Barion Pixel

Tudástár

Vendég: Rui Franco, helyettes városi tanácsnok, Lisszabon

Moderátor: Polyák Levente, urbanista, Eutropian

(a beszélgetés szerkesztett változata)

Polyák LeventeMiért fontos egy európai városnak, hogy több teret adjon a szociális vagy kooperatív gazdaságnak?

Rui Franco: Igyekszem őszintén, szabadon szólni erről, hogy minél nyíltabban tudjunk erről beszélni. Az a benyomásom, hogy a szabadpiac néven ismert jelenség nem segíti elő a tisztességes társadalmat és gazdaságot. A piacot nem érdekli az, hogy mindenkinek joga van a tisztességes munkához, lakhatáshoz és élethez. Különösen a sűrűn lakott nagyvárosokban gyakran nagyon magas a tőke és a termelés koncentrációja. Így miközben ezek a városok gazdasági szempontból sokszor erősebbek az országos átlagnál, megjelenik a generációkon átívelő szegénység is. A liberális gazdaságpolitika eszköztelen, hogy a javakat a nagyvárosokban megfelelően ossza el a gazdag vállalatok és a szegény közösségek között.

Hogyan is született Lisszabonban ez a program? Tizenkét éve kezdődött egy állampolgári mozgalom, amelynek én is a tagja vagyok, és ami szükséges volt ahhoz, hogy a jelenlegi vezetésnek többsége legyen a városi közgyűlésben. Ez a mozgalom egy nyílt, részvételi program során dolgozta ki ezt a stratégiát. Ennek az egyik következtetése az volt, hogy a várostervezésnek mint szakmának meg kell értenie, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer képtelen a javakat elosztani és az is, hogy mindez része kell, hogy legyen az önkormányzat működésének. Vagyis meg kell, hogy jelenjen az olyan stratégiai dokumentumokban, mint például a város fejlesztésének átfogó terve (master plan).

Az ún. Bip/Zip stratégiát az URBACT program európai jó gyakorlatként ismeri el, és négy lépésből állt. Sok évig tartott, ameddig ide eljutottunk. Először áttekintettük a városi adatokat és kétféle módon kezdtük feltérképezni a lehetőségeket.

Az első megközelítés statisztikai és tudományos alapú. Ezeket az adatokat néztük meg: bevétel, iskolázottság, közlekedés, épületminőség stb. Főleg szociális, gazdasági, környezeti és városi indikátorokat vizsgáltunk. Ez alapján mutattuk ki, hogy a hiányosságok a városban majdnem 100%-os átfedésben vannak. Vagyis kimutattuk, hogy egy tipikus európai fővárosban az alacsony iskolázottság, a magas munkanélküliség és az alacsony színvonalú közszolgáltatások mindig területileg koncentrálódnak. Azok a családok, amelyek be vannak ragadva a szegénységbe, képtelenek kitörni.

A másik megközelítés az volt, hogy megpróbáltunk helyi szerveződéseket, kulturális kezdeményezéseket és bérlőközösségeket bevonni a munkába. Nagyon fontos felmérést végeztünk ezen a téren is. Megkérdeztük az embereket, hogy mit hiányolnak leginkább a lakóhelyükön. Így ismét csak tudományosan be tudtuk mutatni, hogy a város bizonyos régióira „genetikailag” jellemző a szegénység. Mindez létrehozza a város töredezett gazdaságszociológiai térképét. Ezeket az eredményeket bemutattuk a városvezetésnek és a városi közgyűlésnek és ma már hivatalosan is része a lisszaboni master plannek. Ezeket nem leszakadó területeknek, hanem elsődleges beavatkozást igénylő területeknek hívjuk.

A megközelítés lényege, hogy az indikátorokat mindig a város átlagos mutatóival vetjük össze. Így az emberek tudják, hogy ha bemutatnak egy problémát, akkor ott nem a problémám van a hangsúly, hanem azon, hogy a probléma megoldása érdekében oda kell irányítani a város befektetéseit és tevékenységeit. Ma már a hagyományos városrendezési terven kívül a törvény kötelezővé teszi egy olyan térkép elkészítését is, amely bemutatja ezeket az elsődleges beavatkozást igénylő területeket.

