csoport látványos sikere is. A csoport ’Fotózás és aktivizmus’ kurzusa a különböző társadalmi hátterű résztvevők egyenrangú, kölcsönös együttműködésén alapul. A résztvevők többek között megismerkednek a tudatos képalkotás azon technikáival, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy hatékonyan jelenítsék meg az őket körülvevő társadalmat helyzetét és annak problémáit. Ezen a tudáson, illetve a közös tanulás élményén keresztül a hallgatók jobban megértik azokat a társadalmi-politikai folyamatokat, amelyek előidézik ezeket a problémákat, valamint a helyzet kritikus megjelenítésnek esztétikai és politikai jelentőségét. Paulo Freire sem kívánhatna szebb igazolást a kritikai pedagógia felforgató erejére, mint ahogyan az egyik hajléktalan résztvevő összegzi a fotós kurzus során szerzett tapasztalatait: „Pusztán fotózási ismeretek átadása helyett emberi minőségeket közvetített a képzés. ... Remélem, a közeljövőben még sokan megtapasztalhatják ezt, az ’először érezd jól magad, mellesleg bármit elsajátítasz, amivel kiteljesíted önmagadat’ tanulást.”

Eredetileg megjelent: Előre látható - Fotózás és aktivizmus kézikönyv

Mikor van a tettek ideje, ha nem ilyenkor?! Filmvetítés és beszélgetés a századfordulós Budapest lakhatási mozgalmairól

Mikor? 2015. május 28. (csütörtök) 18-20h

Hol? Kassák Múzeum (Óbuda, Fő tér 1. – az 1-es villamos Szentlélek tér megállójához közel)

Program:

* Angyalok földje (Révész György, 1962) – filmvetítés

* Beszélgetés a századforduló lakhatási mozgalmairól

Résztvevők: Csengei Andrea (Közélet Iskolája) és Udvarhelyi Tessza (A Város Mindenkié)

A programon a részvétel ingyenes.

A beszélgetés az „Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen” - A Város Mindenkié és a Társaság a Szabadságjogokért közös programja keretében valósul meg.

További információ:06 20 381 8996, avarosmindenkie@gmail.com

Az esemény plakátja és szórólapja innen letölthető.

logok.jpg

​Társadalmi mozgalmak filmekben - képzési felhívás hátrányos helyzetű embereknek

Társadalmi mozgalmak filmekben - képzési felhívás hátrányos helyzetű embereknek

Szeretsz filmeket nézni? Érdekelnek a társadalmi mozgalmak? Akkor ezt a képzést neked találtuk ki!

A 8 hetes képzés során klasszikus filmeken keresztül ismerkedünk meg a 20. század legnagyobb társadalmi mozgalmaival a magyarországi lakhatási mozgalmaktól az észak-amerikai fogyatékosügyi szerveződésen keresztül a latin-amerikai gyárfoglalásokig. A filmeket közösen fogjuk megnézni és csoportos beszélgetés során dolgozzuk fel, képzett tanárok és szakértők segítségével.

Ez a képzés elsősorban hátrányos helyzetű embereknek szól. Szeretettel várunk minden munkanélküli, segélyből élő, roma, gyermekeit egyedül nevelő, anyagi gondokkal küzdő, fogyatékkal élő, partnere által bántalmazott, fizikai munkát végző, szexuális kisebbséghez tartozó embert és mindenki mást, aki másokhoz képest hátrányos helyzetben él.

Helyszín: Auróra közösségi ház (Budapest, VIII. ker. Auróra utca 11.)

Időpont: május 24-től július 14-ig minden kedden 18.00-tól 21.00 óráig

A részvétel semmilyen előképzettséget nem igényel és ingyenes! Jelentkezni az itt letölthető jelentkezési lapon lehet május 17-ig.

A foglalkozások alatt kávét, teát és rágcsálnivalót biztosítunk, illetve szükség esetén minden résztvevőnek alkalmanként 2 db vonaljegyet. Gyerekekkel is lehet jönni, nekik tudunk játszóházat szervezni a helyszínen (ezt kérjük, előre jelezd).

További információ: Dósa Mariann (06 70 509 8510; kozeletiskolaja@gmail.com)

A képzés az NCTA-2014-8242-A számú ”Restart - közösségi hálózatfejlesztés a hajléktalan emberekért” című pályázati program keretében valósul meg.

A kurzus szórólapja és plakátja innen letölthető.

Fotó: Dear Mandela

Hogyan szervezzünk csoportot? - beszámoló a képzésről

Fotó: Csécsei Ilona
from Közélet Iskolája on Picasa

Múlt vasárnap, késő délután a közösségi oldalamra feltettem egy oklevet, aminek a kiállítója a Közélet Iskolája volt. Ezen a kis papiroson igazolják, hogy részt vettem egy olyan képzésen, aminek a "Hogyan szervezzünk csoportot" volt a neve. Persze az ismerősök azonnal faggatni kezdtek, hogy mi is ez? Nehéz volt helyesen válaszolni, mert olyan sok minden kavargott még bennem. Információk sűrű szövevényén át, komoly szakmai és baráti kapcsolatok tették tarkává a két napot.

A fiatal előadók lendülete, dinamizmusa és persze kimagasló szakmai tudása mindenkit a székhez szögezett. Tényleg ittuk minden szavukat, hisz ugyanazokkal a kérdésekkel érkeztünk: hogyan érjük el, hogy végre odafigyeljenek ránk? De ne is ránk, inkább arra a társadalmi problémára ami ellen mi ott együtt próbáltunk szövetkezni? Hogyan győzzük meg a körülöttünk élőket, hogy a mondandónk fontos, és érdekes? Saját kis csoportunk magjaként, hogyan tudjuk bevonzani azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, a problémákat maguk is észlelik, és változtatásunkat maguk is sürgetőnek látják? Hogyan lehetünk rút kiskacsából magasan szálló, gyönyörű hattyú?

A legfurább talán az volt, hogy mennyire képesek voltunk együtt, csapatban dolgozni, pedig mindannyian más érdekeltséget képviseltünk. Volt képviselete az autistáknak, időseknek, nőknek, szakszervezeteknek, hajléktalanoknak. A tagok érkeztek vidékről, és Budapestről. Néhány óra múlva eltűntek a tagok, és maradtak a barátok.

Személy szerint néhányukkal a képzés után azonnal fel is vettem a kapcsolatot. Lesz, aki a baráti körömet gazdagítja, és van akivel szakmailag azt hiszem megtaláltuk a közös hangot.

A két napos képzésnek köszönhetően néhányan úgy döntöttünk, hogy együtt próbálunk valamiféle közösséget létrehozni, ahol hallathatjuk a szavunkat, és az általunk képviselt problémákra együtt, szakértőket meghallgatva próbálunk majd megoldást keresni. Azt, hogy ezt a célt mostanra már komolyan megtudjuk határozni, az mindenképpen ennek a képzésnek köszönhető. A két előadó lendülete pedig úgy látszik, ragadós. Köszönjük szépen!

Remélem még több képzésen vehetek részt! Nagyon hasznosnak, érdekesnek és személyiség fejlesztőnek találtam!

Nemesnyik Judit

Fotó: Csécsei Ilona

Képek a képzésről

Newest Newer
Older Oldest