A stratégia második lépéseként kimutattuk, hogy a nélkülöző közösségekben bizalomhiány van a helyi politikai vezetés és a lakosok között. Ahhoz, hogy bármilyen helyi fejlesztési stratégiát kidolgozzunk, alapvető fontosságú volt, hogy az embereket hatalommal ruházzuk fel, vagyis hogy részt tudjanak venni a saját közösségük fejlesztésében. Mindez egyébként a gazdasági válság idején zajlott, amikor nagyon korlátozottak voltak a város anyagi lehetőségei. De mi hittünk abban, hogy kis költségvetéssel is lehet hatást elérni.

Olyan helyi projekteket igyekeztünk támogatni, amelyek két szempontnak feleltek meg. Az egyik, hogy csak olyan projekteket támogattunk, amelyeket a helyi lakosok együttműködésben kezdeményeztek. Vagyis a helyi szervezeteket együttműködésre kényszerítettük, hogy ne elszigetelten dolgozzanak. A pályázati felhívás második pontja az volt, hogy aszerint értékeljük a beérkező pályázatokat, hogy mennyire képviselik közvetlenül a helyi lakosok érdekeit. Ezzel a jelentkező szervezeteknek muszáj volt minél alaposabban megállapítani a helyi szükségleteket és hiányokat. Így arra sarkalltuk őket, hogy minél inkább a saját közösségükben megtalálható szegénységre adjanak megoldásokat, amit mindkét fent említett szempontból figyelembe kellett venni: mind statisztikai értelemben, mind pedig az alapján, amit az emberek maguk fogalmaztak meg. Mindez kulcsfontosságú ahhoz, hogy megnyerjük a lakosok elköteleződését, de fontos észben tartani, hogy ez területileg eltérő lehet.

Hadd mondjak két példát! Például egy bizonyos területen tízszer magasabb volt a munkanélküliség, mint máshol és bár az emberek is jelezték ezt a problémát, nem kapcsolták össze az okokkal. Nem azonosították az alacsony iskolázottságot, mint a munkanélküliség okát. Vagy összehasonlíthatjuk a szociális lakótelepeket az informális telepekkel is, ahol rosszabbak a lakáskörülmények, viszont ezeket a lakók saját maguk építették. Az utóbbiban a lakosok nagyon is magukénak érezték a házaikat és még akkor sem jelezték a házak állapotát, ha ezek sokkal alacsonyabb minőségűek voltak. A szociális lakótelepeken viszont akkor is kiemelték a lakások állapotát, amikor azok sokkal jobb minőségűek voltak.

Tehát van különbség az emberek saját percepciója és a tényleges, összehasonlítható adatok között. Minden helyi fejlesztési projektnek meg kell értenie ennek a két dimenziónak a különbségét és akkor lesz sikeres, ha mindkettőt figyelembe veszi.

A program 10 éve alatt nagyjából egyéves időtartamú projekteket tudtunk finanszírozni 50 ezer euró mértékben. Tehát nagyon korlátozott források álltak rendelkezésünkre. Két dolog igazolódott. Először is, a helyi kezdeményezések által szétosztott pénz sokkal hatékonyabban hasznosul, mint a felülről érkező támogatások. Például az elmúlt években támogatott sok száz projekt egyenként átlagban két állandó munkahelyet teremtett. Nem hallottam arról máshol Európában, hogy ilyen alacsony finanszírozással ilyen nagy eredményeket értek volna el. A másik, ami őszintén szólva az én politikai célom volt ennek a programnak a kidolgozásával, hogy erővel és hatalommal ruházta fel ezeket a szervezeteket, hogy meg tudják tenni a stratégiai következő lépéseit.

Polyák Levente:Ez a program tehát nem a szervezetek közötti versenyre, hanem az együttműködésre épít. Milyen jellegű kezdeményezéseket támogattatok és hogyan tudtátok garantálni a program hosszú távú fenntarthatóságát?

Rui Franco:Néhány konkrét példát hoznék válaszként. Még 1973-ban 100 család összeállt, kaptak önkormányzati földet és technikai segítséget és gyakorlatilag megépítették a saját lakókörnyezetüket, amire aztán állami hitelt is kaptak. Azonban ezek a szövetkezetek később gyakran csődbe mentek és végül nem is mindig fizették vissza a hitelt. Negyven évvel később ezek a szervezetek még mindig hivatalos dokumentumok nélkül léteztek, és senkinek nem volt igazolt tulajdonjoga. Hiányzott a bizalom a családok és az önkormányzat között. Ez a program lehetővé tette számukra, hogy saját építészt fogadhassanak, aki értette a városi bürokrácia logikáját és közben nagyon közel volt a lakók igényeihez is, hiszen ők fizették. Végül sikerült legalizálni ezeket az ingatlanokat és ezután a közterületeket és a városi infrastruktúrát is jelentősen lehetett fejleszteni. Miután rendezték a terület jogi hátterét, már ők is fel tudtak venni hitelt, hogy rendbe hozzák a házaikat, illetve most már ki is adhatták ezeket, a gyerekeik örökölhették őket stb. Vagyis a jogi dokumentáció elrendezése és az ötvenezer euró elegendő volt arra, hogy saját maguk fejlesszék a területet.

Most már legalább 300 olyan projekten vagyunk túl, amelynek ilyen konkrét eredményei lettek. Legalább tíz doktori dolgozat született a világ minden táján erről a lisszaboni projektről és rengeteg kiállítás, könyv és kiadvány is. Az interneten is rendkívül sok információ elérhető a Bip/Zipről, ami a sürgős beavatkozást igénylő zónák portugál rövidítése. Mindez azonban csak a történet eleje volt, hiszen a válsághelyzetben a politikai cél az volt, hogy megerősítsük a helyi szervezeteket, hogy nagyobb szerepet tudjanak vállalni és több politikai hatalmuk legyen.

Polyák Levente:Csak hogy a közönség számára is kézzelfoghatóvá váljon a dolog: mindig, amikor Lisszabonban vagyok, akkor egy szövetkezeti hostelben szállok meg, amely a turizmust használja arra, hogy a helyieknek munkát adjon. A célja az, hogy a turizmusból származó bevételeket értelmes helyi gazdasági célokba irányítsa. Ugyanez lehet a helyzet helyi, akár elit éttermekkel is.

Rui Franco:Egy város közalkalmazottainak legalább egyharmada a köztisztaságban dolgozik, vagyis elsősorban szemetet szed és utcát söpör. Minden reggel kimennek és kitakarítják a várost, hogy mi azt használni tudjuk. Azt mondanám, hogy a cél az is, hogy megerősítsük a láthatatlanokat. Ebben a szövetkezeti hostelben, amiről már volt szó, és ami a turistáktól érkező bevételt forgatja vissza a helyi gazdaságba, megkerestek egy karmestert, bevontak több tucat utcaseprőt és létrehoztak egy elképesztő zenekart, ami a világ minden táján koncerteket ad. Segítettünk nekik például abban, hogy pár héttel ezelőtt az UNESCO konferencián is koncertet adhassanak Lényegében magas színvonalú dob-koncerteket adnak: kukákon dobolnak munkaruhában. Ez egy 50 ezer eurós projekt volt, ami pénzügyileg több, mint 10 éve fenntartja magát és ráadásul megváltoztatta a városi közvéleményt is azzal, hogy megbecsülést szerzett ezeknek a munkavállalóknak.

Idővel néhány sürgős beavatkozást igénylő negyedben a helyi szervezetek partnersége sokkal érettebb lett, és közben a városnak is nagyobb lett költségvetése. Ez a bevétel részben a turizmusból származik, ami nem feltétlen rossz egy városnak. Így most már több millió euró állt rendelkezésre, hogy finanszírozzuk az ún. helyi fejlesztési stratégiákat. Ezen kívül európai alapokhoz is pályáztunk. Viszont a felülről induló megközelítés helyett, amikor pl. egy város dönti el azt, hogy egy teret felújítanak vagy sem, létrehoztuk az ún. közösségi önkormányzati rendszereket. Ez lényegében egy helyi önkormányzati iroda, ahol nem a városi önkormányzat, hanem a helyi közösségek és lakossági szervezetek jönnek össze és közösen tervezik meg a helyi fejlesztési stratégiát. Így akár többmillió eurós projekteket vezetnek közösen a valódi problémák valódi megoldására. Ez volt tehát a stratégia következő lépése.

2013-ban az EU felhívást adott ki azzal kapcsolatban, hogy mi a városi szegénység leküzdésének leghatásosabb módja. Ez az 1303-as EU rendelet, amelynek lényege az alulról történő döntéshozatal és bevonás. A korábban működő LEADER program tapasztalataiból tanulva létrehozták az EU közösségi vezetésű fejlesztési programját a vidéki, a tengerparti és halászközösségek támogatására, valamint első alkalommal végre a városi közösségek számára is. 2015 elején Lisszabonban is bevezettük ezt a programot, mert hatalmas lehetőséget láttunk benne, hogy megtehessük a következő lépést a Bip/Zip stratégia megvalósítására.

Még egy lépéssel feljebb léptünk és létrehoztuk a lisszaboni helyi szervezetek szövetségét annak érdekében, hogy a város ne felülről irányított fejlesztési terveket valósítson meg, hanem hogy a sürgős beavatkozási területeken ezeket a helyi szervezetek dolgozzák ki. Ha elolvasod az EU rendelet – ami minden nyelven elérhető, így magyarul is – akkor látod, hogy a fejlesztést alulról felfelé képzeli el, és bár van szerepe a közintézményeknek és magáncégeknek is, de nem játszhatnak jelentős szerepet. A program célja kifejezetten a városi szegénység megoldása alulról szerveződő megoldásokkal, és elsősorban a munkavállalásra, az oktatásra és a bevonásra koncentrál. Voltak országok, ahol eltorzították ezt a programot és nem igazán követték az EU szabályozását. Magyarországon például inkább az önkormányzatok voltak a főszereplők és nem volt igazi alulról jövő részvétel. Itt a fő cél nemcsak a stratégia kidolgozására, hanem a helyi önkormányzatok és szervezetek felhatalmazása az EU források helyi szintű felhasználására.

Ha valaki valóban követi ezt a szabályozást, akkor a helyi szervezetek és az általuk alkotott szövetségek menedzselik közvetlenül a nagy európai alapokat is. Mi ezt csináltuk Lisszabonban. Közel 200 szervezet a tagja ennek a szövetségnek, és mindenkinek egy szavazata van. A városi önkormányzatnak is csak egy szavazata van a 200-ból. Eldöntöttük azt is, hogy bármely pozíció mandátuma maximum 4 évre szól. Engem már kétszer megválasztottak elnöknek és a második mandátumom harmadik évét töltöm, így a következő periódusban egy másik intézmény vezetőjének kell pályáznia. A szövetség minden döntéshozatali fórumán egyensúly kell, hogy legyen a nonprofit szervezetek, a közintézmények és a piaci szereplők között. A mi esetünkben egyébként 99%-ban nonprofit szervezetekről van szó. Nem mondom, hogy ez a folyamat könnyű volt, hiszen folyamatosan a hagyományos állami struktúrák decentralizációjáról van szó és ezzel szemben mindig van ellenállás, de lépésről lépésre közelebb jutottunk ahhoz az átfogó elképzeléshez, hogy megerősítsük a helyi szervezeteket.

Polyák LeventeÖsszefoglalva tehát: a Bin/Zip program először a legszegényebb közösségeket célozta, majd ezután felépítettétek a helyi szövetségeket, végül pedig városi szintre emeltétek és 200 szervezet szövetsége dönt a finanszírozásról. Lenyűgöző ez az egymásra épülés, és hogy mennyire szerves volt ez a fejlődés. De hogyan épült fel egy ilyen rendszer? A kezdetektől tudtátok, hogy mi lesz ennek a vége? Mert sok városban vannak jó ötletek, de a legfontosabb kérdés az, hogy hogyan lehet ilyen hosszú távú stratégiát építeni?

Rui Franco:A szervezetek olyanok, mint az emberek: nőnek, érnek, fejlődnek, tanulnak, de meg is öregszenek. Szerencsére az intézményeknek nem kell meghalnia, változnia viszont kell. Már ma is dolgozunk mindennek a nemzetközi terjesztésén. Például ezeknek a szervezeteknek van egy európai hálózata, ahol nagyon komoly lobbimunka folyik, hogy megerősödjön az EU források elosztása. A következő programperiódusra világos tervünk van, például hogy ne lehessen pénzt költeni stadionokra. Az Európai Bizottság minden évben szervez egy konferenciát, ahol minden programban résztvevő ország összegyűlik a halászfalvaktól a városokig. Tavaly ez az értékelő konferencia Győrben volt, és én is ott voltam. Ezt a konferenciát a magyar állam egy olyan futballstadionban szervezete, amit az EU regionális fejlesztési alapjából finanszíroztak. Ezt nem tudtam nem kritizálni. Ezzel szembe kell helyezkedni.

Polyák LeventeA turizmus mindannyiunkat érintő kérdés. Lisszabonban is nagyon sok a turista és ebből nemcsak negatív dolgok következnek, hanem bevételek is. Kevés város van, amelyik ezt a lehetőséget a helyi fejlesztésre használja. Ráadásul a turizmus nagyon nagy nyomást helyez a lakáspiacra. Kevés lehetőség van arra, hogy azért használjuk ezt a szállodát vagy ajánljuk azt az éttermet, mert tudjuk, hogy a nyereségéből helyi célokat is fog finanszírozni. Nem mindegy, hogyan költjük el ezeket a pénzeket – fontos volna végiggondolni a bevételi útvonalakat és azt, hogy mit lehet ezekkel kezdeni.

Rui Franco: Vegyük azt a példát, amikor a város úgy dönt, hogy befektet egy új területbe utakkal, infrastruktúrával, iskolákkal és lakásokkal. A földnek lehet jobban és kevésbé profitábilis használata. Például nem mindegy, hogy egy parkot vagy egy magasházat akarunk oda rakni. A várostervezésben van egy olyan modell, hogy vesszük az építési terület átlagos eladási értékét négyzetméterenként, és nem aszerint osztjuk fel, hogy a végén mit valósítunk meg, hanem egyenlően osztjuk fel a korábbi tulajdonosok között. Most képzeljük el, hogy egy hosszú távú bérlakás program haszonkulcsa 5%. Viszont ha a tulajdonos a lakást azonnal kiadja, akkor akár 30%-kal magasabb hasznot is hozhat. Ez az igazi oka a berlini, lisszaboni és barcelonai helyzetnek: nehéz rávenni a tulajdonost bármilyen szabályozással vagy eszközzel, hogy felelősen döntsön és a hosszabb távú, de kisebb haszon érdekében lemondjon a rövid távú nagyobb haszonról. Ha valaki 3 ezer eurót kereshet az ingatlannal, akkor nem akar kevesebbet keresni.

Képzeljünk el egy olyan rendszert, amiben a város meghatároz kvótákat, például azt, hogy ebben a városrészben nem lehet 2 százaléknál a rövid távú bérlemények aránya. Képzeljük el, hogy meghatározzuk azt is, hogy a hosszú távú bérlemény ahhoz, hogy megfizethető legyen, nem kerülhet többe, mint 10 euro/négyzetméter (ez például a német szabvány). Meg kell értenünk az AirBnB sikeres működését, hiszen tökéletes szolgáltatást nyújt mind a turistának, mind a tulajdonosnak (biztosítás, teljes adminisztratív szolgáltatás, automatikus fizetés stb.). Ha lenne egy engedélyezési rendszer, akkor ezen keresztül rávehetnénk a befektetőket, hogy a rövid és hosszú távú érdekeket is figyelembe vegyék. Mondhatjuk azt, hogy ahhoz, hogy megfizethető legyen a hosszú távú bérlemény, a lakás bérleti díja nem lehet több 10 eurónál négyzetméterenként.

Az AirBnB és a hasonló szervezetek jobban értik a piaci dinamikát, mint az állami szervezetek. Akkor is tudnának 30%-os profitot termelni, ha ők kezelnék azt a kérdést, hogy mely lakások alkalmasak inkább a rövid vagy hosszú távú bérlésre. Vagyis ők jobban el tudnák dönteni, hogy melyik lakás mire való, de közben minden eredeti lakástulajdonos ugyanannyit kapna négyzetméterenként. Gyakorlatilag megfizethető lakhatást biztosítanánk a piacon úgy, hogy a tulajdonosoknak is van választási lehetőségük és a turisztikai bevételt is ebbe tudnánk fektetni.

Polyák Levente:Ez csak akkor működik, ha az AirBnB együttműködik…

Rui Franco: Együtt fognak működniSok ország szembekerül ezzel a problémával. Lisszabonban sikerült egyezséget kötni az AirBnB-vel, ahol befizetik a turisztikai adót és abba is belementek, hogy megosszák velünk a lakások használatának adatait. Lisszabon volt az egyetlen város, ahol ezt megvalósult, de azzal, hogy itt megtörtük az ellenállásukat, más városoknak is tudunk segíteni.

Kérdés: Azt mondja, hogy ha létrejönne egy megegyezés az AirBnB-vel az azt jelentené, hogy egységes árat határoznának meg a tulajdonos részére függetlenül attól, hogy jó vagy rossz adottságokkal rendelkezik a lakás?

Rui Franco:Igen, viszont van két „de”! Először is, a megfizethető lakbérre történő kiválasztási folyamatért az önkormányzat a felelős. Vagyis a szervezetek által alkotott platform választja ki, hogy ki adhatja ki a lakását. Ennek az a célja az, hogy ne legyen diszkrimináció. Lisszabonban szigorú jogi szabályozás van arra vonatkozóan, hogy egy lakást ki lehet-e adni vagy sem. Vagyis nem lehet hatalmas minőségi különbség a kiadható lakások között. Amikor megfizethető lakásokról beszélünk, gyakorlatilag azt mondjuk, hogy az átlagos jövedelmű emberek manapság nem találnak bérelhető lakást. A gazdagoknak persze nincsenek ilyen problémáik, nekik nincs szükségük az AirBnB-re mint közvetítő. A nagyon drága bérlemények tulajdonosai nem fogadnák el, hogy azokat egy olyan platform kezelje, mint az AirBnB.

Hozzászólás: Nem vagyok meggyőzve, de lehet, hogy csak nem ismerem a részleteketHa egy épületben van két lakás, és az egyik északra, a másik délre néz és meg akarom venni, akkor egy normális piacon nem ugyanazt az árat kérik érte.

Rui Franco: De a tulajdonos nem 10 eurót, hanem 20 eurót kapna. Ő mindkét bevétel átlagát kapná meg.

Hozzászólás: Vagyis akkor a bérlő fizeti ugyanazt az árat a minőségtől függetlenül.

Rui Franco: Ez a modell azt jelenti, hogy én turistaként a rövid távú bérletért 3000 eurót fizetnék, a hosszú távú bérlő pedig 400 eurót. A tulajdonos pedig mindig egy középértéket kapna, mondjuk 1000 eurót.

Polyák Levente: Vagyis a lakásokat úgy raknák össze, hogy mindig van egy része, ami rövid távú bérletre megy és egy másik része pedig hosszú távra.

Rui Franco: Ez lényegében egyfajta kereszttámogatás. Az állam nem támogatja, de a piacot veszi rá, hogy kiegyenlítse magát. A cél, hogy különböző szintű profitot osszunk szét egy áltagos szinten. Természetesen vannak más megközelítések is, de ez az egyik. Mi a párbeszédet szeretnénk elindítani erről a témáról, ez nem feltétlen a végleges megoldás.

Van egy másik projektünk, ami érdekes lehet. Itt megint arról van szó, hogy a piaci és pénzügyi rendszert használjuk a város társadalmi és gazdasági szövetének a kiegyensúlyozására ahelyett, hogy a piac egyre inkább mélyítené a különbségeket. Van egy együttműködés az önkormányzat, a fent említett szervezetek és az országos turisztikai intézet között. Lisszabonban ez rendkívül fontos kérdés, hiszen a városban és vonzáskörzetében kb. 3 millió ember lakik (magában a városban kb. 400 ezer ember), így nagyon sokan ingáznak mindennap a városközpontba. Egyre inkább növekszik a turizmus is: tavaly 20 millió turista járt Lisszabonban.

És ami Portugáliában történik – de szerintem Magyarországon is ez a helyzet – az az, hogy hatalmas különbségek vannak a helyi átlagbérek és a turisták fizetése között. Ez generálja az inflációt, hiszen a piac az árat a leggazdagabbakhoz kezdi igazítani. Például ha egy átlag német turista meg tudja fizetni a 2 eurós kávét, akkor az árak Lisszabonban is emelkednek, pedig a helyi bérekkel arányos ár csak 25 cent lenne. Budapesten is ugyanez a helyzet, csak más léptékben. Az önmagát tápláló infláció az ingatlanok financializációját is eredményezi. Ha az árak felfelé mennek, akkor a lisszaboni befektetések is nagyobb profitot hoznak.

Az utóbbi öt évben például az ingatlanárak átlagosan 30% növekedést mutattak évente. Ismét a rövid és hosszú távú bérlet közötti választás tekintetében: ha én egy 60 éves párizsi vagyok és megspóroltam 200 ezer eurót és nyugdíjasként veszek egy vidéki házat Franciaországban, aztán eladom, akkor az ára ugyanaz marad és nincs rajta hasznom. De ha elmegyek Lisszabonba és ott befektetek 200 ezer eurót, akkor utána félmilliót tudok belőle kivenni. És pontosan ez az, ami történik: a franciák lakásokat vásárolnak Lisszabonban azon az áron, ami nekik megfizethető, de a helyieknek nem. Szükségünk van tehát a turisták költéseire Lisszabonban, az általuk teremtett munkára (bár ezek a munkák nem lesznek annyira jól fizetettek mint a válság előtt), de a piac nem kezeli az egyenlőtlenségeket.

Nézzük meg újra: vannak a turisták, a kereskedelmi célú turizmus. A turisták lisszaboni hotelekben költenek pénzt. Valószínűleg egy nemzetközi, pl. német irodán, mondjuk a booking.com-on keresztül foglalnak. Ezek egyáltalán nem veszik figyelembe az európai szabályozást és nem is fizetnek helyi adót. A booking.com szélesebb körben elterjedt, de valamelyest diszkrétebb az AirBnB-nél és 16%-os felárral dolgozik. A felárakról nem tudjuk, hová kerülnek. Amint mondtam, a turisták pénzügyi forrásai határozzák meg a helyi árak mértékét is. A kérdés az, hogy hogyan tudjuk ezt a fajta előnyt azoknak a nonprofit szervezeteknek adni, amelyek szolidáris vagy kooperatív gazdaságot szeretnének létrehozni, de nem tudnak hasznot húzni a jelenlegi rendszerből.

Mondjuk, hogy néhány szociális szervezet tud a turistáknak megfelelő termékeket vagy kínálatot nyújtani és ebben segíthetjük őket. A turisták közül sokan preferálják a még nem kijárt utat a kultúra, a pihenés és a sport területén. Többségüknek fontos lehet a közösségi, illetve fenntarthatósági jelszó is. Az már bevett gyakorlat, hogy a repülés során választhatom a drágább jegyet és ezzel kompenzálhatom a karbonlábnyomomat. Gyakorlatilag ezzel kompenzálom az általam okozott társadalmi hatásokat.

Azt is tudjuk, hogy a turisták a booking.com platformom keresztül közvetlenül ki tudják választani a turisztikai csomagokat. Ezért először létrehoztuk ezt a városi kohéziós mechanizmust, ami lehetővé teszi a hoteleknek, hogy megszerezzenek egy bizonyos címkét, amivel aztán segítik a szociális gazdaságot és közben promóciót is kapnak.

Ha például egy turista lefoglal egy 100 eurós szobát, a hotel automatikusan 10%-ot fizet be a rendszerbe. A turista 100 eurót fizet, a hotel 10-et, ami automatikusan 10 pont a rendszertől. Ez egy digitális közösségi deviza. A hotelnek azért éri meg, mert így reklámot kap. A turista persze nemcsak egy éjszakát tölt a hotelben, hanem egy csomagot vásárol. A vásárlásnál pontokat kap, amiket el tud költeni. Ezeket a pontokat a kedvezményezett szervezeteknél lehet elkölteni. Lényegében a város leszakadt részeibe csatornázzuk a fogyasztást azokhoz a szervezetekhez, amelyeknek pozitív társadalmi hatása van, például normálisan megfizetik a munkavállalókat, képzéseket tartanak stb. Ebben a rendszerben mindenki nyertes és épp ettől érdekes.

A turista kap egy személyre szabott, tematikus ajánlatot. Ez azt jelenti, hogy ha este 7-kor bemegyek egy hotelbe és beütöm a keresőbe, akkor 3 másodperc alatt kapok ajánlatot, hogy hol, hogyan, milyen szolgáltatásra tudom beváltani a pontjaimat. Például arról, hogy hol tudok vacsorázni a pontokkal. Ezt követően a turista kap egy kiegészítő ajánlatot, amit a hagyományos információforrások és a nemzetközi utazási irodák nem ismernek. Amit szeretnénk, hogy minél inkább el tudjuk osztani a városba érkező turistákat és szeretnénk, ha nem a város egyetlen részén koncentrálódnának.

A hotelnek ez azért jó, mert segítséget kap az ügyfelek toborzásában, meg tudja magát különböztetni a versenytársaitól, egy nemzetközi hálózat tagja és hiteles élményt árul. Ezek a szállodák nemcsak egy ágyat, hanem egy egész csomagot árulnak. Ez gazdasági és társadalmi szempontból értékteremtő a közösség számára, ráadásul a turisták természetesen sokszor többet költenek, mint ahány pontjuk van. A turista persze eldöntheti azt is, hogy a megmaradt pontokat odaadományozza-e egy városi projektnek. Amit pedig nem költenek el, azok bekerülnek egy közös alapba. Ez ugyanaz, mint az import és az export országos szinten, csak itt városi negyedekről van szó. Ez lényegében egy szociális befektetési alap, ami az okos helyi befektetéseket támogatja. Ha a támogatott kezdeményezések közül csak egy százalék lesz sikeres, akkor a következő 6 hónapban 10 millió euró, a következő években több százmillió euró válik elérhetővé.

Kérdés: Ez elég bonyolultnak tűnik. Értem, hogy a booking.com nem fizet adót, de miért nem kötelezik ezeket a közvetítőket adófizetésre? Az így befolyt összeget miért nem adják egyszerűen oda ezeknek a közösségeknek?

Rui Franco: Vannak progresszív adónemek, de ezek nem annyira hatékonyak, mint maga a pénz. Ez egy teljesen önkéntes rendszer: a hotelek igénybe vehetik ezt a címkét, ha szeretnék. Meg kell felelniük bizonyos elvárásoknak, de ez csak egy opció és mindenki önként dönti el, hogy részese akar-e lenni. Amit megértettünk az az, hogy az eurót – ami egy kontinentális devizanem – nem lehet finomhangolni a helyi szükségletekhez. Ez egy olyan megoldás, amely egy alternatív pénzügyi rendszert alakít ki és még a pénzintézetek előnyeit is élvezi, miközben nagyon konkrét célokat támogat. Azt remélem, hogy pár év múlva kimutathatom, hogy ez a rendszer mennyivel sikeresebb, mint egy új adónem bevezetése lett volna. Ez nem az önkormányzaté vagy az államé, hanem a nonprofit szervezetek szövetségének a tulajdona, amelyek saját termékeiknek szeretnének előnyös helyzetet teremteni. Ez a rendszer azokat az eszközöket használja, amik a tőkét sikeressé teszik néhány ember számára, csak ez éppen a szociális gazdaságot segíti. Ahelyett, hogy szembe mennénk a rendszerrel, használjuk a rendszert!

A teljes beszélgetés angolul: 

Megosztás Facebookon
Egy közösségi tér munkatársaként látogattam el a műhelyfoglalkozásra, és bár alapvetően tisztában voltam a ciklikusság koncepciójával, nagyon érdekelt, hogy szervezeti szinten ez a szemlélet hogyan tud megvalósulni.    Az alkalom...
Kosár
//
A kosarad üres.
0
//
Megszakítás